Három dühös ember

ISTEN KEGYELMÉBŐL

Francois Ozon pályáját végigkíséri a melodráma zsáneréhez való ragaszkodás. Erotikától túlfűtött női film (Swimming Pool), veszteség-feldolgozással, múlt és jelen relációjával historikus keretek között foglalkozó Lubitsch-átirat (Frantz), családi tragédia (A házban), illetve melankolikus időskori gyászmunka (Homok alatt) egyaránt található a repertoárjában. Legutóbb a férfimelodráma került sorra, ilyen rangban épp az Isten kegyelméből legnagyobb potenciállal kecsegtető szálára bökhetünk.

Jó nézni, ahogy a gyakran enervált francia direktor kivételesen egy gördülékeny, hatásos cselekmény szolgálatába állítja zömmel visszafogott formanyelvét. Igaz történeten alapuló drámájában kiváló alakításokra ösztönzi színészeit, Manu Dacosse operatőr esőáztatta, szürkében halványuló snittekkel nyomatékosítja figurái bánatát. Lendülete ugyan nem tart ki a csaknem 140 perces játékidő végéig és a rendező végül átlagos ritmussal, konzervatív képi fogásokkal artikulálja témáit, a lényeget sosem veszíti szem elől. A gyermekmolesztálással vádolt Bernard Preynat atya és felettese, Barbarin bíboros ellen küzdő három, immár felnőtt áldozat története több érdekes gondolatot is felvet. Szó esik megbocsátás kontra igazságtétel ellentétéről, terítékre kerül a család szerepe, Ozon szülő-gyerek relációval bíbelődik, plusz a gázlángolás, vagyis a nagyhatalmú egyházi intézmény manipulációja és e megtévesztés szülőket befolyásoló, az áldozatokat hallgatásra és passzivitásra ítélő ereje sem hever parlagon.

A mélyen vallásos, fiait is e szellemben nevelő Alexandre, a liberális Francois és az édesanyjával szoros kapcsolatot ápoló Emmanuel habitusát, gondolatvilágát több mint 30 év múltán is fertőzi a papok – múlt és jelen összefűződését hangsúlyozó, ügyesen időzített cserkésztábori flashbackekkel kiemelő – szexuális bűne, így az Isten kegyelméből maszkulinitást fejtetőre állító karaktertanulmánynak/ szenvedélyfilmnek sem utolsó. Kétféle módon ábrázolja a férfiasság-imágót: egyrészt a keserűséget cipelő hétköznapi emberek síkján, másrészt a hatalmával visszaélő lyoni gyülekezet korrupciójának indexeként. Egyén és hatalom összezördülését vehetjük észre Alexandre és a hipokrata egyházfők ideológiai viadalában: az előbbi próbálna élni, feleséghez, barátnőhöz, idős mamához szeretettel fordulni, örökséget továbbadni és jó útra téríteni a gyerekeit, míg az utóbbi homokba dugott fejjel, gusztustalanul játszott tudatlansággal, pozícióját féltve tagadja baklövéseit. Beszédes – Thomas Vinterberg A vadászatát ellenpontozó – jelenet, amikor a felelősségre vont Preynat úgy érvel, jobb, ha nem szólnak a bűneiről, ugyanis az a napjainkban és a régen abuzált gyerekek szüleinek dühét vonná maga után, a népharag pedig ellene irányuló fizikai erőszakhoz vezetne – Ozon ilyenkor tényleg kiválóan építi a szüzsét, pingál jellemrajzot és navigál morális szürkezónákban. Rámutat, a felnőtt gyerekeket nemcsak a múlt leírhatatlansága tépi szét, továbbra is érzelmi rabszolgaságra kényszerítené őket a Felsőbb Hatalom, tudomást sem véve arról, hogy pszichológiai-lelki tortúrájuk ezer pofonnál is gyötrőbb. Három, vignettaként strukturált történetszállal is bizonyítja ezt a rendező: körülbelül 30-30 perc jut a centrális szereplőkre, az egyik karakternek szentelt szakaszt felváltja a második, aztán a harmadik, Ozon pedig sosem táncol vissza, nem mismásol, minden idegszálával főkaraktereinek rezdüléseit igyekszik átélhetővé tenni.

Transzcendens valláskritika helyett a mindennapok banalitását célzó jellemdrámára voksol a rendező. Látjuk a vallást bármilyen negatív zönge nélkül gyakorló Alexandre és családja vívódását, érezzük, hogyan billen másik irányba a látszólag gondtalan Francois élete (a nyugtalanságát dobolással enyhítő középkorú férfi snittjei találó metaforák), Ozon csúcsformát fut, amikor a Preynat feljelentéshullámáról értesülő, a régi sokktól máig szabadulni képtelen Emmanuelt epilepsziás roham küldi a földre. Dicséretes a tekintetekre, mozdulatokra fókuszáló rendezői metódus, az Isten kegyelméből leginkább a mindent felülíró szituációkra esküszik. Szíven üt, amikor Alexandre felesége kimondja, részéről miért nagy horderejű a pedofilbotrány, komplett szereplőrajz tárul elénk a barátnőjével hangosan veszekedő, az életét folytatni alig bíró, Preynat-t bizalma elárulásáért joggal bíráló Emmanuelről, valamint az egyházfők leleplezését egyszerre lazán, határozottan, bátrabban nyakába vevő Francois-ról. Itt a legtöbb probléma valóságban gyökerező, Ozon a bukott eklézsiavezetőkkel párban utasítja vissza az emelkedett hangvételt.

Dolgozata jobban rokonítható a Pablo Larraín-féle A klubbal, mint a Tom McCarthy jegyezte, tárgyilagosságot csak félsikerrel imitáló Spotlighttal vagy a nevetséges tanulságot hirdető, Barry Levinson dirigálta Sleepersszel: noha ezúttal sem az elkövetők kínlódására esik hangsúly, a hétköznapokra vetített, sebezhető figurákkal népesített történet a progresszív, átlagemberekre összpontosító európai vallásdrámákra rímel, semmint a tradicionális nyelvezetű filmekre. Pontosan ezért hat némi visszalépésnek az Isten kegyelméből második félideje – Ozon krimikbe, helyesebben tárgyalótermi művekbe (vö.: a szubzsánert visszájára fordító Tizenkét dühös ember) illő lózungokat ad Canossát járó figurái szájába, csatárláncot alkotó férfijai nejeket, anyukákat, barátokat magukhoz rendelő, kis híján patetikus szentekké emelkednek. Giccsbe ugyan nem fordul a mozi, az efféle túlhevültség azonban picit ellene megy az addigi hangvételnek, a fősodorbeli tradíció gyengíti a bölcs, hűvös szerzői analízist.

Ozon szerencsére időben észhez tér: a katarzist nyújtó végső igazságtétel elmarad, nyitott befejezése csak egy kételkedést generáló záróinzertnek ad utat, a válaszok legalább olyan kétségesnek tűnnek, mint az életben. Az Isten kegyelméből az ilyen érett momentumok révén lesz autentikus, az áldozatlétet bárki számára testközelbe hozó celluloid-tanulmány – az utolsó nagy bizonytalanságot nem oldja fel a Barbarin felfüggesztett börtönbüntetéséről tudósító szöveg, sem a júliusi cikkek garmadája Preynat ősidők óta esedékes papi felfüggesztéséről.

Szabó Ádám

Grace a Dieu, 2018

Rendező: Francois Ozon

Szereplők: Melvil Poupaud, Denis Ménochet, Swann Arlaud, Éric Caravaca, Bernard Verley