Harag Anita: Minden csütörtökön, októbertől novemberig

MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Harag Anita 1988-ban született Budapesten. 2014-ben végzett az ELTE indológia szakán, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem magyar mesterszakos hallgatója. Írásait többek között a Jelenkor, az Alföld és a Műút közölte. A Móricz-ösztöndíj ideje alatt első novelláskötetén dolgozik.

Japánul számolok. Ics, ni, szán, így számolom a fekvőtámaszokat. A tornaterem padlója hűvös, gumiszaga van. A rajta lévő szőnyegeknek enyhe izzadságszaga van. Nem zavar, hogy rá kell feküdnöm, tenyeremet ráteszem, csinálom a fekvőtámaszokat. Sí, gó, rok. Rendesből csak hatot tudok megcsinálni, felülésből megy mind a tíz. Szícs, hádzs, kjú, dzsú. Gábor edző megdicsér, a fekvőtámasznál azt mondja, tegyem le a térdem, ha nem bírom. Ránézek a bátyámra, mind a tizet megcsinálta. Megpróbálok még egyet, de felnyomni már nem tudom magam, visszarogyok a szőnyegre. Széttárom a karomat. Nem így kell nyújtani, mondja Gábor edző.

Keddenként Gábor edző tartja az órát, csütörtökönként Kisgábor. Gábor edző néha azt mondja a fiára, ifijabb. Ifijabb, gyere és mutasd meg, hogyan kell csinálni azt a dobást. Ritkán vannak ott az edzésen mindketten, de ha mégis, a bemelegítést Gábor edző tartja, a gyakorlást az ifijabb. Kisgábort nem kedvelem annyira, pedig az idősebb lányok jobban szeretik. Az idősebb lányok tizennégy évesek, ketten vannak, és a keddi alkalmat néha ellógják, a csütörtökit soha. Nézem Kisgábort, miért tetszik nekik, mi tetszik benne. Harmincas vagy negyvenes, ezt sosem tudom megítélni, a harmincasokat negyvenesnek látom, a negyveneseket ötvenesnek. Egyszer mondja az egyik idősebb lány az öltözőben, hogy ifijabb harmincnyolc éves, nem tudom, honnan tudja. Izmos, néha leveszi a dzsúdós kabátot. Uvagi, mondja Gábor edző, uvaginak hívjuk, nem dzsúdós kabátnak. A fia régebben versenyzett is, pár éve már nem, pedig még jó formában van. Az idősebb lányok azt is tudják, emiatt sokat veszekszik vele Gábor edző, még pár évet lenyomhatott volna. Ifijabb néha nem megy az apja közelébe az edzésen, ő a terem egyik végében van, a fia a másikban, onnan mondja, hadzsime. Sok japán szót próbálnak nekünk tanítani, azt mondják, hadzsime, emiatt úgy gondolom, jól beszélnek japánul, pedig csak a dzsúdóval kapcsolatos szavakat tudják. A könyvesboltban kikerestem, hogyan kell japánul bemutatkozni. Gábor edző megsimogatta a fejemet, és csak annyit mondott rá, szia, szia.

