08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.17.
| Kiállítás nyílik a 27. Pozsonyi Illusztrációs Biennálé magyar munkáiból a Pesti Vigadóban >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.15.
| A közelség és a találkozás iránti vágy inspirálja a Homo Ludens Project új évadát >>>
08.14.
| MAMŰ – Alibi >>>
08.14.
| Babits Piknik >>>
08.05.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
NAPI TANDORI

Ma 52 éves Bozsik Yvette
BÍRÓ JÓZSEF : TÁNC
( visual poem )

08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

„Szeged legnagyobb kincse: a múltja”
2019.07.30 - tiszatáj

Életének 93. évében elhunyt Péter László (1926–2019) irodalomtörténész, egyetemi tanár, várostörténész, nyelvész, folklorista. Hollósi Zsolt 1998-as interjújával emlékezünk a Tiszatáj folyóirat alapító-névadó szerkesztőjére.

BESZÉLGETÉS PÉTER LÁSZLÓ IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL (1998)

Irodalomtörténész, nyelvész, folklorista, bibliográfus, várostörténész és újságíró. A 72 éves Péter Lászlót, Szeged város díszpolgárát, a József Attila Tudományegyetem nyugalmazott professzorát sokszínű és szerteágazó életműve alapján nehéz volna egyet­len hivatáshoz kötni. Ha mégis, akkor egyszerűen csak azt mondhatnánk róla: Szeged-kutató. Hiszen az ö-zés megítéléséhez, a város utcanévváltozásainak földerítéséhez vagy a jeles polgárok életrajzához éppúgy kaphatunk útmutatást munkáiból, mint ahogyan a szegedi klasszikusok: Dugonics, Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, József Attila és Bá­lint Sándor pályája is pontosan kirajzolódik írásaiból. Életműsorozatának kötetei: a Szegedi örökség, A szerette Város, a Szőregi délutánok és a Mindörökké Szeged a Tisza-parti város 20. századi művelődéstörténetének talán legértékesebb krónikái.

– Amikor 1992 májusában díszpolgári címmel tüntette ki a város, ünnepi beszédé­ben „gyüttmöntnek” nevezte magát, mert a felső-bácskai Jánoshalmán született, s csak hétéves korában került családjával a Szeged melletti Szőregre. Melyek a legkorábbi em­lékei a vá­rosról?

– 1933 nyarán költöztünk Mindszentről – ahol a szegedi nyelvjárás legfőbb sajátos­ságát, a csak gyerekkorban elsajátítható ö-zést megtanultam – Szőregre. A cókmókun­kat kocsik hozták, mi pedig hajóval jöttünk Szegedig. Akkor láttam először a várost. A híd képe maradt meg elsőként bennem. A következő évekből is csak néhány bel­városi üzletre emlékszem, ahová édesanyám ruhát venni vitt el a szegedi iskolakezdés előtt. Bár életem java Szegeden telt el, azóta is, némi kényszerű megszakítással, immár hat­vanöt éve Szőregen lakom.

– Balázs Béla egykori Alma Materébe, a Baross Gábor Gimnáziumba íratták be szü­lei. Milyen volt akkoriban az iskola szellemisége, ahol egy ideig Babits is tanított?

– Nagyon szerettem ezt az iskolát. Az igazgatónk, Firbás Oszkár kiváló menedzser és iskolaszervező volt. Mindenkit az iskola szeretetére nevelt. Az ország minden részé­ből olyan tantestületet verbuvált, amely szinte egyedülálló volt. Osztályfőnökünkért, Vajtai Istvánért például Jászberénybe ment el, és kivételes gyorsasággal, tanév közben hozta el Szegedre. Óriási lexikális tudása is volt, bár mint pedagógust nem mindenki szerette. A tantestületből sokan dühösek voltak rá, mert rendkívül sokat beszélt. Dél­után kettőkor elkezdett egy értekezletet, és nyolckor még mindig ő beszélt. Két kiváló tanár volt rám a legnagyobb hatással: osztályfőnököm, Vajtai István, valamint történe­lem- és latintanárom, Visy József. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Nemcsak tanítot­tak, hanem személyes példájukkal neveltek is. Későbbi pályájuk is megmutatta, hogy milyen kitűnő emberek voltak. Mindkettőnek egyetemi katedrán lett volna a helye, de 1948 után mellőzték őket. Vajtai később a tanárképző főiskola docense lett, de 1956-i tevékenysége miatt nyugdíjazták. Visy József pedig már középiskolai tanárként egye­temi magántanár lett, és később egyetemi docensi címet kapott. Egykori iskolatársa­immal ma is tartom a kapcsolatot, a Baross Öregdiákok Szövetsége minden hónapban összejövetelt rendez. Elnökünk, Tandori Károly akadémikus, Kossuth- és Széchenyi-díjas kiváló matematikus, díszdoktor, professor emeritus egy évvel alattam járt a Ba­ross­ban.

