08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
07.24.
| Már próbál a Dóm téri „Akárki” Zsótér Sándorral és Hegedűs D. Gézával >>>
07.17.
| Vissza a moziba! címmel rendez országos fesztivált a Cirko Film >>>
07.11.
| Western-klasszikusok mozivásznon Ennio Morricone emlékére >>>
07.10.
| REÖK: Acélos történetek >>>
07.07.
| Pop-up tárlat nyílik magyar fotográfusok koronavírus-helyzetre reflektáló munkáiból >>>
NAPI TANDORI

07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>
06.09.
| Mégis lesz Szabadtéri Játékok a Dóm téren >>>
06.05.
| Életre kel az árvíz előtti szegedi belváros >>>
06.05.
| A FISZ új kötetei >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

„[S]zerettem volna végre felébredni”
2020.03.19 - tiszatáj

TOTTH BENEDEK:
AZ UTOLSÓ UTÁNI HÁBORÚ

Totth Benedek második kötetét nagy várakozás övezte. Mind a lelkes olvasói, mind a kritikusok számára az vált központi kérdéssé, hogy a Margó-díjjal jutalmazott Holtverseny után merre tud lépni. Hogy marad-e a megkezdett nyomvonalon, vagy teljesen csapást váltva az ifjúsági irodalom, illetve a szépirodalom valamely másik alkategóriája felé fordul. Immár elmondhatjuk, hogy Az utolsó utáni háború nem könnyíti meg a kategorizálás lehetőségét, ugyanis egyszerre három műfaj határán mozog: egyrészt ifjúsági (nevelődési) regény, amit leginkább a narratíva és a nyelvezet támaszt alá, másrészt disztópia, ha a posztapokaliptikus állapotokra helyezzük a hangsúlyt, végül közelít a biopunk és a horror elegyére, ha a mutáns lényeket és a vértől fröcsögő jeleneteket vesszük alapul. Azonban egyértelműen egyik mellett sem tehetjük le a garast.

Mitől ifjúsági? Totth névtelen narrátora egy tizenéves fiú, aki a bombatámadások elől a családjával óvóhelyre menekül. Az elbeszélés idején az anyja és az apja is halott, öccse, Teó pedig eltűnt. A regény az öcs felkutatása köré szerveződik. Az énelbeszélésből olyan fiú hangja érződik ki, aki a háború során sokat megélt már, ezért kellő distanciával szemléli a körülötte zajló eseményeket. Így nyelvezete kicsit szikár, pátosztól és hazafiasságtól mentes, a köznyelvet keveri a szlenggel. Vitatkoznék azokkal a kritikusokkal, akik ezt az elbeszélői hangot hamisnak, hiteltelennek tartják. Ha a fiú 13-14 éves, esetleg még több is, akkor igenis beszélheti ezt a nyelvet, hiszen nem beleszületett a háborúba, hanem gyerekként érték a sorscsapások, volt neki ideje feldolgozni – ha egyáltalán feldolgozta – a korábbi életük teljes felszámolódását. Ahogy mondani szokás, túl korán kellett felnőtté válnia. Nagyon érzékletesen jelenik meg a háborús élet, méghozzá azokon a visszaemlékezéseken keresztül fejeződik ki leginkább, amikor a narrátor a háború előtti pillanatokkal hasonlítja össze, egy-egy apró mozzanatból kiindulva. Ilyen a pincében való szilánkok szedegetése, amiről Teó pohártörése jut eszébe, vagy a szülők veszekedése, illetve a reggeli kávéillat indítja be az emlékezést. „Tűz pattogására, kávéillatra és halk beszélgetésre ébredtem. […] Megborzongtam, és eszembe jutottak a háború előtti reggelek, ahogy anyám meg apám a konyhában kávézik és cigarettázik. A füst meg a kávéillat beúszott a gyerekszobába, a Teó meg bemászott hozzám a játék kutyájával, akit Bucknak nevezett el A vadon szava miatt, amit én olvastam fel neki, és bebújt mellém a takaró alá, és megkért, hogy meséljek neki reggeli mesét” (156). A regény igazi ereje abban van, hogy rámutat, egy idő után a háborús létállapot is „normális” lesz, a mindennapok részévé válik. Teszi mindezt visszafogottan, utalásszerű visszaemlékezésekbe rejtve.