Csütörtökön többen vagyunk, mint kedden. A nálam pár évvel idősebb lányok már sárga, zöld övesek. Az én övem fehér, a bátyámé is, de mi nem is a sárga öv miatt járunk ide. Egyikünket sem érdekli az öv. Mi önvédelmet akarunk tanulni, anyám ehhez ragaszkodik, meg tudjuk védeni magunkat, ha bármi történik, ne csak álljunk és hagyjuk, hogy megtörténjen. Először esni tanulunk. A dzsúdó nem áll másból, csak gáncsolásból és dobásból, hamar meg kell tanulni jól esni. A bátyámnak hiányzik a rúgás, és amikor egyszer eljátssza, hogy megrúgja a mellkasomat, Gábor edző rászól, fiam, ez nem karate. Nehezen tanulok esni. Mindig a tüdőmre érkezem, alig kapok levegőt. Az esés a legfontosabb, mondja Gábor edző, amíg azt nem tanuljuk meg, nem lehet semmit csinálni. Nem is nagyon csinálhatok mást, néha gyakorolhatom a dobást és gáncsolást, de inkább engem dobnak, engem gáncsolnak. Hetekig tanulom, csak a tüdőmért aggódom, hogy beszakad. Nem szakad be, ettől ne féljek, mondja Kisgábor. Sokszor jön oda hozzám és a bátyámhoz, mutatja, melyik mozdulatnál rontom el, az oldalamra érkezzek, ne a hátamra, próbáljam meg újra. Egy nálam tizenöt kilóval nehezebb, de egy évvel fiatalabb lánnyal gyakorlom a mozdulatokat. Ha ő nincs, a bátyámmal raknak párba. Egyikünk sem szereti ezt, neki nem vagyok kihívás, nekem ő túl magas. Tizenkét éves, és legalább fél fejjel magasabb, nem tudja gyakorolni az esést, mert nem tudom rendesen eldobni. Megragadom elöl a ruháját, jobb lábammal a bal lába elé lépek, megfordulok, fenekemmel is rásegítek, dobok. Dobnék, a bátyám lassan lecsorog a vállamról. Vigyek bele lendületet, ne féljek rendesen átdobni, mondja Kisgábor. Sokat lebzsel körülöttünk, én azt gondolom, azért, mert még újak vagyunk. A bátyám azt mondja, azért, mert nincs apánk. A bátyám szereti is Kisgábort, meg nem is. Néha edzés után még ott maradnak a teremben gyakorolni, amíg én átöltözöm. Lassan öltözöm, sok idejük van. A bátyám hamar megtanul esni, mindent hamar megtanul, Kisgábor szerint istenadta tehetség. Focizik, kosarazik, dzsúdózik, de csak hobbiból, semmit nem tud sokáig komolyan csinálni. Fiatalon apám is ügyesen sportolt, csak lusta volt, mint a bátyám. Hobbimozgók, mondja anyám. Kisgábor nem adja fel, cél a sárga öv, aztán majd a narancs, zöld, kék satöbbi. Nem szerezzük meg a sárga övet soha, de most még ezt nem kell neki tudni. Nagyon lelkes, néha a tornaterem ajtaja mögé bújok, és onnan nézem őket. Kicsit lassabban öltözöm a szokásosnál is, hogy legyen elég idejük gyakorolni. Egyszer olyan sokáig maradunk ott edzés után, a bátyám vele a tornateremben, én az ajtó mögött, hogy anyám értünk jön. Kisgábor szabadkozik, nem látta, hogy már ennyi az idő, a portás is mindig szól, hogy zárná az öltözőket, most nem jött. Anyám elküldi a bátyámat öltözni, én a folyosón üldögélek egy padon, figyelem, miről beszélgetnek, de nem hallom rendesen. Nem is érdekel. A bátyám tíz perc alatt elkészül, odaáll a tornaterem ajtajába, mehetünk, mondja. Mindjárt, válaszolja anyám, mire ő mellém ül, és még egy órát ül mellettem, amíg beszélgetnek. Egyre halkabban, mintha nem akarnák, hogy meghalljuk. Eddig se lehetett hallani, de most már egyáltalán nem lehet, anyám hangja belefolyik Kisgábor hangjába, suttogva a hangjuk hasonló. A bátyám már olyan türelmetlen, hogy a bejárati ajtót rugdossa, mire anyám úgy dönt, ideje menni, mielőtt tönkreteszi a berendezést. Szia, Gábor.