– A gimnáziumból egyenes út vezetett a szegedi egyetem magyar–latin–filozófia sza­kára?

– Regényhősnek beillő, kiváló hittanárom, Takáts Endre – 1944-ben Baja polgár­mestere, 1956-ban a soproni Nemzeti Bizottság elnöke lett – hatására pap akartam lenni. Mégpedig jezsuita. Sokat olvastam róluk, tőlük. Tizenöt éves lehettem, amikor szegény bátyám, aki a foksáni hadifogolytáborban pusztult el, meglátott egy lánnyal az utcán, s jelentette édesanyámnak: „Mamuka, Laci már nem lesz pap, mert láttam a Mancival sétálni!” Nyolcadik gimnazistaként már tanárnak készültem. Kiváló ne­velőim példája is erre ösztönzött.

– Nagy változást jelentett az egyetemi légkör?

– Amikor oda kerültem, megnőtt a szabadságérzetem. A mostani egyetem – sit venia verbo – inkább a középiskolára hasonlít. Az én időmben, 1943 és 1948 között a tanszabadság nemcsak azt jelentette, hogy a tanárok azt és úgy adhattak elő, amit és ahogyan akartak. Sík Sándor óráira mindig megtelt az Auditorium Maximum, mert él­vezet volt őt hallgatni. Kitűnő előadó volt, szerette és értette az irodalmat. Mindig rendkívül sok szemelvénnyel érkezett előadást tartani, és kitűnően tudta ezeket elő­adni.

– Az egyetemi évei meglehetősen viharos történelmi időszakban teltek; mi szűrő­dött be akkoriban a külvilágból?

– A német megszállás napján, 1944. március 19-én, Kossuth halálának 50. évforduló­jára készülve tüntetni akartunk, de Koch professzor, a Szegedi Egyetemi Ifjúság (SZEI) tanárelnöke figyelmeztette a társaságot, hogy nem érdemes ujjat húzni a hatalommal. Emlékszem, megrendített, amikor professzoromat, Marót Károlyt sárga csillaggal lát­tam. Hamarosan ő is és Sík Sándor is elbujdokoltak valahová, de sze­rencsére 1945 tava­szán épségben visszatértek. Szemtanúja voltam, amikor Sík Sándor 1945 elején vissza­tért Szegedre, és Bálint Sándorral a Dugonics téri épület aulájában ös­szeölelkezett.

– Egyetemistaként milyen életpályáról álmodott?

– Nem volt határozott elképzelésem. Nyelvészprofesszorom, Klemm Antal bepro­tezsált a püspöki tanoncotthonba, ahol 1946–47-ben nevelőtanár voltam. 1947-48-ban a parasztpárt lapjának, a Szegedi Friss Újságnak is munkatársa lettem. 1948-ban pedig rö­vid időre a Kálvária utcai Pázmány Péter Népi Kollégium igaz­gatója. Előtte már Klemm professzor mellett demonstrátorként dolgoztam a tanszéken. Ekkor úgy lát­szott, nyelvész leszek, s az egyetemen a szokásos módon vé­gigjárom a szamárlétrát. A doktori értekezésemet 1947-ben Klemm professzorhoz Szőreg nyelvjárásának hang­tana címmel írtam. Főleg az ö-zésről szólt. Erről később önálló dolgozatom is meg­jelent. Negyvenvalahány év, sok kitérő után, 1990-ben tér­hettem vissza az egyetemre.

– Nyelvészként kezdte a pályáját; hogyan lett néprajzkutató, majd irodalomtörté­nész?