Viszont nevelődési regénynek már nehezen lehetne nevezni. Hiányzik az elbeszélő fejlődéstörténete, nincsenek didaktikus tanulságok, a tapasztalatok nem a személyiségének a megváltozását segítik elő, hanem pontosan az ellenkezőjét: személyiségének elvesztését. Ahogy közeledünk a regény végéhez, az elbeszélő egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és delíriumos álomba kerül. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. Totth a regény kétharmadában nagyon jól kezeli az álom és a valóság közötti átmeneteket, nem mindenhol egyértelmű, mikor történnek a valós dolgok, és mikor veszik át a képzelet szüleményei a narratíva központi szerepét. Ez izgalmassá teszi a szöveget, feladatot ad az olvasónak, boncolgatni kell, újraolvasni egyes részeket, ám a végére zavaróvá válik, hogy túlságosan összemossa a világokat. Az utolsó fejezet címe az ókori jóshelyek válaszára utal, miszerint valaki vagy visszatér a háborúból, vagy elvész benne, s minden attól függ, hova tesszük ki az írásjelet. Ennek fényében értelmezhető úgy is a zárlat, hogy tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogyan jön vissza az ember a háborúból, koporsóban-e vagy élve, mert az embersége mindenképp odavész. Csak a szörnyűséges képek maradnak, nincs tudat, ami feldolgozhatná, nincs nyelv, ami elmondhatná, ami történt. Mert „[n]incs benne semmi emberi.” (260) Totth regénye ezen a ponton összecseng Danyi Zoltán háborúról szóló regényével; egyik elbeszélői én sem talál nyelvet ahhoz, hogy bemutassa a háború valódi arcát. Történeteket, eseményeket körülírhatnak, de az a trauma, amit egy háború okoz a benne résztvevőknek, csak képekben, mondattöredékekben szemléltethető.

Miért disztópia, és miért nem alternatív történelem? A legkézenfekvőbb válasz a szerző nyilatkozatában keresendő, miszerint bár a regény abból az alternatív 56-os novellából nőtte ki magát, amely A másik forradalom című antológiában jelent meg, mégsem az ötvenes-hatvanas években játszódik, illetve nem egy képzeletbeli harmadik világháború után. Ám ha a címből kiindulva az utolsó háborúként a második világháborút azonosítjuk, amiben az elbeszélő apja is szolgált, akkor a számítgatások alapján mégiscsak 1956 utáni időkben járhatuk. Ennek viszont ellentmondanak azok a technikai eszközök (pl. a fényképész Canon EOS 5D gépe, ami 2005-ben került piacra), illetve a popkultúrából származó elemek (Lázár atya karaktere nagyon hasonlít a Trónok harca sorozatból ismert Lord Bericre), amelyek ismeretével a regény nem a múltat, hanem inkább a jövőt vagy legalábbis a közeljövőt vetíti elénk. Az, hogy melyik lehet az utolsó háború, amely után a regény cselekménye játszódik, homályban marad, sőt, még az sem egyértelmű, hogy milyen jellegű háborúra kell gondolnunk: a második világháborúra? Vagy már a harmadik után járunk, amelyben a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország csaptak össze? Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy milyen államformációk esnek egymásnak, hiszen az amerikaiakat leginkább jenkikként, az oroszokat ruszkikként emlegetik, ami szintén elhomályosítja a történelmi kereteket. Arra pedig végképp nem kapunk választ, hogy ezek a nagyhatalmak miért egymás ellen, és miért nem a mutánsok ellen harcolnak.