Anyám onnantól többet jár edzésre. Keddenként ritkán, csütörtökönként mindig, leül az ajtó melletti alacsony, összetolt kispadokra, leveszi a kabátját, a sálat magán hagyja. Ahogy esem, látom felbukkanni, aztán elsuhanni a zöld sálat. Bordásfal, tatami, anyám zöld sála, beázás a mennyezeten. Bordásfal, tatami, Kisgábor sarka, anyám zöld sála, beázás. Bordásfal, tatami, Kisgábor fekete öve, penészfolt. Kisgábor körbe-körbe sétál a teremben, mindig mond valamit neki, amikor elmegy mellette. Ő ilyenkor mosolyog, pedig nem az a mosolygós fajta. Kisgábor nagyon jókat mondhat, ha ennyit mosolyog. Óra után megyünk átöltözni, lassan öltözöm, lassan veszem le a nadrágot, lassan húzom fel a farmert. A bátyám bejön és rám szól, igyekezzek már. Minek sietni, válaszolom, anya úgyis beszélget. Inkább öltözz te lassabban. Azt feleli, nem tud lassan öltözni. Próbáld, ismétlem. Minek, ellenkezik, ha sürgetjük anyát, úgyis befejezi a dumálást, meg különben is, mi a francot beszélget vele ennyit, mondani kell neki, hogy menjünk már. Hiába mondja, anyánk még egy órát beszélget Kisgáborral. Mi kint ülünk a padon, a kabátot nem veszem fel, ő felveszi, ezzel is jelezve, induljunk. Anyánk biztos nem akarja, hogy belemelegedjen a kabátba, meglátja és indulni akar, vagy minimum rászól. Nem szól semmit, a bátyám megunja, leveszi. A sálat először magán hagyja, de aztán azt is leveszi. Később is túl hamar elkészül. A világ lassan öltözőkből és gyorsan öltözőkből áll.

Minket is elhívnak a kőbányai dzsúdóbemutatóra. Nem nézni, csinálni, összetesznek a bátyámmal, mert az milyen vicces, egy fél fejjel alacsonyabb kislány eldobja a fél fejjel magasabb bátyját. Lehet, hogy vicces lenne, de nem tudom eldobni, hiába ragadom meg a ruhája szegélyét, ahogy tanultuk. A lány, akivel gyakorolni szoktam, nem jön bemutatóra, őt nem hívják, pedig már jobban esik, mint én, és rendesen tud dobni is. Megsértődik rám, és egyik edzés után az öltözőben azt mondja, csak azért visznek minket is, mert nincs apánk. Ez nem igazság, mondja, gyömöszöli a fehér uvagiját a táskába. Nagyon figyelnie kell, hogy jól gyömöszöljön, különben nem fogja tudni behúzni a cipzárt. Kipakolja a ruhákat, átrendezi a tankönyveket és füzeteket, újra beleteszi a ruhát, most jobban befér, tenyerével összébb húzza a táska száját, becipzárazza, közben mondja, ez mennyire igazságtalan, ne is szóljak hozzá. Hiába ellenkezek, én nem akartam, nekem nem kell ez a bemutató. Nem számít neki, bármit mondhatok, én megyek, ő nem megy. Az én hibám.

Úgy eszem a szendvicset, mint akinek fáj a gyomra. Mi baj, kérdezi anyám. Apám még csak egy éve halt meg, óvatosan beszélünk róla, mintha a kisszobában aludna, és nem akarnánk felébreszteni. Óvatosan ejtem ki a nevét, mintha anyám is, én is, a bátyám is törékeny lenne, és bizonyos szavaktól megrepedhetnénk, a repedés pedig lassan tovább repedhetne. Azt mondják, azért megyünk bemutatózni, mert apu meghalt, válaszolom. Dehogy azért, mondja, ilyesmi miatt nem visznek embereket bemutatóra, azért visznek, mert ügyesek vagytok. De hát még esni sem tudok rendesen, ellenkezem. Jaj, beszélsz butákat. Meg különben is, kik mondják ezt? Hogy apu miatt? Nem emlékszem, felelem. Nem kérdezősködik tovább, én nem ellenkezem tovább.

