Montasser Al-Qaffash: hogy szavamat ne felejtsem…

Apám soha nem felejtette el azt a lakást. Szerinte az lett volna számunkra a legjobb. Bármiről eszébe jutott és okkal, ok nélkül, hosszasan beszélni kezdett róla.

Egyszer, amikor keresztrejtvényt fejtett az erkélyen, leesett a tolla a párkányról az utcára, én leszaladtam érte és visszavittem. Kikapta a kezemből azzal, hogy bezzeg ha a földszinten laknánk, nem kellett volna három emeletet megjárnom, vagy maga is lemehetett volna érte, vagy akár egy járókelő is felnyújthatta volna.

Elhallgatott, mintha elméjében további lehetőségek után kutatna, miközben én arról fantáziáltam, hogyan ugranék ki az ablakon, és ő hogyan húzna vissza a karomnál fogva. Próbáltam többször is elképzelni, ahogy kiejti a tollát, vagy hogy én szándékosan ledobom, aztán egy laza mozdulattal kilépek az ablakon az utcára, és vissza.

Én voltam az egyetlen, akinek apám arról a lakásról beszélhetett, elmesélte, hogyan győzte meg anyámat, hogy megvegyék ezt, és hogy a bátyám hiába keresett, már nem talált lakást a környékünkön.

Történetei a lakásról és az emlékeiről újrarendezték az én emlékeimet is, miközben ő mellettem üldögélve a keresztrejtvényeket fejtette.

Szerettem nézni, ahogy berajzolja a betűket az üres négyzetekbe. Olyan iramban fejtette őket, mintha valaki súgta volna neki a válaszokat. Már szinte vártam, hogy nekilásson, amint a postás az erkélyre dobja az újságot; néha felrepült a ruhaszárítóra, néha még én is elkaptam röptében. Egyszerű kérdéseket tett fel nekem: egy elöljárószóra, egy köszönési módra, egy gyümölcs nevére kérdezett rá, vagy a szintre, ahol élni szeretne – én meg a földszintet válaszoltam neki. Mosolyogva bólogatott és beírta a földszintet. Aztán kimondta az emeletet többes számban is, ami szintén gyakran ismétlődő kérdés volt, majd áldást mondott Mr. Ma’moun lelkére. Barátok voltak, de apám mégse a földszinti lakást bérelte tőle. Gyakran összejártak, szoros kapcsolatot tartottak. Amikor az apám felhívta Mr. Ma’mount telefonon, már előre tudtuk, a telefon legalább egy órán keresztül foglalt lesz. Testvéreim sem abajgatták a hosszadalmas telefonálgatásai miatt, mert az csak olaj lett volna tűzre és arra késztették volna, hogy még tovább beszéljen, nyújtsa az időt.

Apám egy napon elárulta anyámnak, hogy Mr. Ma’moun azt mondta neki, meggyőzi bérlőjét, költözzön ki a földszinti lakásból, és ha akarunk, mi oda költözhetünk. Anyám csak annyit válaszolt hidegen: “Ez igazán kedves tőle”. Egyáltalán nem akart belemenni egy kellemetlen beszélgetésbe a lakást illetően, amit ő évekkel azelőtt visszautasított. Anyám már rég beletörődött a helyzetbe, ahogy apám többi nosztalgikus rigolyájába, mert az apám mindig is többre becsülte a múltat, mint a jelent. Ha tudta volna, megállította volna az időt a számára feledhetetlen pillanatoknál, még a keresztrejtvények esetében is, amik a múltban sokkal jobbak voltak, mert pallérozták a tudását azzal, hogy néha a helyes válaszokat könyvekből kellett kilesnie. De most már – mutatott rám – még én is meg tudom fejteni őket. Azt kívántam, bárcsak büszke lehetne rám, de sokszor próbáltam, mégsem tudtam kitölteni sok üres rubrikát. Nem volt ideges hiábavaló kísérleteim láttán, inkább bátorított, és közben szélsebesen kitöltötte az összes üres négyzetet, kijavítva a hibáimat. Leginkább a lefelé haladó szavak vízszintes szavakkal való metszéspontjai tévesztettek meg engem. Nem szerettem a fekete négyzeteket; megakadályozták a betűk áramlását és összekapcsolódását. Apám azt mondta, hogy a régi újságokban voltak fekete négyzetek nélküli keresztrejtvények is, de a megoldásuk mindig nagyon nehéz volt, mert a legtöbb kérdés olyan homályos értelmű volt, hogy lexikont követeltek, amik nem mindig voltak kéznél.

Egyszer, ahogy az erkélyen üldögéltünk, és tekintetemmel éppen apám tollát követtem, anyám odajött szólni, hogy Mr. Ma’moun felesége van a vonalban. Apám ideadta az újságot, gyorsan felállt, és azt mondta: “Reméljük, minden rendben van, és Isten is úgy akarja”.

Mr. Ma’moun felesége a férje halála óta nem hívta apámat, de apám ragaszkodott ahhoz, hogy hébe-hóba odatelefonáljon, mert biztos akart lenni, hogy az asszony, akinek fia külföldön él, jól van. Mr. Ma’moun felesége közölte, hogy eladná a földszinti lakást, és ha akarjuk, megvehetjük. Tudja, mindig is szerettünk volna ott lakni. Apámnak nem volt rá pénze, de megígérte, keres rá megfelelő vevőt. Nem értettük, mire gondol pontosan, mivel nem volt tapasztalata ingatlanügyekben; mindig meglepték, hogy mennyire felmentek az árak a régi időkhöz képest. De az apám azonnal magára vállalta az ügyet, odaült a telefon mellé, felhívta a rokonokat, barátokat és ismerősöket, hogy felajánlja számukra a lehetőséget. Ezek a hívások többnyire arról szóltak, hogy hosszasan üdvözölték egymást, megkérdezték egymástól hogy jól vannak-e. Nehezen tudott véget vetni ezeknek a beszélgetéseknek, hiszen a vonal túlsó végén szintén tudni szerették volna, mi történt az apámmal az elmúlt időben. Az apám a beszélgetés végén buzgón megígérte, hogy újra felhívja őket, ha megtalálta a vevőt. Az egyik barátja azt hitte, hogy az ajánlat csak vicc, az apám csak ugratja, mint a régi szép időkben. Kinevette, és hosszasan emlékeztette a feledhetetlen ifjú éveikre. Apám csak azt hajtogatta, hogy “komolyan mondom”. Újra és újra leírta nekik a lakást, hogy az egyik szoba elég tágas, akár két szobát csinálhatnak belőle, mint a mostani modern lakásokban. És micsoda friss levegő és fény áramlik be a tágas ablakokból! És azt is elmondta, hogy ő maga is szívesen megvenné, de nem tudja. Ezen kívül földszintes! Nincs lépcsőn való fárasztó fel-lemászkálás! Ezt leginkább azoknak mondta, akiknek reumatikus problémáik voltak. Nem felejtette el áldani Ma’moun úr lelkét se – a ház mindig tele volt az áldásaival. Sokszor ismételte magát annak, akinél érzett valamiféle hajlandóságot, ilyenkor még inkább próbálta meggyőzni, és esélyt adni arra, hogy átgondolja a dolgot. Amikor a bátyám meghallotta, apám hogyan írja le a lakást, megjegyezte, hogy úgy hangzik, mintha ez egy királyi palota lenne. Apám minden erőfeszítése odalett, mikor Mr. Ma’moun felesége felhívta azzal, hogy talált vevőt. Apám megkérdezte tőle, akarja-e, hogy jelen legyen a szerződés aláírásánál, hogy minden rendben legyen. Az arca boldognak tűnt, és azt hajtogatta: “megyek”.

Anyám egyáltalán nem volt lelkes, hiszen Mr. Ma’moun úr rokona jelenlétében az apám úgy sem tud mást csinálni, csak figyelemmel kísérni az aláírást. Miközben apa öltözött, arról beszélt, mennyit köszönhet Ma’mounnak – ez az egyetlen ajándék, amit a lelkének adhat. “És ki tudja?” Valami csoda még történhet. Amikor apám visszajött, azt mondta, szerinte szükséges volt a jelenléte – ő győzte meg a vásárlót, hogy majd el akarja adni a lakást, semmiképp ne adja el alacsonyabb áron, mert sokkal többet ér.

Mr. Ma’moun felesége apát hívta, ha a házzal kapcsolatos adókkal probléma merült fel, vagy a bérlők nem osztották meg a javítások költségeit. Apám igyekezett ügyesen megoldani ezeket a dolgokat. Anyám ilyenkor emlékeztette apámat, ő se nem háziúr, se nem bérlő, de apám azt felelte, hogy az Mr. Ma’moun felesége egyedül él, a fia meg külföldön. Az, hogy segít, áldást hoz ránk, és eltereli a figyelmét a napok óta tartó lábfájdalmáról.

Késő volt már a keresztrejtvényfejtéshez, láttam, gyakran elkalandozik a figyelme. Kivettem kezéből a tollat és elkezdtem beírni a betűket. Döbbenten ragadta meg kezemet és rám szólt: “figyelj oda!”, mert már látta, hogy a szóban lévő betűk száma nem egyezik az üres négyzetek számával, a beírandó szó helytelen, a szót keresztező betű nem stimmel. Láttam, hogy elgondolkodik, majd a papír szélére egy régi barátja nevét írta, aki talán segíthet a Mr. Ma’moun házának adójával kapcsolatban. Elkezdte hívni a számot. Apa tervét végül keresztülhúzta, hogy Mr. Ma’moun egyik rokona dühös lett, amiért Mrs. Ma’moun meghatalmazást adott apámnak. Azt rokon azt mondta apámnak mérgesen, “ne fáradjon ezzel, a családban vannak férfiak”.

Apa ezek után is felhívta Mrs. Ma’moun-t időnként, hogy tudakozódjon felőle. Azzal nyugtatta anyámat, hogy az asszonynak szüksége van a segítségére, mert a rokonokkal óvatosnak kell lenni: a kétségek az asszony nyelve hegyén vannak, csak nem meri kimondani. Egyik este apám megkérte anyámat, látogassák meg Mr. Ma’moun feleségét, de anyám csak mosolygott és határozottan válaszolt: “Vége. A Királyi Palota története véget ért”.

Testvéreim dobogtak a lábukkal, jelezték, szükségük lenne a telefonra, mert apám éppen egy régi barátjával beszélgetett, akivel a barátsága újjászületett a földszinti lakás vevőjének keresése közben.

Fordította: Boda Magdolna