Totth nagy hangsúlyt fektet mindenféle beazonosíthatóság eltüntetésére: nem tudjuk behatárolni, mikor játszódhat a történet, és azt sem tudjuk megállapítani, hogy hol. Bármennyire is izgalmas, hogy az olvasó maga választhatja ki a helyszínt, ahol az apokaliptikus háború zajlik, megtöltheti a tereket olyan térelemekkel, melyek számára felismerhetőek, Totth ezzel a kísérletezéssel a disztópia egyik világépítő eljárását hagyja figyelmen kívül. A disztópiák egyik sajátossága ugyanis, hogy az ismert városokat, városrészeket természeti vagy társadalmi katasztrófa után mutatják be, ezzel is kapcsolódva a jelen bírálatához, ami pedig a műfaj másik jellemvonásához, a jelen társadalmát fenyegető, általában valós veszélyek bemutatásához kapcsolódik. Ezek elmaradását a belső narráció logikája is befolyásolhatta, hiszen a főhős tudatfolyamszerű elbeszélésén, belső monológján keresztül szemléljük az eseményeket, így annyira nem is róható fel, miért nem írja le magának az általa nagyon is jól ismert helyeket.

A science fiction kategóriájába való besorolást a különböző mutánsok és élőhalottak/‌zom­bik teszik lehetővé. Az 1990-es években kialakult biopunk műfaj fő jellegzetessége, hogy művelői a közeli jövőt mutatják be, ahol a biológia és a biotechnika rohamos fejlődése határozza meg a világot. Őrült tudósok kísérleteznek, a DNS manipulálásával új fajokat, mutánsokat, emberfeletti erővel rendelkező lényeket hoznak létre. Totthnál az atombomba-robbanás miatt sugárfertőzésen átesett állatok és emberek jelennek meg mutánsokként. A Vörös Zónában felbukkanó lényekről az elbeszélő csak rémtörténeteket hallott, majd amikor az elhagyatott erődben Jimmyvel felgyújt egy fát, hogy ne fagyjanak halálra, különös látványban lesz része. „Most azonban nagyon közel járhattunk a súlyosan sugárfertőzött területekhez, mert én ilyen furcsa állatokkal még sose találkoztam. Csonka szárnyú macskabaglyok, háromszemű hollók és vérszopó denevérek gubbasztottak szorosan egymás mellett a teherautók szakadt ponyváit tartó rudakon, kétfejű aranysakálok és kétfarkú mókusok lapulnak a tankok tetején, mosómedvék kapaszkodtak három mellső mancsukkal az autók motorházába, de a melegre még a keresztes viperák is előbújtak föld alatti rejtekhelyükről, a szemükből vér lövellt, a mérgük világított a sötétben” (200–201). A megváltozott génállománnyal rendelkező lények még teljesen elképzelhetőek a jövőre nézve, de a szeméből vért fröcskölő vipera inkább az elbeszélő álomvilágához közelíti az idézett jelenetet. A regény fokozatosan vált át „a” valóságból a fantasztikumokkal teleszőtt hallucinációkba. Véleményem szerint az óvóhely felrobbanása után először az oroszok által megerőszakolt lány, majd a partizáncsapat táborában megjelenő Zoé sem a halálból visszatért élőhalott, hanem a fiú látomásának része csupán. Egyik esetben sem tudjuk meg a lány nevét, a városban hozzájuk csatlakozó Zoé pedig nyom nélkül felszívódik, hogy később a szabadcsapatok táborában „ismerjen rá” az elbeszélő. A narrátort viszont egyikőjük sem ismeri fel, ami szintén arra utal, hogy a fiú belevetíti ezekbe a nőkbe szerelmét, hogy a maga számára otthonossá, ismerőssé tegye a teljesen megváltozott világot.