Nem mondom neki, hogy mindig erre gondolok. Nézegetem a magyar dolgozatomat. Az én eldorádóm a címe. Fogalmazás, másfél oldal. A tanárnő kihív az osztály elé, hogy olvassam fel. Remeg a kezemben a lap, először halkan olvasom, aztán megerősödik a hangom. Megtapsolnak, visszaülök a helyemre, a tanárnő megdicsér, azt mondja, az egyik legszebb fogalmazás, amit olvasott. Nem tudom, igazat mond-e, vagy ez is apám miatt van, azért, mert nincs. Megkérnek, szavaljak március tizenötödikén. Nem aznap, mert aznap senki nincs iskolában, de előtte. Szavaljam, hogy föltámadott a tenger. Nem tudom, tényleg szeretnék-e, hogy éppen én szavaljak, vagy csak apám miatt hívnak.

Nagyanyám jön értünk dzsúdóedzésre. Kisgábor nem tudja, ki ő, nem mondom meg neki. Nagyanyám leül az összetolt padokra a tornaterem szélén, leveszi a kabátját és néz. Ifijabb körbejár, figyeli a dobásokat és gáncsolásokat, és amikor elmegy az ablak mellett, ahonnan a kapura látni, kinéz rajta, megtorpan, tovább indul. Ezt minden körben megismétli. Az edzés végén odamegy nagyanyámhoz, kit keres, kérdezi. Csak az unokáimért jöttem, feleli, és felénk mutat. Kisgábor bemutatkozik, lelkesebben, mint szokott, közben megkérdezi, hol van anyám, azt hitte, ma ő jön értünk. Nem, ma nem tud, válaszolja, nekünk pedig azt mondja, menjetek átöltözni. Bejön értem az öltözőbe, már senki más nincs ott, mit tollászkodsz, kérdezi, a bátyádra rámelegszik a kabát.

Nagyanyám sokat van nálunk. Délelőtt jön, hoz pörköltet vagy rántott húst tejfölös dobozokban, hozzá tésztát, hogy majd itt megfőzi. Ha itt van, anyám elnémul, ő meg jár körbe a lakásban, és rendezgeti a dolgokat. Kidobja a vécépapír gurigát a vécéből, megtapogatja a kéztörlőt a fürdőszobában, mennyire itatta át a nedvesség, és ha úgy gondolja, bedobja a mosógépbe. Kinyitja a hűtőt, mindenbe beleszagol. Ilyenkor anyám a konyhában ül, újságot olvas. Megszokta, hogy felesleges ellenkezni, nagyanyám hasznossá akarja tenni magát, ha már itt van, ki tudja, mikor tud jönni legközelebb. Ez a módszere, mondja nekünk anyám, az a módszer, hogy azt mondja, legközelebb talán csak hetek múlva jön, pedig legkésőbb a hétvégén úgyis felbukkan. Most mindenbe beleszagol, aminek a szaga nem tetszik neki, kidobja, meg sem kérdezi, mikor bontottuk fel. Keresi a szagtalanító golyót a hűtő rekeszeiben, örül, amikor megtalálja a vajkrém mögött. Egyik polcról a másikra teszi. Anyám nem mond semmit. Néha nagyanyám egészen estig marad, sötétben indul haza. Azt mondja, nagyapám már biztos nagyon türelmetlen, meg fogja kérdezni, hol kóborolt ilyen sokáig. A mikróban ott lesz az odakészíttet ebéd, nagyapám addig nem eszik, amíg ő haza nem ér, és meg nem melegíti neki. Ha én nem vagyok, éhen halna, mondja.