– 1950-ben Szabolcsi Gábor följelentésére elbocsátottak az egyetemről. Szabolcsit 1943 óta ismertem, a SZEI egyik vezetője volt, lapjuknak, a Szegedi Hídnak szerkesz­tője. A katolikus diákság hangadójaként ismertük, de a háború után valamilyen zűrje miatt bujdokolni kényszerült. Hamarosan ismét föltűnt a szegedi közéletben, akkor már mint öntudatos kommunista. Az egyetemi könyvtárban kapott állást, de bejároga­tott a bölcsészkarra is, mert Baróti Dezső mellé szeretett volna kerülni a magyar iro­dalmi tanszékre. Nem vettem észre, hogy provokatív kérdéseket tett föl, őszintén be­szélgettem vele mindenről. 1950 januárjában egyik alkalommal Sztálint és Lenint ha­sonlíttatta össze velem. Azt feleltem, amit Németh László írt: Sztálin olyan, mint a szilasbalhási masiniszta. Mint afféle primitív iskolamester, leegyszerűsíti, sematikussá merevíti az elméletet. Elmagyarázza az embereknek a nézeteit, aztán mintegy pecsétet üt rá: Lenint idézi, s ezzel igazolja mondókáját. Lenint politikai zseninek tartottam. Kiváló helyzetérzékével jól irányította a folyamatokat, így győzelemre tudta vinni a forradalmat. Azóta Leninről is rosszabb véleményem van, különösen mióta néhány évvel ezelőtt elolvastam E. Fehér Pál tanulmányát a Kritikában, amelyből kiderült, ő adott utasítást, hogy a valahol vidéken leöldössék a papokat, s a cári család kivégzésé­ben is szerepe lehetett. Lenint most is zseninek tartom, de kegyetlen zseninek. Nem vé­letlen, hogy a kiváló piarista tudós, Kornis Gyula terjedelmes munkájában, az 1933-ban megjelent Az államférfiban annyiszor hivatkozott rá. Az, hogy Sztálint 1950-ben ki­sebbnek tartottam, mint Lenint, elég volt a titoizmus vádjához. Februárban elbocsátot­tak az egyetemről. Hónapokig tartó levelezés után tudtam csak meg, mi húzódik meg az ügy hátterében. Végül a pesti egyetem néprajzi tanszékén dolgozó barátaim, Barabás Jenő (utóbb Herder-díjas) és Katona Imre, addig győzködték Ortutay Gyulát – aki amellett, hogy tanszékvezető volt, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjá­nak elnöki tisztét is betöltötte –, amíg 1950 decemberében kinevezett Karcagra múze­umigazgatónak. Konflis múzeumigazgatónak hívtuk magunkat többen, akik egyedül voltunk egy vidéki múzeumban. Karcagon a múzeumnak csak a neve volt meg: Györffy Istvánról nevezték el. Némi anyag maradt ugyan a háború előtti gyűjtemény­ből, és a gimnáziumban őrizték. Egy államosított magánház emeletén kapott helyet a múzeum. Először a pásztoréletről sikerült egy kiállításra való anyagot összegyűjtenem, és ebből 1951 októberében, Györffy István fiának, Györffy Györgynek jelenlétében K. Kovács László nyitotta meg az első tárlatot. Karcagon váltam tehát nyelvészből nép­rajzkutatóvá. Ortutay megkönyörült rajtam, és Szűcs Sándoron is, a „három föld”: Sár­rét, Nagykunság, Hajdúság páratlan kutatóján, aki évek óta állás nélkül volt. A karcagi múzeum rá várt. Én lettem az ő Keresztelő Jánosa: ahogy Keresztelő Szent János Krisz­tus útját, úgy készítettem én elő Karcagon az övét. 1952-ben Makóra kerültem, ő Kar­cagra. Mindketten jól jártunk. A makói József Attila Múzeum igazgatójaként először a névadóra vonatkozó anyagokat kezdtem el gyűjteni. Szerencsém volt, mert dedikált kö­tetek, képek mellett verskéziratokat is találtam. Így lettem Makón irodalomtörté­nész.

– Az ötvenes évek elején élő volt még Makón a József Attila-hagyomány?

– Sokan éltek még, akik személyes kapcsolatban álltak a költővel. Elsősorban a sze­relmei: Espersit Mária, azaz Caca, és Saitos Valéria. Tőlük is kaptam anyagokat. A vá­rosnak akkoriban kisebb gondja is nagyobb volt József Attilánál, hiszen gőzerővel folyt a szövetkezetesítés. De azért hagytak dolgozni. Áprilisban már meg is nyitottam az első József Attila-kiállítást. Ugyanabban az évben jelent meg József Attila összes ver­seinek kritikai kiadása, s az általam összegyűjtött kéziratokból rögtön tudtam helyesbí­téseket, pótlásokat közölni. Ezzel fölhívtam magamra a József Attila-kutatók, Wal­dap­fel József és Szabolcsi Miklós figyelmét. Mindketten meg is látogattak Makón. Wal­dapfel Józsefet én fuvaroztam Csepel motorkerékpárommal Hódmezővásár­helyre, Kis­zomborra, Makóra, végigjárva a József Attila-emlékhelyeket. Írt is erről. Közöltem a gyűjtött anyagból, s így József Attila-szakértő hírébe kerültem. Espersit Caca lehe­tővé tette, hogy betekintsek apjának, Espersit Jánosnak naplójába. Ő egy­szerre volt Juhász Gyula szívbéli barátja és József Attila atyai pártfogója. 1955-ben könyvecskét ír­tam róla, amelynek a nem hivatalos lektora Révai József volt. Akkor in­dult az Iroda­lomtörténeti Füzetek című sorozat, amelynek első száma az én munkám volt: Espersit János, alcíme szerint: Ismeretlen adatok Juhász Gyula és József Attila életéhez, költé­szetéhez.

– A két múzsa, József Attila egykori makói szerelmei hogyan emlékeztek a költőre az öt­venes években?

– Különbözően. Saitos Valéria ágrólszakadt, csalódott, magára maradt öreglány volt, igyekezett megnöveszteni saját szerepét. Úgy emlékezett, a költő csak belé volt szerelmes. Szinte minden szerelmes versről azt állította, hogy József Attila hozzá írta. Sőt azt vallotta, hogy el is akarta őt venni feleségül. Espersit Caca orvos felesége volt, jó házasságban élt, gyönyörű leánya volt, olyan, amilyen ő volt, amikor József Attila látta. Caca mérsékelten lelkesedett József Attiláért, úgy állította be, hogy nem is belé volt szerelmes, hanem csak egy eszményített fiatal lányba. Nem Makón élt akkoriban, hanem elvált édesanyjával Hódmezővásárhelyen, s csak időnként járt át édesapjához. József Attilával tehát ritkán találkozott.

– Makón sem kellett sokáig maradnia…

–1954-ben a Népművelési Minisztérium múzeumi főosztályának vezetője, Fülep Ferenc át akart helyezni Kiskunfélegyházára, mert megürült az igazgatói poszt. El is mentem „háztűznézőbe”, de kiderült, hogy a múzeum emeletén még tiszti lakások vannak… Karcag és Makó után nem akartam újra száműzetésbe menni, ezért nemet mondtam Félegyházára. Azért tehettem, mert Hencz Aurél, a szegedi egyetemi könyv­tár igazgatója 1954 januárjában átvett. Bóday Pállal, Molnár Istvánnal és Trám Irén­ké­vel mi alkottuk a könyvtár bibliográfiai csoportját. Bibliográfiákat, katalógusokat ké­szítettünk, kiadványokat szerkesztettünk. Baróti Dezső irányításával ekkor kez­dődtek az egyetemen Juhász Gyula összes művei kritikai kiadásának munkálatai. Mivel már József Attila- és Juhász Gyula-közleményeimből tudták, hogy értek a kritikai ki­adá­sokhoz, Baróti kért, kapcsolódjak be a munkába, és helyetteseként irányítsam azt az egyetemi hallgatókból álló munkaközösséget, amely a verseket és a prózai írásokat a hírlapokból gyűjtötte. Olyanok voltak a tagjai, mint Grezsa Ferenc, Ilia Mihály, Juhász Antal, Kovács Miklós, Krupa András, Kunos Ferenc. Egyetemi tanárok, kandidátusok, gimnáziumi igazgatók lettek… Így jött el 1956, amikor könyvtári munkatársaimmal mindhárman kompromittáltuk magunkat. Ez az állásunkba került; Bóday Pestre, Mol­nár István Pécsre ment, engem meg 1957 márciusában letartóztattak. Nyolc hónap után szabadultam. A szintén börtönbe zárt Baróti Dezső utóda, a Pestről lejáró Király István akadémiai célhitel terhére visszavett az egyetemre, hogy legyen, aki a fontosnak ítélt Juhász-kiadást befejezze. Ez azt jelentette, hogy nem kerültem státusba, hanem fél­évente meg kellett hosszabbítani a megbízásomat. Ilia Miskával 1960-ra befejeztük a kritikai kiadás verseket tartalmazó első három kötetét. A mór megtette kötelességét: a mór mehet. 1961-ben szélnek eresztettek. Király István utóda a tanszéken, Szauder Jó­zsef elment Komócsin Mihályhoz, hogy engedélyezzen számomra tanári állást. Ko­mó­­csin azt felelte neki: tanítani nem enged, de lehetővé teszi, hogy a Somogyi-könyv­tárba kerülhessek. 1961 júniusától könyvtáros lettem.

– Ott lett bibliográfus és várostörténész?

– Először a folyóiratokat kezeltem, „kardexoltam”, vagyis a naponta érkező lapokat lebélyegeztem, nyilvántartásba vettem, és elhelyeztem a raktárban. Keserű öngúnnyal „a Somogyi-könyvtár legkisebb pecsétjének őre” titulust adtam magamnak. A Szegedi Friss Újságba írtam első helytörténeti cikkeimet. Karcagon és Makón tudatosult ben­nem a helyi szellemi értékek iránti érdeklődés. Amikor 1954-ben visszatértem Makóról Szegedre, az egyetemi könyvtárban kezdtem alaposabban foglalkozni a város „haladó hagyományaival”. Ott adtuk ki a Csongrád megye népe és földje című bibliográfiát. Amikor a Somogyiba kerültem, úgy éreztem, hogy a város nagy hagyományú biblio­tékájának, Tömörkény és Móra egykori műhelyének fontos föladata a város művelő­dési örökségének föltárása. Első jelentősebb munkám ekkor Tömörkény néprajzi írá­sainak összegyűjtése és kiadása volt: 1963-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg Munkák és napok a Tisza partján címmel a Tömörkény összegyűjtött művei soro­zatának záróköteteként. A címet még a sorozat elindítója, a közben elhunyt Czibor János adta.

– Milyen viszonyban volt a kiváló szegedi néprajztudóssal, Bálint Sándorral?

– Az egyetemen fölvettem néhány óráját, de igazából nem voltam a tanítványa. Ké­sőbb alakult ki a barátságunk, amikor már a Somogyiban dolgoztam. Bálint Sándor rendszeresen bejárt nemcsak kutatni, hanem beszélgetni. Kapcsolatunkat barátságnak is nevezném, ha a nagy korkülönbség miatt még lehet barátságról beszélni. Hatvanadik születésnapjára megcsináltam a bibliográfiáját, de nem jelenhetett meg. Kéziratát Be­zerédy István igazgató beköttette, úgy adtuk át neki. Köszönőlevelét máig őrzöm. 1974-ben, hetvenedik születésnapja alkalmával a Tiszatájban interjút ké­szítettem vele. Szőregen, az én lakásomban vettem hangszalagra. Koncz János, a megyei pártbizottság ideológiai titkára szememre is vetette: „Nem kellett volna Bálint Sándort szentté avat­nod!” 1974-ben már megjelenhetett Bálint Sándor kibővített bibliográfiája. Ezt is föl­rótta Csenke László igazgatóhelyettes.

– Soha nem gondolt arra, hogy elhagyja Szegedet?

– 1949-ben Ortutay pesti néprajzi tanszékére hívott Dégh Linda. Nem mentem, ha­nem magam helyett Katona Imrét javasoltam, és ő azután nyugdíjba meneteléig ott is maradt. Később, amikor politikai okok miatt Szegeden szorult a kapcám, a Szépiro­dalmi Kiadó igazgatóját, Illés Endrét kértem, vegyen oda lektornak. Nem vállalt. Ami­kor a Somogyi-könyvtárból is kiállt a szekerem rúdja – már kandidátus voltam –, kísér­letet tettem, hogy a csepeli tanárképző főiskola magyar irodalomtörténeti tanszékére kerüljek. Beszéltem is a főigazgatóval, Bencédy Józseffel. Nyíltan nem utasított el, de végül nem küldött értesítést. Jószántamból sohasem akartam elmenni Szegedről, csak muszájból. 1956-ban útrakelhettem volna, amint sok barátom el is ment. De úgy lettem volna, mint Baudelaire Albatrosza: ha partra tettek volna, csak botladoztam volna. Sze­gedi gyökereimtől elszakadva mit csináltam volna Amerikában? Mindennap Juhász Gyulával, Mórával, Tömörkénnyel, József Attilával keltem-feküdtem. Nem tudtam máshol elképzelni az életemet. Szüleim is éltek még akkor, őket sem voltam képes itt hagyni. Feleségem hasonlóan gondolkodott.

– Hogy látja, van Szegednek sajátos karaktere, amely megkülönbözteti más váro­soktól?

– Szegedet a krumplihoz hasonlítanám: értékesebb része a föld alatt van. Ami lát­ható, szára meg virága, nem olyan értékes. Szeged legnagyobb kincse: a múltja. A sze­gedi klasszikusok életműve jelenti ezt az értéket. A város mára jórészt kicserélődött, 1945 és főként 1957 után rendkívül erős beáramlás volt. A város értelmiségének jó ré­sze Békésből származott be, szinte békési megszállásról lehet beszélni. Egy korábbi sta­tisztikából kiderült, hogy mára már csak minden hatodik városlakó tősgyökeres sze­gedi, annyira kicserélődött a lakosság. Ezeknek alig van Szeged-tudatuk, nincsenek élmé­nyeik a város szellemi, művelődéstörténeti örökségéből. Ezért tartom fontos fel­ada­tomnak, hogy írásaimmal próbáljam ezt az örökséget tudatosítani. Hogy mennyire si­került, nem tudom. Lehet, hogy csak engem érdekel ennyire, az olvasót nem. De ahogy Ady mondja: „fáradtan bíztatjuk egymást”. Szerencsére akadnak azért, akik folytatják ezt a munkát. Elsősorban Apró Ferencre és Lengyel Andrásra gondolok.

– Sokan nem szívesen vállalkoznak helytörténeti kutatásokra, mert nem annyira látvá­nyos munka, s talán nem is tartják túl sokra…

– Az a tévhit, hogy ez provincializmus. Holott Dugonics András, Kálmány Lajos, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula, József Attila, Radnóti Miklós és Bálint Sándor életműve nemzeti, sőt egyetemes emberi érték. A világirodalomban több No­bel-díjas író is akad, aki a maga szűkebb világának intenzív, alapos ábrázolásával és egyetemessé emelésével az egész világ érdeklődésére számot tartó életművet alkotott. Említhetném példaként az izlandi Halldór Laxness-t, a szerb Ivo Andrić-ot vagy Solo­hovot. Mindannyian a maguk kis világát tették górcső alá, s azt mutatták föl a nagy­világnak. Ezzel adtak példát arra, hogyan lehet a kis világból egyetemesen értékeset, ta­nulságosat mondani. Meggyőződésem, hogy nekünk is ezt az utat kellene járnunk. Sze­ged, az ország, Európa, a világ – ezek egyre táguló koncentrikus körök, s ezekbe kell bevinnünk helyi értékeinket.

– Mit gondol, van a szegedi irodalomnak ma modern Mórája vagy Tömörkénye?

– Nem pályázom Horger Antal babérjaira, ezért félek olyan ítéletet mondani, ame­lyet az utókor esetleg nem igazol. Csak a magam ízlése alapján tudok véleményt mon­dani. A művészetnek, így az irodalomnak is az a specifikuma, hogy rendkívül tágak a határai. Munkácsy éppúgy festő, ahogyan Csontváry vagy Picasso; mint ahogyan Mó­ricz és Örkény is egyaránt író. Más kérdés, hogy hozzám Móricz Zsigmond és Mun­kácsy Mihály áll közelebb, ami persze nem azt jelenti, hogy Picasso képeit, vagy Ör­kény bizonyos műveit nem tudom élvezni. A mai irodalommal az a bajom: nem tu­dom olvasni. Isten bocsássa meg, de számomra – tisztelet a roppant kevés ki­vételnek – nem mondanak semmit. Lehet, hogy tévedek, hiszen a magam ízlésének a foglya va­gyok, s ebből nem tudok kilépni.

– A szegedi egyetem mennyire tudja betölteni minden feladatát?

– Őszintén szólva ebben nagy csalódás ért. Amikor 1990-ben visszakerültem az egyetemi katedrára, próbáltam a helyi színt érvényesíteni, a szegedi irodalmat tanítani. Előadást hirdettem Kálmány Lajosról: egyetlen érdeklődő hallgató akadt. Tömörkény­ről hirdetett kollégiumomnak két hallgatója volt. Juhász Gyulára és Móra Ferencre már senki sem volt kíváncsi. Nem tudtam a szegedi irodalmi örökséget tanítani, holott úgy gondolom, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti oktatásában ezeknek is he­lyük kell legyen. Idejönnek az ország különböző vidékeiről a jövő tanárai, öt évig ta­nulnak itt irodalmat, s úgy mennek el, hogy nem látták a város irodalmi emlékhelyeit. Valószínűleg nem is érdekli őket, mert nem szoktattuk rá őket erre a szemléletre. Nem ismerik Dugonicsot, nem ismerik Tömörkényt, Mórát, Juhász Gyulát. Pedig Szent-Györgyi Albert rektori székfoglalójában már 1941-ben megfogalmazta, hogy a szegedi egyetemnek az oktatás, a nevelés és a kutatás mellett van még egy különleges hivatása: „hogy a nagy magyar Alföldnek szellemi központja legyen”. Halasy-Nagy József is megírta a Délvidéki Szemlében megjelent kitűnő tanulmányában, hogy a modern egye­tem akkor felel meg céljának, ha az őt körülvevő közösséghez szorosan kapcsolódik: „A szegedi egyetem akkor teljesíti valóban legszebben a maga hivatását, ha nem feled­kezik meg arról a valóságról, amely legközelebb van hozzá, és amelynek elméleti át­világítása legszorosabb kötelességei közé tartozik.” Bálint Sándor a szegedi népi és pol­gári művelődési örökség megőrzését, ápolását és terjesztését kiválóan művelte, s a nép­rajzi tanszéken Juhász Antal és Barna Gábor, a nyelvészeti tanszéken Szabó József most is jól csinálja. A szegedi önkormányzat, a város részéről inkább látok olyan törekvést, amely szolgálja ezt a szellemet. A Mikszáth-évforduló például méltó volt az íróhoz és Szegedhez is. A képzőművészeknek sem lehet mostanában okuk panaszra. Sándor Já­nos színháztörténeti munkássága is ebbe a sorba illeszkedik. A Tandi Lajos szerkesz­tette Szeged ugyancsak dicséretet érdemel.

– Professzor úr milyen jövőt szánna Szegednek?

– Szegednek a Dél-Alföld, Bálint Sándor kifejezésével élve „a szegedi nagytáj” igazi szellemi központjává kell fejlődnie. Már ma is az, de még tervszerűbb és átgondoltabb munkára van ehhez szükség. Erre megvan a predestinációja az előzményekből, a rend­kívül gazdag szellemi, kulturális, irodalmi, művészeti, történelmi örökségből. Ezt kel­lene tudatosan továbbfejlesztenie. A 21. század szemmel láthatóan az amerikanizálódás jegyében kezdődik, ez pedig uniformizálódással jár. Ez a folyamat a civilizációs vívmá­nyokban, a technikában, automobilizmusban, telefóniában, Internetben elkerülhetet­len, megállítani, vagy akár csak korlátozni, ostobaság lenne. A farmernadrág nem jelent veszélyt, de a szellem, a lélek, az ízlés gleichschaltolása veszedelmes. Hogy ne unifor­mizálódjék az emberi szellem és tudat, kell, hogy ezek a sajátos, jellegzetes helyi szel­lemi eredmények és értékek tudatosak legyenek, és átplántálódjanak a harmadik év­ezredbe. Ezt a célt akarom írásaimmal szolgálni.

– Bálint Sándorhoz hasonlóan hetvenen felül is rendkívül aktív, sokat publikál. Mi­lyen tervei vannak a következő évekre?

– Bálint Sándor élete utolsó évtizedeiben nagy összegezést végzett, mintegy betaka­rította termését. Én is, úgy, hogy korábbi írásaimat próbálom tematikus kötetekbe rendezni. Ahogyan a Tömörkényről szóló könyvem tavaly megjelent, szeretnék egy-egy kötetet Móráról, Juhász Gyuláról és József Attiláról közreadni. Róluk negyven év alatt annyit írtam, hogy monográfiapótló gyűjteményes kötetek kerekednének ki belő­lük. Szeretném a legutóbbi évek termését is összegyűjtve átmenteni az utókor számára. Az a maradandó, amely kötetbe szerveződik. Ami szétszórva, folyóiratokban marad, nem tud bekerülni a tudományos, irodalmi közélet vérkeringésébe.

– Munkásságával kapcsolatban elfogadja a pozitivista minősítést?

– Semmi kifogásom ellene, de nem szabad a pozitivizmust úgy értelmezni, ahogy el­lenfelei: puszta adatközlésként. Nem is pozitivizmusnak nevezném, hanem ténytiszte­letnek és tényszeretetnek. Adatokat gyűjtök össze, s ezekből vonok le következtetése­ket. A ma divatos ellentábor rendszerint fütyül a tényekre, és hasraütéssel elméletekből kovácsol lila dolgokat. A tények húsz év múlva is értékesek és érdekesek lesznek, a lila elméletek pedig semmivé foszlanak, mert ilyeneket akár minden évben újra föl lehet ta­lálni. Már Goethe is megmondta: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.” Az adatokban az élet van. Szívesen gereblyézem össze az adalékokat, hogy belőlük olyan képet vázoljak föl, amelynek mindig van valami mondanivalója, tanulsága. Nem pusztán az adatok érdekesek; ezek csak arra jók, hogy valamilyen gondolatot, sőt – nem szégyellem kimondani – valamilyen nevelő eszmét hordozzanak. Lehet, hogy a 19. szá­zadi írók, költők, mint Petőfi vagy Eötvös nézetei némelyek szerint elavultak ma már, de számomra ők az útmutatók az irodalom értelmének, rendeltetésének, hiva­tásának megítélésében. Lehet a költészet szép szavakkal gyönyörködtető l’art pour l’art játék is, mint például Kosztolányi lírájában, de nem lehet a semmitmondás, az üres lé­haság, az öncélú szellemeskedés prédája.

Hollósi Zsolt

(Megjelent a Tiszatáj folyóirat 1998. áprilisi számában „A Tisza-parton mit keresek?” sorozatban)

(Fotó: szeged.hu)


Címke: , , , ,
2020.08.11 - tiszatáj

TISZT ÉS KÉM: A DREYFUS-ÜGY
Kisebb botrányt váltott ki az új Polanski-film francia premierje. Feminista csoportosulások állták el néhány mozi bejáratát, ami miatt az adott helyen műsorra sem kerülhetett a Tiszt és kém, Valentine Monnier színésznő sokadikként vádolta nemi erőszakkal a direktort, plusz az idei Césaron legjobb rendezői díjjal kitüntetett Polanski ellen kirohanással, ironikus tapssal és „Éljen a pedofília!”-kirohanással reagált Adéle Haenel és Céline Sciamma, a Portré a lángoló fiatal lányról sztárja és rendezője… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.08.10 - tiszatáj

Meghalt hétfőn Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja – adta hírül internetes oldalán a Háromszék napilap.

>>>
2020.08.08 - tiszatáj

INTERJÚ HARAG ANITÁVAL
Július 29-én, a Grand Café új, Ráolvasás című zenés irodalmi sorozatának keretében mutatták be Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb novelláskötetét Szegeden. Az est apropóján a szerzővel hiányról, a nyelv elnyomó és teremtő szerepéről, párkapcsolatok és parkolóhelyek egymásra olvashatóságáról beszélgettünk… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.08.07 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS A LB27 ZENEKAR TAGJAIVAL
A Ladánybene 27 zenekartól származik az első reggae, dub és riddim lemez Magyarországon. A zenekar 35 éve folyamatosan aktív, a nevéhez kötődik az LB27 Reggae Camp is, a hazai reggae élet legfontosabb eseménye. 2020-ban egy új nagylemezt terveznek kiadni és amint lehetséges, már pörgetnék is a reggae beatet a színpadokon… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.08.06 - tiszatáj

DÓM TÉR PÓTÉVAD
Csaknem teljesen áldozatul esett a koronavírus-járványnak az idei szabadtéri szezon. Végül nyár végére tudtak annyit lazítani a korlátozásokon, hogy pár előadást meg lehetett tartani. A Szegedi Szabadtéri Játékok 4000 fős Dóm téri nézőterét, a hozzá tartozó színpaddal és fémvázas világítóállványzattal azonban nem építették föl. Túl nagy lett volna a költség és a kockázat… – MÁROK TAMÁS BESZÁMOLÓJA

>>>
2020.08.05 - tiszatáj

FEHÉR RENÁTÓ: HOLTIDÉNY
Fehér Renátó másodikként megjelent Holtidény és első, Garázsmenet, című kötetének az összevetésekor például hamar kiderül, hogy a két könyv közti különbség kevésbé tematikus, mint inkább nyelvi jellegű. Ebből a szempontból számomra elsősorban az a legfontosabb, hogy míg szerzőnk nemzedékének egyes hangadói az úgynevezett poszthumán létezés poétikáját az én-eltűnés, a helytől, időtől elszakadó örök útonlevés pszeudo-személyes identitáskonstrukcióival, a testfétis vagy a másik stb. idiomatizmusaival írják, addig költészetével Fehér Renátó azok köréhez kötődik, akik munkáikkal az itt és most világához kapcsolódóan, annak teljességigényű esztétikai bemutatását kívánják színre vinni… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

>>>
2020.08.03 - tiszatáj

BERNÁTH DÁNIEL ÉS CSIZIK BALÁZS GEOTAXIS C. KIÁLLÍTÁSA
Bernáth Dániel és Csizik Balázs képzőművészete bizonyos tekintetben a kibernetikusan vezérelt társadalom elképzeléseire is reflektál, azzal párhuzamosan, hogy képalkotási elképzeléseik az absztrakció mentén épülnek fel. Mindemellett pedig azon is dolgoznak, hogy bizonyos képzőművészeti attitűdöket és tradíciókat újragondoljanak és egy olyan alkotói praxist alakítsanak ki, mely képes a mai kor „képiségét” sajátos módon, akár hitelesen is megjeleníteni… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.07.28 - tiszatáj

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL
Közel 20 éve vagyok munkakapcsolatban a Szabadtéri Játékokkal. Ha meg kellene nevezni, hogy melyik a legfontosabb előadásunk, akkor most egyértelműen azt tudnám mondani, hogy az Akárki. Témáját tekintve elképesztően pontosan reagál a művészet erejével mindennapi életünkre. A vírus közepette az emberi létezésről, az elmúlásról beszél, amiből próbálunk kilábalni, és amiből időnként vissza-visszarángatnak minket a mindennapok […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő