G. István László versei
Nem a szavannai, pára és
párátlanság között vibráló
hőség miatt, de a zsiráf
úgy nyújtja fejét a levélalagút
felé, úgy csavarja nyelvét az
ághegy levélrügye köré, hogy amit
akkor lát, minden vakságban
marad. A látvány bezáródik előtte,
mint a nyílt seb, ami túl
hirtelen begyógyul. Nem látszik
a szemén. […]
Ady-hang betegségben
Fajvesztett gondolatokkal,
mint aki arról, hogy ember,
lemaradt, nézem a falat.
Akire nap süt, nem lehet beteg.
Megszülettem, hát élhetek.
Enyém a szó, a gyerek.
Úgy szedem össze magam,
mint akinek még dolga van,
szárnytalanul is szárnyasan.
Szürke tollú nagy madár.
Rám néz a társam, nem talál.
Rám néz a társam, megtalál.
A zsiráf
(feleségemnek)
Nem a szavannai, pára és
párátlanság között vibráló
hőség miatt, de a zsiráf
úgy nyújtja fejét a levélalagút
felé, úgy csavarja nyelvét az
ághegy levélrügye köré, hogy amit
akkor lát, minden vakságban
marad. A látvány bezáródik előtte,
mint a nyílt seb, ami túl
hirtelen begyógyul. Nem látszik
a szemén. A vágy és a csillapítás
közötti, alig észrevehető hunyorgás
inkább egy új napszak ígérete, amiben
nem kell az éjszakákat feltétlen
nappalnak követnie, nem kell,
hogy hínár vonja be a szomj
felületét, de nem is marad fényes
a felszíne, úgy csillapodik, hogy
úszik benne a kívánság, szabadon,
feszített tükrű fényben. Nem a
szavannai, pára és párátlanság között
vibráló hűség miatt, de leírjam-e,
hogy írjam le másképp, hogy szeretlek?