„Nem volt benne semmi emberi. Az arca simára kopott a sok tapogatástól, letört a fél lába, derékig bele kellett nyomni a földbe, hogy rendesen megálljon, de az öcsémet ez nem zavarta, éjjel-nappal a katonával játszott” (9). A szövegszervezői feladatot többé-kevésbé betölti a regény legelején megjelenő játékkatona, amit a szerző talán túl is hangsúlyozott. Mindig akkor bukkan fel valaki markában a játék, amikor a legtöbb biztatásra, bátorításra vágyik a narrátor. A kis katona reményt ad, emlékezteti arra, hogy Teó megkeresése a legfőbb célja, és hogy tovább kell mennie, mert a végén rá fog találni öccsére. Kicsit akciófilmbe illő, ami a Holtverseny esetében nagyon jól működött, ennél a regénynél viszont nem volt szerencsés választás, túlsulykolt motívumként működik. Valamint folytonosság híján van, mert nem tudjuk végigkövetni, hogyan kerül a katona egyik helyről a másikra, egyik személytől a másikig. Viszont pont ez a követhetetlenség ad egy másik értelmezési horizontot. Megpróbálhatjuk úgy olvasni azokat a részeket, ahol előkerül a katona, hogy az mozdítja álomból valóságba, majd fordított irányba a történetet. „Nem lehet tudni, hol kezdődnek a tárgyak, és hol érnek véget, sőt azt sem nagyon tudtam, hol kezdődöm én, és hol ér véget a világ” (171) – mondja a narrátor, mielőtt álmában eldobja a játékkatonát. Ez a városból való elindulás előtti utolsó álom. Innentől olvashatjuk a regényt úgy, hogy minden, ami történik, az a képzelgés, a drog (ekkor kezdi el Jimmy fehér bogyóit használni) és egy feltételezett valóság határmezsgyéjén mozog, és az újabb álomjelenetek álmok az álmokban. Ez pedig, ahogy már fentebb említettük, nagyon zavarossá, követhetetlenné, és ezzel együtt kicsit élvezhetetlenné teszi a regény befejezését. Ha a játékkatona utolsó előtti felbukkanásáig tartana a regény, akkor némileg kiszámíthatóbb, de nyitottabb, továbbgondolhatóbb lenne, és megkockáztatom, hogy méltóbb befejezése lett volna a történetnek. „Végül a kórházban találtam meg, könnybe lábadt szemmel állt az egyik ágy mellett. Az ágyban egy kisfiú feküdt, és a Teó játék katonáját tartotta a tenyerében. Egy pillanat alatt lepergett a szemem előtt minden, ami azóta történt, hogy a bomba rázuhant az óvóhelyre. Egyszerre kavargott bennem az egész őrület, és szerettem volna végre felébredni, hogy folytathassam a háború előtti életemet” (253).

Losoncz-Kelemen Emese

(Megjelent a Tiszatáj 2019. márciusi számában)

 

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2017

260 oldal, 3499 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írásunk:

Egy lírai apokalipszis (Pozsár Anett kritikája) >>>


Címke: , , , ,
2020.07.11 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
A könyv az Emlékezés a kortárs irodalomban alcímet viseli, ebből, a fülszövegből, valamint a tartalomjegyzék felületes áttekintéséből már világosan kirajzolódik, milyen témát járnak körbe az egyes írások. Ahogyan Angyalosi Gergely is írja az Erdődy Edit-díjas szerzőnek szánt laudációjában: „Szabó Gábor tanulmányai ugyanis nem egyszerűen különféle szerzők egyes műveiről szóló, egymástól elkülönülő esszék, hanem végigvonul rajtuk […] egy jól körülírható problematika”… – DECZKI SAROLTA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.10 - tiszatáj

