A szélhámos teste

CORPUS CHRISTI

Határozott cselekmény-és karakterívvel bír ugyan Jan Komasa vallásdrámája, legnagyobb tartalékait azonban impressziókra húzott, epizodikus felépítésű pillanatok jelentik. A Corpus Christi nemcsak szerzői filmes jegyekkel zsonglőrködik kiválóan, univerzális érvényű látlelet hiábavaló megváltásról és közösségi képmutatásról – a lengyel új film egyik aktuális képviselője nemcsak az elmúlt évtized legjobb valláskritikus műveinek (Requiem egy lányért, Dombokon túl, Keresztút) sorába illeszkedik, más témákat is pedzeget.

Vigasztalanul szürke képekbe burkolt nyitánya rögvest tudatja a nézővel, mire számíthat: Piotr Sobocinski Jr. (a Három szín: Pirosat és a Váltságdíjat fotografáló, tragikusan fiatalon elhunyt operatőr fia) zimankós beállításai reménytelen miliőbe löknek, ahonnan csaknem 2 órán át legfeljebb rövid pillanatokra adódik menekvés. Ízig-vérig karakterorientált darabjában Komasa a főkarakter, a 20 éves Daniel pálfordulására fókuszál, plusz azt is vizsgálja, lehetőség nyílhat-e a jó útra térésre, a pozitív életfelfogás elsajátítása örökké tart-e vagy csupán fájón átmeneti? Ezzel kiváló összhangban áll a felütés: a főalak egy javítóintézet műhelyében dolgozik, a Corpus Christi összetetten ábrázolja őt, egyszerre látjuk bűnelkövetőnek és megtérni próbálónak – zokszó nélkül segít egy kiszolgáltatott bentlakó megerőszakolásában, de papnak is készül. Mateusz Pacewicz író és a rendező rávilágítanak: a Corpus Christi bűnről és bűnhődésről regélő példabeszédként arról is szónokol, hátrahagyhatjuk-e rovott múltunkat, jobbá válhatunk-e, illetve ezzel tudunk-e segíteni másokon?

Daniel színeváltozása rendkívül izgalmas folyamat: ahelyett, hogy a számára kijelölt ácsműhely felé venné az irányt, reverendába bújik és lelkészként csatlakozik egy lengyel városka becsült polgáraihoz. A némileg Erik Poppe Troubled Waterjéből rémlő szituáció hol ironikus, másszor gyötrően komoly tónusokkal vérteződik– a főalak eleinte mobilról olvassa a gyónás szövegét, papruha-öltése piában fürdetett, szexbe fúló, dezorientáló, színes diszkófényektől zilált ironikus és kritikus pillanat. Rájövünk, bármennyire is törekszik a főszereplő a megváltozásra, környezete vagy saját döntései folyton ott lebegnek felette rémképekként – a Corpus Christiben tehát a magát az igazi Tomasz atyaként definiáló Daniel egyszerre szent és ördög, büntetőintézetbeli szerepe újfent a benne dúló lelki kötélhúzás jelképe. (Komasa a Malgorazata Szumowska jegyezte Az Ő nevében queer cinemája helyett más tematikában érdekelt.) Képes ugyan talpra állni, unortodox prédikációival felrázni egy kisvárost, ám bármikor lelepleződhet vagy követhet el baklövéseket. Jótevőnek tűnik, úgy látszik, a figura végre révbe ér, ám mégiscsak valaki más identitásának bitorlásával emelkedett „jó pásztor”-szerepbe, fiatalkorú bűnözői volta később is ráragad.

