Hegedűs Gyöngyi versei

Pozzo az intenzíven

minden fa eljövetel.

erre a mondatra ébredt

az altatásból. mintha mestersége

kómája ért volna véget

ezzel, mint szereztetési igével.

az érintett erek

ágrajzolata ismerős volt.

tudta, hogy rengeteget látta.

a keltezési nem a keletkezési ideje.

pedig nem csalt senki sem.

csak eddig a rivalda

ketrecben legalább

három árnya kellett legyen.

s a legalább mindig halványabb, mint az egy.

most már azt is tudta, a fa,

melyről eddig azt hitte, allegorikus díszlet

a domináns féltekében, valójában a címszereplő,

s ő csak egyik szerepárnyéka.

és ez most valójában pontosság, hogy a vissza

nézőnek nem emlékszik tévesztő szóval a szemszínére,

csak a pupillában elnyelhetetlen szemfehérjére.

az egész alakos felejtésben,

már nem lehet tudni kire, csak azt, hogy várni kell.

a valóság idáig növényi emlékezet:

eddig a négy évszakkal beoltott téli fáig.

a függőleges deltatorkolatáig.

kék ing

álmomban egy kék inget

kellene visszaadnom.

úgy kék,

mint az ér:

esküdnénk színére,

míg szét nem válik

a szövet.

az én színem: mindig más viselte.

hogy maradt nálam az ing,

ha ő egyetlen pillanatra

le nem vette?

az ébredés kérdése

még az álomban

hangzik el.

s most fázik vajon,

mintha rajta sem lenne?

talán a szín

a levetett ing, akkor is,

mikor viseli.

milyen anyagtalan

a megmaradás törvénye.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)