Hazakísér minket dzsúdóedzésről. Ki ez a Kisgábor, kérdezi. Hát az edzőnk, válaszolom. Jó edző? Szereted? Igen, vagyis, elmegy, jófej. Jó edző. Aha, hümmögi. Kisgáboron hümmög egész úton. Otthon a szobámba megyek, kiveszem a táskából az uvagit, a fogasra akasztom. Az átizzadt pólómat, amit alá kell venni, kidobom a szennyestartóba az előszobában. Nagyanyám a nappaliban van anyámmal, és Kisgáborról beszél. Nagyon jóképű ez a férfi, mondja. A szennyestartó mellett maradok, a nappali ajtaja be van hajtva, eltakar. Látszik, mennyire szeretik a gyerekek, egész úton róla áradoztak, milyen jó lenne, ha ilyen apukájuk lenne. Összerezzenek, és nem tudom, honnan tudom, de anyám is összerezzen ezekre a szavakra. Ezt ők mondták, így, igen. Már egy éve meghalt. Nagyanyám így mondja, már, anyám úgy, még csak. Suttogva válaszol, hiába hallgatózom, nem értem, suttog valamit, mert suttogva beszélünk apámról, nagyanyám meg hallgat. Valamivel hangosabban azt mondja, menjen, a papa már biztos nagyon aggódik. Megy.

A bemutatón el tudom dobni a bátyámat. Megismerem anyám fütyülését, a kiabálása minden más kiabálásnál hangosabb. Az adrenalin miatt, mondja később Gábor edző, az sok erőt ad az ember karjának. A gáncsolás nem megy jól, a bátyám összecsuklik, az oldalára esik, ő ezt gyakorolta a bemutatóra. Lejövünk a tatamiról, anyám odajön, induljunk, mondja. Beterel az öltözőbe, én is, a bátyám is sietünk, nem tudom, miért, de érzem, ha anyám sietni akar. Azt is érzem, mikor lehet és mikor nem lehet vele apámról beszélni. Egyedül vagyok a lányöltözőben, sietve veszem le az uvagimat, kapom fel a nadrágomat, kötöm be a cipőfűzőmet. Bekiabál, a bátyám már kint van, amikor én még csak a cipőmet veszem, mindketten kabátban állnak az ajtóban. A világ gyorsan öltözőkből és lassan öltözőkből áll. Amikor kiérek, meglátom Kisgábort. Anyámhoz lép, megkérdezi, hazavigyen-e minket, nagyon messze vagyunk, és már sötétedik. Nem kell, válaszolja, hazatalálunk. Hangja keményebb, mint szokott, Kisgábor meglepődik, nem tudja, mit jelent ez az új hang. Anyám a kezét nyújtja, és nem engedi, hogy egy másodperccel is tovább maradjon a keze az övében, gyorsan elhúzza, Kisgábor keze pedig pár pillanatig a másik kéz nélkül marad a levegőben. A bátyám a nyakát vakarja, meglazítja a sálat, éppen rámelegszik a kabát. Soknak tűnik, míg Kisgábor keze a levegőben marad, anyám keze már a kabátzsebben keres valamit. Ifijabb elfordul és elmegy.

A csütörtöki edzésen a nálam tizenöt kilóval nehezebb és egy évvel fiatalabb lánnyal vagyok együtt. Megint nem tudok dobni, nem bírom rendesen megemelni, nincs adrenalin. Ő engem könnyen eldob, oldalra fordulok a levegőben, és úgy esem, hogy nem fáj a tüdőm érkezéskor. Bal karomat a tataminak verem, nem fáj. Na, így kell, jól csináltad, mondja a lány. Megenyhült a bemutató óta, már nincs haszna annak, hogy haragszik. Mutatja, hogyan próbáljam meg eldobni, a technika a lényeg, nem is az erőkifejtés. Kisgábor közben körbe-körbe sétálgat, és amikor elmegy az ablak mellett, kinéz. Nem tudja, hogy anyám többet nem jön értünk, még nagyanyámat sem küldi, és pár hét múlva elmaradunk mi is az edzésekről.