Elhallgat a zene

NYÁR
Noha Kirill Szerebrennyikov legújabb filmje beilleszthető volna a témáját politikai szemszögből vizsgáló szerzői darabok közé, a Nyár egyszerre laktatóan könnyed és rendkívül fajsúlyos alkotás. Bizonyos rétegeit akár fogyaszthatónak is nevezhetnénk, ha aztán a játékidő második felét nem uralná el a borongósabb tónus, az egyre jobban moralizáló hangvétel. Az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütáló zenés ballada csaknem észrevétlen az itthoni mozikban, pedig meglepetésmozi… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

NYÁR

Noha Kirill Szerebrennyikov legújabb filmje beilleszthető volna a témáját politikai szemszögből vizsgáló szerzői darabok közé, a Nyár egyszerre laktatóan könnyed és rendkívül fajsúlyos alkotás. Bizonyos rétegeit akár fogyaszthatónak is nevezhetnénk, ha aztán a játékidő második felét nem uralná el a borongósabb tónus, az egyre jobban moralizáló hangvétel. Az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütáló zenés ballada csaknem észrevétlen az itthoni mozikban, pedig meglepetésmozi, amely sokkal többet érdemelne.

Leningrádban járunk valamikor a ’80-as évek elején, kevéssel a peresztrojka előtt, ám a gazdasági reformokat óvatos duhajként pár underground rockzenész művészeti és barátsági nyitottságként ülteti át a gyakorlatba. Hőseink örökké a diktatúra árnyékéban kénytelen tengeni-lengeni, így szabadságuk is csak átmeneti. Szerebrennyikov azonban gondoskodik a rövid vigadalom mind átütőbb erejéről. Fekete-fehér snittjei vizuális csúcsteljesítmények, irónia, játékosság sugárzik belőlük már-már az Enyedi Ildikó jegyezte Az én XX. századom modorában, jelen esetben fiatal kívülállók alig pár évtizede megélt privát történelmével a historikus áttekintés helyett. Oldalról beszökő napsugár, önfeledt gitározás, tánc és ének, tűz körüli tánc szimbolizálják a tünékeny gondtalanságot, a „szerelem nyarát”. Csaknem poétikus realizmus uralkodik, ám a direktor rendre visszarántja karaktereit és a velük azonosuló nézőt is a rögvalóság talajára. Rögtön a nyitányban egy omladozó, rozsdás, szeméttől lelakott, kihalt gyárkomplexum hátsó bejárata felől kénytelenek belógni a rajongók egy rockkoncertre. Szűk terekre, összekuporodásra felel a tengerpart nagytotálból vett, szinte végtelenséget hirdető beállítása – a rendező csodálatos képi metaforáját nyújtja mind a diktatúra háttérbe lökő, passzivitásra bíró természetének és a függetlenség, az autonómia határokat nem ismerő örömünnepének is.

Látszólag Viktor Coj és Mike Naumenko közös munkájáról, a leningrádi new wave, post-punk szcénáról regél a Nyár, Szerebrennyikovnak eszében sincs hagyományos leckefelmondással történetet mesélni, inkább tapasztalatokkal, érzésekkel zsonglőrködik. Csaknem Truffaut legszebb pillanatait idézi a páros, valamint Mike fiatal neje, Natalia szabadságfilozófiája. Nekirontanak az establishmentnek, tapsolnak a közönséget figyelő rendőrök előtt, visszamennek a természetbe, a Nyár epizodikus történéseken keresztül ad hírt az önállóságra való törekvésükről, nem kanonizált elbeszélésként. A francia újhullámos hasonlat pedig végképp találó. Önreflexió bontakozik ki, animációs betétbe ékelődik egy-egy hatósági személyhez hajított piros labdácska, fehérrel vászonra skiccelt irományok mellé színesben rögzített, ám karcos home video-felvételek vetülnek. A dühös fiatalok a Kifulladásig-ba, a Jules és Jim-be illően rohannak. Szerebrennyikov azonban nem dédelget illúziókat. „Ez nem történt meg.” – dönti le a negyedik falat a közönséghez szóló egyik zenekari tag a legnagyobb móka pillanataiban, rájövünk, az élet habzsolása, a romantika pusztán Viktor és Mike fejében létező fantazmagória. Hétköznapi és társadalmi-politikai síkon is megjelenik a dilemma: a mindennapokban a Michael Winterbottom jegyezte Non-stop party arcok csapongására hajazva látjuk a zenészek kezdeti energikusságát, majd később megjelenő spleenjüket, míg a vaskezű államberendezkedés szócsövei a rendőrökön túl merev, rendszerellenségekre bökő, saját fásultságukba vesző nyárspolgárok. Szerebrennyikov azt sugallja, egyszer mindent véget ér, Viktor, Mike és Natalia elveszett figurák, a virágba borulás sem a hétköznapokban, netán a rockkarrierben, sem hosszú távon, a Szovjetunió áldatlan állapotai között nem lehetséges.

Ilyenkor már a fekete-fehér képi világ is melankóliát sugall, fásult szereplőket követünk, visszalibbenünk a keserű valóságba. A Nyár az álmok szertefoszlásáról szól a legerőteljesebben. „Azt hittem, kastélyban élünk majd, erre egy panelben rohadunk.” – veti oda feleségének Mike, és Szerebrennyikovnál a házasság, a barátság, a kialakuló szerelmi háromszög, a gyereknevelés rendkívül monoton, csalódást keltő princípiumok. Jelzésértékű gesztusokra hagyatkozik innentől a film: az egyik tehetetlen, a rossznak magát kínjában nevetve, önként megadó rocker önreflexíven beugrik a képbe saját nyomorúságának bizonyítékaként, ám a rendező mesterien bánik az olyan parányi gesztusokkal is, mint a Viktor és Natalia lopott csókja után az ágyban nem összeboruló, hanem egymásnak háttal fekvő Natasa és Mike rövid pillanatképe, vagy éppen Mike magányos pengetése a sanyarú lakásállapotok, a lélekpusztító szovjet miliő közepette. Végül a rockzene sem lüktet, csupán tébláboló, sehová nem tartó átlagemberek maradnak, a Nyár azonban intelligensebb darab annál, hogy ezt kizárólag a politikára kenje, itt pusztán ismerős, és pontosan emiatt fájdalmas emberi sorsok peregnek.

Szerebrennyikov hű marad önmagához Az áldozatkaszkadőr Hamlet-adaptációba oltott ironikus szocio-szatírája után, olykor a ridegebb Mártírok diktatúra-áthallásairól sem feledkezik meg, mégis, a Nyárt humanizmusa és az ezt váltó keserédessége löki előre, a befejezésre óriási katarzissal. Gyászol a film: a végső, születési és halálozási dátumokat felvillantó inzertek az utolsó nagy koncert során tulajdonképpen az öröm tovaszállása felett búslakodnak, Viktor és Mike hattyúdalával véget ér a nyár. Több ez a posványba kényszerítő diktatúra és a művészi önkiteljesedés ellentétének vizsgálatánál, netán a kényszeres politizálásnál, mely során említésre kerül a jelenleg házi őrizetben ülő Szerebrennyikov sorsa. A Nyár más ligában játszik: költői dráma, a mozgókép erejét demonstráló csoda.

Szabó Ádám