Tiszatájonline | 2018. augusztus 7.

Serestély Zalán versei

két emelet között elakadt a felvonó
apám volt akkor
a legcsendesebb halott
hallgattam
fölfele hallgatott
a sötét akna mentén
nyolc emelet hosszan
végig fölfele
hogy egészen kitelt
hallgatással a tömb
pedig sosem hitt semmiben
ami nála magasabb volt
[…]

MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.

Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Költő, prózaíró, esszék és elméleti tanulmányok szerzője. 2010-ben magyar-finn szakot végzett a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, Jorge Luis Borgesről szóló doktori értekezését 2016-ban védte meg ugyanott. 2014-ben jelent meg első, verseket tartalmazó kötete feltételes átkelés címmel, 2017-ben Az állomás 3 kutyái címmel prózakötetet adott közre, illetve ugyanebben az évben jelent meg Életmű és környezete. Jorge Luis Borges munkásságának kultúra- és ismeretelméleti, valamint hatalomkritikai vonatkozásai című Borges-monográfiája. 

apacsend

Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

(Csokonai Vitéz Mihály: Újesztendei gondolatok)

a temetés éjszakáján

két emelet között elakadt a felvonó

apám volt akkor

a legcsendesebb halott

hallgattam

fölfele hallgatott

a sötét akna mentén

nyolc emelet hosszan

végig fölfele

hogy egészen kitelt

hallgatással a tömb

pedig sosem hitt semmiben

ami nála magasabb volt

s most

az aknacsöndben

mégis ő hallgatott

nem valamiről

vagy valamit el

bár szokása egyik sem volt

s nem is úgy

mint kinek sebészkés vette szavát

hanem mint önvizét tó

ha ülepedésben végre

otthonra talált

s a lomhán szitáló

szikkadás

szomj

delirium tremensek közepette

saját kegyelmet kapna

minden külön szemcse

ha sötét mélybe tér

hiába szállt alá hogy teste

rohadását megannyi

vaksi-jámbor állat bevégezze

hallottam

fölfele hallgatott

nyolc emelet hosszan

végig fölfele

súlyos apacsendjén átmorajlott

hogy nem élők

emlékezetében süllyed meg holt

hogy elcseszett 57 év

– fénytelen ünnepek

a folyton félrenyelt leves

televizelt ágyak –

üledéke közt

feneklő lom

vagyok csak én is

és nincs ki azt mondhatná

fia voltam rettegve

mindent mi véréből rám örökült

hallotaságya gennyes

paplanát-párnáját iszonnyal

két ujjra csípve

s keresve bocsánatát

ha megbocsátani nem bírtam

a húgomon-anyámon tett

erőszakot

az én apám volt

a legcsendesebb halott

hallgattam

fölfele hallgatott

a sötét akna mentén

nyolc emelet hosszan

végig fölfele

csak így tudom mondani

hogy apám helyén

mélységes tó

önvizét nyeli

hogy néha majd

csigák-rákok jönnek

felkavarni a langyos iszapot

s fülembe üledék száll

rosszul tudni

hogy ki vagyok

hogy amit megbocsátani nem bírok

azt már egyedül viszem

és legfőképp hogy szabad-e

csak ezért megbocsátani

és szabad-e nem

 

álmaira a part

úgy nem emlékszik anyám

mint bevont vitorlákra a passzát

kereskedelmi szélnek mondták

s hogy urak lennének fűszeren-szolgán-szajhán

vászonba fogta spanyol brit holland

tudnia csak galleonjaik nevét

– San Martín, Mayflower –

annyit is elég

halászok szutykos bárkáira

ne fecsérelje jó fuvallatát

szükség és rettegés mindjüknek neve

együgyű népek kormányozzák

megesteledvén vitorlát bontanak menten

s jobban félik a halaskofák

mint istenük nevét

úgy nem emlékszik anyám

mint homokra a partjahagyott bárka

gerincét éjjel szemcsemélybe fúrja

s arcot álmodik tikkadó halakra

de amikor hajnalban a habok

vízre vonják újra

heget horzsol az álmatag öbölre

s csak az elég

minek mázsáló adhatja jó nevét

úgy nem emlékszik anyám

mint álmaira a part

hogy a történő időbe

tán alábocsáthatná zúzalék testét

s anyaállatok írnák a fövenyre

a kontrakciók közt megülepedett időt

de hogy zajlásba kötné

megannyi tűrt cölöp stég és hullámfogó

hiába hitte

homokja üveggé lett

sirálynépe lomha hóeséssé

haránt fordul a part

saját archéjában

úgy nem emlékszik anyám

ahogy frissen bontott dobozba

képtelenség visszagyömöszölni

az első kihúzott cigarettát

mint akiből rögtön

kitéptek valamit ha pillannatra

önmagának hitte önmagát

úgy nem emlékszik anyám

mint bevont vitorlákra a passzát

álmaira a part

homokra a partjahagyott bárka

rágyújt ha kérdezem

s nem emlékszik

hűlt öklökre

s bevont

vitorlákra

az idő megtisztítása

Juliánus ötlete volt

Juliánusé is

az időt azzá tenni

aminek tudjuk

gyülemlés és fogyatkozás kimért dialektikájává

aggodalom önkény és szorongás anyagtalan anyagává

mondják az emberév akár öt kutyaévet is jelenthet

nem hiszem hogy a kutyának szüksége volna erre a vigaszra

de átgondoltam és arra jutottam

hogy egy év alatt kutya és ember számára

ugyanaz a nap nyugszik le 365-ször

a figyelem a szó legszebb értelmében halál

a saját halál végül is végső figyelem

enyészpont ahol a létezés együttérzésbe fordul

volt hogy akartam volna hinni: az idő felfüggesztése is

mostanra inkább a szorongástól és a történelemtől mint szorongástól megtisztított időnek látom

a kutyák szinte csak figyelni tudnak

életük csupa haldoklás

de reményteli haldoklás

olyan ami az élet végső értelme is lehetne

az idő test és figyelem

lényegében semmi ami idegen volna

minden ami idegen

de ugyanaz

ugyanaz a legnyugvó nap 365-ször

milyen ünnepietlen

a születésnapodon követelni vissza az elrelativizált időt

de nem találok más értelmet abban

hogy testévé tesz téged is – ma épp huszonnyolcszorossá

nem akarok félni most

hogy végre megszülettél

és megtisztítottad súlytalanjától