Hasonló szituációban rekedtek a kisközösség más tagjai is: Marta, a helyi templom apácalánya ugyanolyan útkereső, dohányzó, piához nyúló, perspektívátlan fiatal, mint a többiek vagy a távolról érkező Daniel. A Corpus Christi ilyen rangban egyrészt generációs körkép és hibátlan állapotrajz a tespedő közegükben passzívan vergődő fiatalságról, valamint a posványba rég beleszokott idősebb nemzedékről, másrészt a konzervatív lakosság és a változásra törekvő főszereplő oppozícióján keresztül individuum és hatalom örök szembenállásához is akad hozzáfűznivalója, ráadásul ezzel a kortárs lengyel társadalom erős katolicizmusát, sőt, napjaink közép-kelet-európai vagy a világ jobboldali szemléletét is fricskázza. (Például az akarnok polgármestert és kompániáját imádkozással sárba és térdre kényszerítő Daniel szcénájában – mintha néhány percre Szabó István ugyancsak mai viszonyokat szemrevételező Zárójelentése köszönne vissza.) Komasa próbálja érzékenyen szemlélni figuráit: noha a fiatalok lerészegednek, káromkodnak, szexről diskurálnak, cigifüstöt pöfékelnek (mint az izlandi Runar Runarsson Madárkák-jában), érezni bennük az elfogadásra, barátságra, szeretetre vágyó átlagembereket – így pláne érdekes, amikor Daniel, mint holmi mennyei alak, „leszáll közéjük” és velük szívja el a spanglit vagy nyújt nekik útmutatást. A direktort ilyenkor sem hagyja cserben drámai érzéke: lévén filmje egy korábbi, halálos áldozatokat követelő autóbaleset révén a gyászmunkával is foglalkozik, Komasa mozija rengeteg kínálkozó pillanatban nemcsak szomorúságot áraszt, hanem finom irónia és vaskos komolyság ellentétével is játszik. Dühös szidalmakba futó önterápia lesz az utcai emlékfalas rituáléból, a helyi koncerten Daniel rocksztárként ugrik színpadra, valamint miséit is laza hangvételben tartja meg – ez viszont korántsem azt jelzi, hogy a főfigura komolytalan lenne. Éppen ellenkezőleg: fel tudja rázni és meg tudja szólítani a keserűségbe feledkezett nyárspolgárokat, a gyógyításukon keresztül pedig – látszólag – Daniel számára is felcsillan a remény.

Illúziókra azonban felesleges számítani: csaknem a Thomas Vinterberg-féle A vadászatra hajazó történetszálában a Corpus Christi arról kezd filozofálni, hogyan alakulnak át önmaguk ellentétévé azok, akik korábban itták az újdonsült pap szavait és lassacskán ráléptek a megváltás útjára. Közösségi hipokráciáról regélő drámát pingál ilyenkor a vászonra Komasa: akik eddig ájtatos szavakkal beszéltek, hirtelen garázst gyújtogató, merev tekintetű, „csak azért is” tekintélyelvűségből ellenkező maradiakká züllenek, ez pedig jócskán gellert ad Daniel/ Tomasz atya eredményesnek hitt törekvéseinek. Vagyis a megváltás teljesen hiábavaló: lehet, hogy sikerül megtéríteni egy addig hajthatatlan karaktert vagy egy másikat végső nyughelyére kísérni, de a tolerancia halvány megnyilvánulását elfojtja a közösség egészének ignoranciája, a múltba, bánatba feledkezés uralma. Ilyenkor csatol vissza Komasa a semmittevő, jobbra csak félve vágyó, őseikkel gyakran nem vagy csak alig szembeszegülő fiatalsághoz: rájuk nem vár itt más, mint a dolgok, az apátia és a totális semmittevés elfogadása. Tovább lehet ugyan állni és otthagyható a város – de az is csak menekülés a bizonytalan jövőbe, végképp nem egy romlott tömeg megváltoztatása.

Kirekesztésen, előítéleten nyugvó emberkatasztrófa a Corpus Christi, melyben Daniel is egyedül marad: a megváltás az ő életében sem következik be, sőt, Komasa és Pacewicz végül úgy érvelnek, ugyanabban a nyomorító közegben kell tartózkodnia, ahol mindig is időzött. Félelmetes, gyomorszájon vágó zárlatában és még sokkolóbb befejező snittjén a főalak (Bartosz Bielenia óriási felfedezés, aki törékenységet és kegyetlenséget hihetetlen erővel felszínre robbantó, önmarcangoló karakterként jeleníti meg az álpapot) maszkulin válságfilmekre (Vadállat, Bikanyak, A kíméletlen, Dogman) emlékeztető, lecsupaszított férfiállatként, a testével kénytelen harcolni a túlélésért egy áporodott, őt mentálisan, testileg, lelkileg darabokra szedni készülő világban. Miután saját hitközössége előtt ledobta szerzetesgúnyáját, Krisztus testébe bújva (innen a cím) meztelenedett le és hagyta magát kitagadni, útja a pokolba viszi vissza – a vicsorgó hímállatok, a mindennapos megaláztatás és büntetés embert próbáló emésztőgödrébe.

Malgorzata Szumowska pályaképe, az Azok az álmatlan éjszakák és kivált a Hidegháború nemzetközi diadala után a modern lengyel filmművészetben láthatóan beindult a gőzhenger: a Corpus Christi velőtrázó pillanatai után feltétlenül érdemes szobrozni Jan Komasa új filmjéig (The Hater), amely immár a közösségi média és a cyberbullying pellengérre állításával igyekszik zsigerekig hatolóan naprakész lenni.

Szabó G. Ádám

Boze Cialo, 2019

Rendező: Jan Komasa

Szereplők: Bartosz Bielenia, Aleksandra Konieczna, Eliza Rycembel, Barbara Kurzaj, Leszek Lichota