Serestély Zalán versei
két emelet között elakadt a felvonó
apám volt akkor
a legcsendesebb halott
hallgattam
fölfele hallgatott
a sötét akna mentén
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
hogy egészen kitelt
hallgatással a tömb
pedig sosem hitt semmiben
ami nála magasabb volt
[…]
 MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.
Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Költő, prózaíró, esszék és elméleti tanulmányok szerzője. 2010-ben magyar-finn szakot végzett a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, Jorge Luis Borgesről szóló doktori értekezését 2016-ban védte meg ugyanott. 2014-ben jelent meg első, verseket tartalmazó kötete feltételes átkelés címmel, 2017-ben Az állomás 3 kutyái címmel prózakötetet adott közre, illetve ugyanebben az évben jelent meg Életmű és környezete. Jorge Luis Borges munkásságának kultúra- és ismeretelméleti, valamint hatalomkritikai vonatkozásai című Borges-monográfiája. |
apacsend
Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?
(Csokonai Vitéz Mihály: Újesztendei gondolatok)
a temetés éjszakáján
két emelet között elakadt a felvonó
apám volt akkor
a legcsendesebb halott
hallgattam
fölfele hallgatott
a sötét akna mentén
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
hogy egészen kitelt
hallgatással a tömb
pedig sosem hitt semmiben
ami nála magasabb volt
s most
az aknacsöndben
mégis ő hallgatott
nem valamiről
vagy valamit el
bár szokása egyik sem volt
s nem is úgy
mint kinek sebészkés vette szavát
hanem mint önvizét tó
ha ülepedésben végre
otthonra talált
s a lomhán szitáló
szikkadás
szomj
delirium tremensek közepette
saját kegyelmet kapna
minden külön szemcse
ha sötét mélybe tér
hiába szállt alá hogy teste
rohadását megannyi
vaksi-jámbor állat bevégezze
hallottam
fölfele hallgatott
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
súlyos apacsendjén átmorajlott
hogy nem élők
emlékezetében süllyed meg holt
hogy elcseszett 57 év
– fénytelen ünnepek
a folyton félrenyelt leves
televizelt ágyak –
üledéke közt
feneklő lom
vagyok csak én is
és nincs ki azt mondhatná
fia voltam rettegve
mindent mi véréből rám örökült
hallotaságya gennyes
paplanát-párnáját iszonnyal
két ujjra csípve
s keresve bocsánatát
ha megbocsátani nem bírtam
a húgomon-anyámon tett
erőszakot
az én apám volt
a legcsendesebb halott
hallgattam
fölfele hallgatott
a sötét akna mentén
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
csak így tudom mondani
hogy apám helyén
mélységes tó
önvizét nyeli
hogy néha majd
csigák-rákok jönnek
felkavarni a langyos iszapot
s fülembe üledék száll
rosszul tudni
hogy ki vagyok
hogy amit megbocsátani nem bírok
azt már egyedül viszem
és legfőképp hogy szabad-e
csak ezért megbocsátani
és szabad-e nem
álmaira a part
úgy nem emlékszik anyám
mint bevont vitorlákra a passzát
kereskedelmi szélnek mondták
s hogy urak lennének fűszeren-szolgán-szajhán
vászonba fogta spanyol brit holland
tudnia csak galleonjaik nevét
– San Martín, Mayflower –
annyit is elég
halászok szutykos bárkáira
ne fecsérelje jó fuvallatát
szükség és rettegés mindjüknek neve
együgyű népek kormányozzák
megesteledvén vitorlát bontanak menten
s jobban félik a halaskofák
mint istenük nevét
úgy nem emlékszik anyám
mint homokra a partjahagyott bárka
gerincét éjjel szemcsemélybe fúrja
s arcot álmodik tikkadó halakra
de amikor hajnalban a habok
vízre vonják újra
heget horzsol az álmatag öbölre
s csak az elég
minek mázsáló adhatja jó nevét
úgy nem emlékszik anyám
mint álmaira a part
hogy a történő időbe
tán alábocsáthatná zúzalék testét
s anyaállatok írnák a fövenyre
a kontrakciók közt megülepedett időt
de hogy zajlásba kötné
megannyi tűrt cölöp stég és hullámfogó
hiába hitte
homokja üveggé lett
sirálynépe lomha hóeséssé
haránt fordul a part
saját archéjában
úgy nem emlékszik anyám
ahogy frissen bontott dobozba
képtelenség visszagyömöszölni
az első kihúzott cigarettát
mint akiből rögtön
kitéptek valamit ha pillannatra
önmagának hitte önmagát
úgy nem emlékszik anyám
mint bevont vitorlákra a passzát
álmaira a part
homokra a partjahagyott bárka
rágyújt ha kérdezem
s nem emlékszik
hűlt öklökre
s bevont
vitorlákra
az idő megtisztítása
Juliánus ötlete volt
Juliánusé is
az időt azzá tenni
aminek tudjuk
gyülemlés és fogyatkozás kimért dialektikájává
aggodalom önkény és szorongás anyagtalan anyagává
mondják az emberév akár öt kutyaévet is jelenthet
nem hiszem hogy a kutyának szüksége volna erre a vigaszra
de átgondoltam és arra jutottam
hogy egy év alatt kutya és ember számára
ugyanaz a nap nyugszik le 365-ször
a figyelem a szó legszebb értelmében halál
a saját halál végül is végső figyelem
enyészpont ahol a létezés együttérzésbe fordul
volt hogy akartam volna hinni: az idő felfüggesztése is
mostanra inkább a szorongástól és a történelemtől mint szorongástól megtisztított időnek látom
a kutyák szinte csak figyelni tudnak
életük csupa haldoklás
de reményteli haldoklás
olyan ami az élet végső értelme is lehetne
az idő test és figyelem
lényegében semmi ami idegen volna
minden ami idegen
de ugyanaz
ugyanaz a legnyugvó nap 365-ször
milyen ünnepietlen
a születésnapodon követelni vissza az elrelativizált időt
de nem találok más értelmet abban
hogy testévé tesz téged is – ma épp huszonnyolcszorossá
nem akarok félni most
hogy végre megszülettél
és megtisztítottad súlytalanjától