INTERJÚ AZ AZNAP PROJEKT TAGJAIVAL
A dunakanyari AZNAP Projekt a transzzene, valamint a jazz fuzionálásának igazán különleges hangzásvilágával bűvöli el hallgatóit. Ennek a formációnak idén jelent meg az első nagylemeze Számtalan címmel. A zenekar három tagjával beszélgettünk, Stanislaw Lazarussal (doromb, mc), Németh Balázs Kristóffal (dob) és Őri Kiss Botonddal (zongora)… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.07.09 - tiszatáj

FAMILY ROMANCE, LLC
Dokumentumfilmként talán jobban üzemelne a sztori. Kaspar Astrup Schröder 2012-es, itthon a 10. VERZIO Fesztiválon bemutatott, Családkölcsönző című etűdje egy famíliatagok bérbeadásával foglalkozó japán férfit követ nyomon: szakmájában hibátlanul teljesít, népes otthonában viszont a magány öngyilkosságba taszító gondolata foglalkoztatja… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

BÁN ZSÓFIA: VAGÁNYBAGOLY ÉS A HARMADIK Á
Bán Zsófia mesekönyve kellemes időtöltést nyújthat felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hiszen kimagasló nyelvi leleményével olyan örökérvényű igazságokat fogalmaz meg kilencvenhat oldalban, amelyek minden korosztály számára megszívlelendők. Az érzékenyítő célzattal íródott kötet az „avagy mindenki lehet más” alcímet viseli, utalva ezzel a történet mondanivalójára… – VOJNICS-ROGICS RÉKA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

(1928–2020)
Talán olyannyira mitikus ködbe burkolózott Morricone személye, hogy nem is hinnénk, karrierje valójában iskolapéldája a szamárlétra végigjárásának. Rádiójátékokhoz szerzett zenét, az első években megkötötte a kezét az amerikai slágerritmusukhoz való kötelező idomulás. Később váltott, improvizációs-avantgárd dallamokat komponált az Il Gruppo kísérleti műhelyében, a klasszikus témákat jazz-zel, funkkal fuzionálva… – SZABÓ G. ÁDÁM NEKROLÓGJA

>>>
2020.07.06 - tiszatáj

SZEMÉLYES KÖNYVAJÁNLÓ
Nagyon is jól emlékszem, és időről-időre újra emlékeznem is kell arra a kényszerű megtorpanásra, amikor Báthori Csabát a piarista orosztanárunk visszaparancsolta a helyére. Második utáni nyáron Csaba lefordította Gogol Revizorját, mert nem volt megelégedve az ismert fordítással. Kezében a kockás füzettel a katedra felé indult, hogy tanárának átadja egész nyarának, minden erejének és tudásának summázatát, az újrafordított Revizort… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ALÁNLÓJA

>>>
2020.07.05 - tiszatáj

DEMUS GÁBOR: EGY GANG SARKÁBÓL
A költő mindig lesben áll, akkor is, ha nyíltan szemlélődik. Demus Gábor költői lesállása egy gang: a nagybetűs, lakásokra osztott létezés sűrűjében figyel. A titkos megfigyelő azonban nem csak kifelé lát, hanem, ahogy a nyitó vers is jelzi, beszabadul mások létezésébe, amin keresztül önmagát is érzékelni tudja. Annyit ismer magából, amennyi másokban tükröződik. „Ez a gang a sorsom lett” – indít, majd fokozatosan metaforizálódik a lépcső, a berendezés: önmagunk berendezése és az önmagunk megismeréséhez vezető lépcsőfokok… – CSEHY ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
2020.07.05 - tiszatáj

Ma 80 éves Tolnai Ottó, a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb alkotója. Olvasóinkat arra kérjük, születésnapja alkalmából alkossuk meg közösen a Tiszatáj olvasók Tolnai-szófelhőjét. Kérjük, hogy Tiszatájonline oldalán osszák meg velünk kommentben legkedvesebb Tolnai-szavaikat, mi pedig a leggyakoribb 80 szóból elkészítjük a Tolnai 80 szófelhőt […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő