Oliver Friggieri: Ez az egész világom

Haja hófehér, szemei beesettek, lefogyott, lötyögtek rajta a ruhák. Olyan erőtlen volt, alig tudott állni a lábán; járás közben gyakran megállt, a falnak dőlve pihent, és szomorúan bámult maga elé.

– Nem vagy már a régi. Hová lett a korábbi lelkesedésed? Mi történt, hová veszett a szemedből a tűz, és hol a hajad régi fénye? – kérdezte a festő a tükörből visszabámuló képétől. Emlékképek futottak át rajta, sorban, mint képek a falon, mintha ez is egyike lenne ifjúkori kiállításainak. Keze még most is mozgott a vásznon, lágyan simogatta a finom agyagot. Az elme még működött, de a test elfáradt.

Azon a napon az ég indigókék volt, a nap fájdalmasan égetett. Reggel kinyitotta az ablakot, képzeletében megjelent egy kép. Elhatározta, megfesti.

– Régóta vágytam egy olyan reggelre, mint ez. Festeni fogok. – mondta magában. Visszacsukta az ablakot, felöltözött és hátrament a kertbe. A kert távol esett az utcától, a zsúfolt terektől, csak ritkán hallatszódott oda az élet zaja, és a levegő is tiszta volt.

– A buldózer még messze van. Eltart még egy ideig, míg ideérnek az építők. De ha jönnek azzal a nagy és ronda masinájukkal, na meg a rengeteg pénzükkel, én elmegyek innét, valahová messze, ahol nem találnak meg, egy pont olyan nyugodt és eldugott helyre, mint ez. Még beletelik egy kis időbe, hogy megszerezzék ezt a darabka földet, de akkorra én már… Ha ők jönnek, én megyek – mondta a festő. Körbenézett, tekintete elidőzött a köveken, amiket majd összetörnek, … az öreg fákon, amelyek régóta itt állnak és fogalmuk sincs arról, hogy meg fognak halni.

– Kitépnek benneteket a földből, kiássák a gyökereiteket, és cseppet se fáj nekik, ha meghaltok – mondogatta nekik.

Gondolatai tele voltak régi tájak képeivel, amiket nem tudott feledni. Azoknak a fáknak a gyökerei a képzeletében voltak. Ezeké pedig még itt a valóságban. Elgondolta, hogy megfesti az érintetlen szépséget, olyan gyorsan, ahogy tudja.

– Ez az igazi Málta – régi, egyszerű, szerény, méltóságos, amelyet a természettől örökölt. Ma ez a Málta csendesen pusztul, a rettenetes buldózer lenyeli falatokban – sóhajtotta. – Moya vlast, moya vlast – ismételgette magában. – Az én földem, az én földem – és fütyülni kezdett egy Smetana melódiát. – Megfestem azt, amit te megkomponáltál, Bedrich Smetana. Az én alakjaim és a te zenéd elérnek a dolgok velejéig. – Továbbsétált, tapogatózva a kőfalnál. Élvezte az érzést, hogy viszket a bőre a portól. – Az én földem, az én földem. – Lehajolt, felvett egy marék földet, szétmorzsolta ujjai között, aztán szétszórta. – A rombolás még messze van, és ha ideér, engem nem talál itt.

Sétálgatott a szűk kerti ösvényen, megérintette a leveleket, karját hozzádörzsölte a fák törzsének. Néha le kellett húznia a fejét az ágak miatt; olyan volt, mintha köszönt volna nekik. Olykor megállt, megtapogatott néhány virágot, amik éppen nyíltak, vagy néhány érett, lehullásra kész gyümölcsöt.

Egy kutya szaladt az oldalán, szimatolt, keresett valamit a földön. Néha felnézett és hűségesen bámulta a gazdáját.

– Kikkru, gyere ide! Már eleget rohangáltál – mondta neki a gazda. – Egyél, aztán pihenj! Ne szaladgálj folyton a lábam alatt! Ma egy csodálatos képet fogok festeni, biztos, hogy tetszeni fog.

Bement a házba, teát készített, egy kis kenyeret vett elő; mindketten ettek. Kikkru pillantásával fizetett a kosztért, csóválta a farkát. Aztán felugrott a gazdájára a mellső tappancsaival. A festő hosszú ideig paskolgatta, aztán ráparancsolt, hogy menjen hátra, és a kutya engedelmeskedett.

– Most pedig odaadjuk a morzsát a barátainknak, hogy ők is ehessenek. Nem igazság, ha csak mi eszünk és megfeledkezünk másokról. – Markában összegyűjtötte a kenyérmorzsát, visszament a kertbe és az ösvény közepére szórta. A madarak azonnal a morzsákra repültek az öreg szentjánoskenyérfa ágairól. A kutya nem törődött velük, nem bántotta őket. A madarak etetése mindennapos volt, ezért már ismerték Kikkrut, barátsággal kerülgették, néha túlságosan is. Egy merész madár egyszer a hátára szállt, máskor egy másik kicsípett néhány szál szőrt a farkából. Kikkru nem bánta az inzultust.

A madarak még ott toporogtak evés után, ittak a tócsából, aztán fütyülve és játszadozva visszaszálltak a fára.

– Ez a mi világunk, Kikkru, messze mindenkitől, közel a természethez. Minden a természetből jön és minden oda tér vissza – tanította neki a festő. Öröm és szomorúság keveredett a festő szavaiba. Betegség, elgyötörtség és félelem a jövőtől. – Ha eltűnök, a kert akkor is zöld lesz, ahogy most is. Mi csak turisták vagyunk, csak kölcsön kaptuk a világot. Nincs jogunk megváltozatni, mert nem a mienk. Az eső táplálja a füvet, de ki fog táplálni téged, és ki fogja etetni a madarakat?

Kikkru nem értett semmit, és nem aggasztotta a jövő. Boldogsága olyan volt, mint fiatal falevelek boldogsága, vagy mint a gyümölcsé, amelyik éppen érni kezd.

A festmény lépésről lépésre alakult benne. Színek és formák sokasága bukkant elő elméjében. Remegő ujjait szélesre tárta, hogy a mozdulata képzeletét előrevigye. Még az ujja remegésének is volt egy fajta szépsége, éppúgy, mint a hangszínváltozásnak, amely kifejezi azt, ami a lélek mélyén rejtőzik.

A szőlőlugas alatt ült és festette, amit látott. A derűs, nyugodt eget. Kék volt, mint egy szőnyeg, és a fák ágai, mint felfelé mutató ujjak – a világon minden jelentést hordozott számára, és minden úgy bukkant elő belőle, ahogy akarta. Kikkru a földön feküdt mellette, várta, hogy kész legyen.

– Tetszik? – kérdezte tőle a festő büszkén.

Ahogy a kutya rájött, hogy gazdája hozzá beszél, felállt és közelebb húzódott hozzá. A festő megsimogatta a fejét, majd távolabb lépett a képtől, hogy jobban szemügyre vehesse művét. Az ecsetével megérintette itt-ott, végül azt mondta: – Nekem tetszik, Kikkru!

Amikor besötétedett, lemosta kezéről a festéket, átöltözött és jóéjszakát kívánt kutyájának.

– Viszlát holnap, Kikkru. Aludj jól és egyél meg mindent, magadra hagylak éjszakára! – azzal bezárta a kaput és bement a házba. A kutya addig figyelte gazdáját, míg az el nem tűnt.

A következő reggelen Kikkru fel s leugrált a kerítésen. Várt. A nap már régóta fenn volt, a madarak már elfáradtak a dalolásban és körbe-körbe repkedéstől. A nap szokott zaja kiteljesedett. De a festő még nem jött elő.

– Hadd menjek Kikkruhoz még egyszer, és hadd etessem meg a madaraimat utószor – nyöszörögte alig hallhatóan. De ágya messze volt onnan, ahol a szíve.

Rokonai nézték, de nem válaszoltak. Azt remélték, majd csak abbahagyja.

– Hadd menjek utószor! – folytatta a sóhajtózást.

– Nem, nem kelhetsz föl! – nyugtatgatták.

– Túlságosan gyenge vagy, hogy odamenj. Még az ágyadból sem kelhetsz föl – mondták neki.

– Csak megyek és jövök. Vigyetek oda, aztán hozzatok vissza; és akkor halok meg, amikor akarjátok – csattant fel. De amit valóban akart, az az volt, hogy a kertjébe mehessen és ott is maradjon.

– Hallgass ránk! Nincs elég erőd, hogy felkelj az ágyból.

Végül elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy a kertben van, a kutyája futkározik körülötte, és a madarak várják, hogy megetesse őket. A fű csiklandozza talpát, a fákat himbálják a szellők, és egy üres vászon reá várakozik. Már mindenkit megetetett, és festett. Keze maszatos volt és ez örömmel töltötte el. Összedörzsölte a tenyerét és a színek összekeveredtek. Örült, hogy keze különbözik a többi ember kezétől.

– Mossátok meg a kezem! – kérte, amint felébredt. A rokonok egymásra néztek, és azt mondták: – Félrebeszél. Azt álmodta, hogy fest.

Amikor magához tért, látta, hogy keze tiszta és elszomorodott. – Ezek a kezek mostantól tiszták maradnak. De ki fogja etetni a kutyát és a madarakat? Ki fogja gondjukat viselni? – kérdezte a rokonait izgatottan.

– Nyugodj meg! Ne aggódj miattuk! – mondták neki.

– Ők tartottak engem életben! Esküdjetek meg!…

– Esküszünk! – vágtak a szavába gyorsan.

– Esküdjetek meg, hogy gondjukat viselitek!

– Persze – válaszolták neki lelkesen.

– Minden nap, ahogy én is.

– Úgy lesz. Számíthatsz ránk.

– Esküsztök?

– Esküszünk – erősítgették.

A festő ismételgette a kérését, azok meg az esküjüket. – Tudni akarom, hogy gondját viselitek az én kis világomnak. Itt minden az én kezem munkája. A tavacska, amit a halaknak csináltam, a fák, amiket ültettem, a kövek, amiket halomba raktam, a falakon a minta, a szobrok, amiket faragtam, Kikkru és a madarak…

Aztán újra félrebeszélt és egy Smetana melódiát kezdett nyekeregni. – Az én hazám. Az én hazám.

Ahogy elhalt a fáradt hang, csend hullott a szobára. A rokonok sírni kezdtek. Az volt az egyetlen vigaszuk, hogy megesküdtek neki, mielőtt meghalt.

A következő napon a rokonok kimentek a kertbe, és amint kinyitották a kertkaput, a kutya ugrándozni kezdett. Előre és hátra futkározott közöttük, szaglászott, keresett. Aztán, hogy mindannyiukat megnézte, az egész kertet összerohanta, nekidörgölőzött a fáknak, letaposta a füvet. Teljesen összezavarodott. Végül fáradtan leheveredett a sarokban.

– Kikkru – szólongatták, próbáltak játszani vele, de tekintetében furcsa félelem ült.

– Kikkru, Kikkru! – mondták. De nem figyelt rájuk, és hozzá se nyúlt az ennivalójához.

Hangos zsivajgás hallatszott az öreg szentjánoskenyérfa ágairól. Hirtelen egy nagy csapat madár szállt le a fáról és a földhöz közeledve körözni kezdtek. Köröztek és várták a füttyöt. Aztán végül elrepültek, egyik a másik után.

Valahonnan a távolból egy Smetana melódia hallatszódott.

– Igaza volt – mondták. – Ez az ő világa, valahol itt van, és itt is marad.

Boda Magdolna fordítása