01.21.
| Pintér Bélával és Gálvölgyi Jánossal indítja az új évet a MASZK >>>
01.02.
| Pannon Filharmonikusok – Exkluzív hagyomány >>>
12.19.
| Szabadkai Városi Könyvtár – Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása >>>
12.18.
| Jazz Kocsma – Hartay Csaba Rajongók voltunk című prózakötetének bemutatója >>>
12.14.
| Bäck Manci fényűzése a REÖK-ben >>>
12.13.
| Itt az első Képmáska könyv! >>>
12.12.
| Tiszatáj Szalon – „Előkészületek és születésnap” – Tandori 80 >>>
12.12.
| A XXVIII. jászberényi ART CAMP Művészeti Szimpózium kiállítása >>>
12.10.
| Urbán Ádám fotográfus „Esély – Chance” című rendhagyó kiállítása >>>
12.10.
| Indul a MACI testvér kampány az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 70 éves évfordulóján >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>
12.17.
| Ötször szép a Queen! >>>
12.12.
| Elhunyt Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező >>>
12.11.
| Világok Találkozása a Bem moziban: Kornya Zsolt kapta a Hexa-díjat >>>
12.11.
| Igazi könyvritkaságot adott ki az Akadémia a Szent Koronáról >>>
12.07.
| Lackfi-est Halason >>>
12.06.
| Elsöprő többséggel állt ki az MTA Közgyűlése az elnök mellett, és kéri a kutatóhálózat pénzét a minisztertől >>>
12.04.
| Pozsonyban díjazták a Virágvölgyet >>>
12.03.
| Az operák királynője készül a Szegedi Szabadtérire >>>
11.29.
| Új fénybe állítják a magángyűjtemények a kommunista korszak kutatását >>>

Cristian Fulas, Haász János, Szöllősi Mátyás prózája

Böndör Pál, kabai lóránt, Anne-Marie Kennesey, Zalán Tibor, Závada Péter versei

TANDORI 80
Áfra János, Ágh István, Babarczy Eszter, Györe Balázs, Harcos Bálint, Krasznahorkai László, Petri György Sirokai Mátyás, Szabó Gábor Szabó Marcell, Varga Dániel írásai

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

Solymosi Bálint: A kínvallatásnak sosem lesz vége – (disco)
2018.08.06 - tiszatáj

(RÉSZLET)

Rendkívüli körültekintést igényel ruházatunk összetétele, illetve ruházatunk arányos használata; koszosak és maradék tiszták, így mondjuk megengedő általánosítással, azonban a két pólus közt inkább csak az izzadtságtól meg egyebektől büdösek, aztán meg a sárosak, mocskosak, na és a mocskos büdösek vannak, az öltözködésnél ilyen ruhákat tapinthatunk ki a szekrény sötétjében, napra nap választani kell, gondosság, találékonyság és isteni ráérzés egyszerre szükséges. Egy idő múlva nem nyúlhatsz más ruhadarabok után, kizárólag a büdösek és mocskosok után, hiába kifinomult érzéked, nincsenek lehetőségek, csak a lakk- és zsírfényű és acélkeménységű cuccok közül válogathatsz, a szagok összeérnek, kegyetlenül egyöntetűvé lesznek. A nadrág szárai kormos kályhacsövek, a zoknik kis könyökcsövek. Így tehát időnként úgy nézel ki, mint egy igazi csöves (pusztán gyakorlati okokból), holott arra, hogy ne látszódjál annak, kényesen ügyelsz.

 

Egyszer mehettünk haza havonta, akkor szállítottuk le anyáinknak a szennyest; egy idő után azt is számba kellett venni, hogy ne lepődjön meg annyira szegény, mit kap kézhez, pontosabban, hogy ne ijedjen meg, fia nem lett ágrólszakadt csavargó, vagy valami más züllött személy. Vagyis, maradék jóindulatunktól és szemérmességünktől függően az ilyen szempontból veszélyesnek számító cuccokat már akkor sem vittük haza, ha elképzelhetetlenül nagy szükség lett volna azok igencsak alapos kimosására. Ott maradtak hónapról hónapra a kollégiumi szobák szekrényeiben – úgyszólván nyakunkon maradtak. Mi sem természetesebb, egy ekkora kollégiumi társaságban mindig akadnak stréberek; ezek képesek késő este kimenni a mosdóba, gatyáikat és zoknijaikat a mosdókagylóban áztatják, és kimossák; másnap a trikóikat, harmadnap a nadrágjaikat, megáll az ember esze. Nem fér a fejünkbe sehogy; meg kell hagyni, többen vagyunk ilyen értetlenkedők, mint az olyanok, akik nem tudnak mit kezdeni a rájuk időről időre rátörő és majd szűnni nem akaró tisztasági tébollyal. Képesek ezzel tölteni akár a hétvégét is. Minek? Azt mondanánk, zsúrpubik, digók vagy majmok, de csak hülye mazsolák, anyámasszony katonái; ha kimennek a városba grasszálni, ki tudja miért, a kirakatokat nézik sóvárogva, nem a csajokat, nem ülnek be valahová egy sörre…, néhányan úgy gondoljuk, „lelki beágyazottságuk a gané”. Lehet, hogy Kóró durvult be ennyire egyszer – Kóró úgy volt a legdivatosabb és a legillatosabb, ízlésesen, fiatalosan elegáns, mi több, vasalt és tiszta, hogy nem lehetett észrevenni, hogy csinálja; kijön a szobából, és megáll így a folyosón rá várakozók közt. Magas, vékony alkat, picinykét kihívó, hanyag testtartás, dinamikus léptek. Különállását sem, szépségét sem bocsátották meg neki kollégiumi társaink, de tanáraink sem. A csajok kedvence lett, méghozzá a legjobb, legmenőbb csajoké. Ezért aztán megpróbáltam jóba lenni vele, amúgy is tetszett, hogy nem igazán tartozik sehová. A legszelídebb kispolgári ivadék izzadva piruló luvnya lett, amint meglátta, de ugyanígy szűkölő szukává vált egy pillanat alatt a tizenéves diszkókirálynő is. Selymekbe, csipkékbe öltözött ízléstelen libák, ám gyönyörűek. Bámulatosak. Azt hiszem, mindenki az ilyenforma gádzsikra hajtott volna, de nem mert, így aztán utálkozva beszélt ezekről a finomabb, diszkóba járó csajokról. Kórónak köszönhetően én megismertem párat, és tényleg mind idegen és teljességgel érthetetlen maradt számomra. Nem valami szórakoztatók, de a forró nyáluk és a lüktető mellük, alélásuk és futásuk, ez azért tetszik. Viszont szóba sem jöhetnek a rock ’n’ roll, a másik oldal felől nézve, ahogy igazából én se jöhetek számításba náluk, érzik a büdöset; a digó fiúknak pont az ilyen csajok kellenének, ámde a fiúk többnyire nyápicak, kevesek. Kukacok. Egy digó srácnak meg a királylányoknak mondod a Dáni utcai diszkóba menet, hogy Jefferson Airplain és Doors; hogy mennyire állat lehetett, amikor Slick és Morrison rohadtul beállva az anyagoktól megpróbál dugni egy amszterdami hotelszobában, áh, ezeknek ez semmit nem jelent, Kóró rád is szól. Megijednek. Elriadnak. Édesen gerjesztő és kábító az illatuk, kint a padon vagy egy kapualjban megengedik, hogy a bugyijukba nyúlj, mennyi gumipánt szorította kézfejed. Mert mi aztán nem vagyunk gyávák, mi rámenősek vagyunk, tökösek, azok játsszák a frigidet, nem gond, viccesek vagyunk, időnként kedvesek. Az érzékenyebb, különösebb, egyúttal idegfeszítő bigék azonban a kemény rock oldalán találhatók, ziláltak, és felfigyelnek a pszichedelikára, velük alvó segítőkészségünk is fölébred. Lehet, nem veszik észre, de így van. Nekik aztán pofázhatsz az Exile On Main Streetről, de Kooning Nőiről vagy Christo Völgyelzáró függönyéről s így tovább. Általában azzal zárom az okoskodást, hogy nem tehetek róla, kiráz a hideg a hippiktől. Most így a második szakközép évemben normalizálni szeretném a helyzetemet, ezért szabadegyetemre járok, fizikai természetű témák izgatnak, azok közül is a hullámtan; ilyen gyönyörű mondatokat lehet följegyezni, mint: „A harmonikus hullám tulajdonságainak megismerésével tetszőleges hullám leírható, mert tetszőleges zavar terjedése felfogható harmonikus hullámok szuperpozíciójaként.” Ezzel csajozni. Miért ne? A haverok kiröhögnek, nem hiszik el, hogy a hullámok iránti érdeklődésemet a legvalósabb egzisztenciális problémákra adandó válaszlehetőségek megérzése magyarázza.

Transzcendencia? Nem, azt nem gondolhatják komolyan.

 

Egy idő elteltével egyre kevesebbszer megyek tanulószobára, ahogy diszkóba is; bár be kell valljam, Kóróval szíves örömest jártam el diszkóba, mindenféle ellenérzésem megint és újbóli próbatételeként, dacára a sűrű kudarcoknak. Valahogy rá kellett volna bukkanni szerencsétlenkedésem legfőbb okaira. Nyíl volt a másik társ abban, hogy a diszkó világában leljük örömünk, ott szórakozzunk, vagyis csajozzunk, és ha nem megy, röhögjünk az egészen. Szép fiú volt ő is, klasszikus értelemben északias jelleggel, míg Kóró déli, igazi digó. Az egyik oka szerencsétlenkedéseimnek a ruha, az öltözet, erre hamar rájöttem. Zsák ebben az eleitől fogva segítségemre van, neki vannak szerintem a legjobb cuccai, meggypiros és olívzöld Lee kordzsekik, okker vászonnadrágok; az ő el nem hordott gönceit kombináltam a helyhez és a helyzethez illő selyemingekkel, fűzős pulóverekkel, cipőkkel, amiket a két jó cimborától kértem kölcsön, és mondanom se kell, mindhiába. Semmi nem passzol, nem megfelelő az ég egy adta világon semmi, és mégis, ebben az ügymenetben nem érzem igazán rosszul magam, igaz, minden eléggé zajos meg eléggé távoli. Olybá vettem öltözködésemet, mint egy jelmezes felvonulás előkészületeit, hiszen maga a diszkó sem más, vágyak elrejtése és kicicomázása. Az áruk megmutatkozni akarása. Akárhogyan is, a tagok rém ellenszenvesek maradtak. Néhány őszintén megengedő, izgatott kíváncsisággal epekedő alkalom után, ebben a feszült nekiveselkedésben és sűrű áhítatban (a hús, igen, a merő, merő hús felé) még rendelkeztem annyi lélekjelenléttel, hogy végül azt mondjam Nyílnak és Zorbának – „Megyünk robbantani. Robbantjuk a diszkót!” Ez lett a helyes út. Láttuk, zsákutca. ’74 ősze. Engem kirúgnak a kollégiumból, Kórót az iskolából is. Föltérképezzük a világunk, és találunk egypár pontot, amivel nem lehet mit kezdenünk. Robbantunk. Ennyi tehetetlenül felajzott és egyben végtelen szomorú faszt meg bárgyúan fanyalgó picsát csak a diszkókban lehet látni. Ülnek a székeken, nekiszorítva a falnak, vagy ácsingóznak; még hogy vágyak elrejtése, kicicomázása! Miféle vágyaik volnának egy ilyen ördögien szellemtelen, hangulattalan társaságnak. Egy gúnyos mosoly a barátnő felé? Semmi. Annyi fantáziájuk sincs, hogy maszkot vettek volna, és játszanának. Akármerre mentünk, mindenhol ez fogadott bennünket, ez végül betette a kaput. A Kapca – a MÁV alsóvárosi művháza, tán a legrosszabb hírű hely…, azt is kipróbáltuk. Zavart agyú szakmunkások, bebaszott kiskatonák, és olcsó kurvák. Néhány év múlva Zorbát itt sorozzák be, és innen viszik el határőrnek, de ő nem jár ide vissza úgymond szórakozni. Valakit bemasíroztatnak innen, majd ide jön vissza eltávon inni, táncolni és kurvázni. A nemjóját, de édes! Húzunk onnét, negyed óra sem kell. Annyira szabadnak érezzük magunkat, hogy a Tóth kocsmát is hagyjuk. Viháncolunk a nyirkos koraéjszaka alsóvárosi utcáin, felhőtlen a hiúságunk; izmai le nem harcolt erejével Zorba vállunkat, hasunkat, a hűs levegőt bokszolja, a verekedést hiányolja, Nyíl magában nevet, „kommunista ifjak”, motyogja, Schnur meg énekel, kutyavonításhoz hasonlítható hangon, hogy mit, nem felismerhető. Az viszont igen, ami az egyik ablak mögül hallatszik. Animals. Édeskésen nehéz, édeskésen nehéz minden, mint az Animals, gondolom. Azt mondom nekik, törökméz rock ez is…! Vigyorogva a fejüket csóválják; hogy azért élvezed, nem? Élvezem; precíz, mint mi, akik semmit nem tudunk magunkról; talán nem is lehet ennél több – hatások alatt élni. Sziklák alatt, kanyonok közt. Menet a Hősök kapuja felé. Vagy máskor irány a DÉLÉP munkásszállója. Óriás diszkó lesz! Dj Óriás. A legnagyobb. Nem nekünk, de ezt hallani mindenhonnan. Az Építők. A tízemeletes munkásszálló földszinti ebédlője a buli helyszíne, szombatonként, nem zavarnak be ilyenkor a vidéki tahó dolgozók (de azért mindig akad, aki bezavar). Állnak a sorban. Mi soha nem állunk be. Csöpp, csöpp, csöpp nyál, csöpp sör, csöpp eső, csöpp meteorszürke szem. Szemek. Ahogy fölszikráznak és kihunynak. Állunk a lépcsőkorlátnak döntve hátunk vagy elindulunk vissza, mondjuk a Nejlonba, hajtsunk le még valamit, mielőtt becsajozunk. Tetszik nagyon a hely, a világ legrégebbi kocsmájának tűnik; és ahogy egymásra rakódnak benne a húszévenkénti ötletek, az újabb technikák elhelyezése, az nem eklektika, de maga a mese. Nem véletlen hát, hogy a városban ennek a csehónak a bejárata fölött díszeleghetett először fényreklám; a neoncsövek írott betűket formáznak, rózsaszínen világítanak a Kossuth Lajos sugárút járókelőinek szemébe, ébresztő – Nejlon. Nejlon, ipszilonnal, természetszerűleg, modern világ, ósdi bútorokkal, hányásszaggal. Más se kell. Rosszul viselem a hányást, nem is szoktam rókázni. Nyíl viszont minden estét úgy fejez be, hogy kidobja a taccsot. Nyíllal eléggé komplikált a helyzet. Nem csak az, hogy egyszerre szelíd és feltörekvő, messze a legjobb tanuló azok közül, akikkel kocsmázni járunk és finom lányokra vadászni, mert ugyanakkor udvariasan utasít vissza minden tanári pártfogást vagy KISZ ajánlatot, nem lép be, nem lép be azokba a körökbe, melyek az ember előbbre jutását illetően, úgy hírlik, nélkülözhetetlenek lennének. Egyszerre a napnál világosabb lett számomra, hogy ezekben a diszkókban, a Tisza Gyöngyében vagy máshol, valódi jövőbelijét keresi, egy tökéletes úrilányt méghozzá, csakhogy ez anakronisztikus; és mégis majdnem összejön neki. Micsoda pár!, jegygyűrűt vennének tizenhat évesen, együtt vannak már három hónapja, Nyíl virít és megdöbbentően elvarázsolt lesz, akár Michael York a Szép remények című filmben. Szinte úgy is néznek ki, nagyon adnak az akkori divatoktól eltérő elegáns öltözködésükre. Végül szerelme sem lesz szerencsésebb, mint az előző lányok, kik kedvesen ragaszkodtak volna Nyílhoz, de helytállni akarásuk nehéznek bizonyult. Volt, mikor az úgynevezett együtt járás nem tett ki többet néhány óránál; tisztesség ne essék szólván, tudniillik a csókolózásból émelygésre és gyomra rángatózására riadó fiú alig tudta félrehajtani a fejét, és bizony a csempészárú szappantól (CD, Dove, Fa) illatozó, kecses ívű bársonyos bőrű nyak is kapott az ecetes vörösborból meg a félig megemésztett kajadarabokból. A csajok ezt nem viselték jól. A táncteremből a kertbe kísérte, ha volt, vagy ki, egy park padjára a lányt, nevetgélve, lihegve pihentek le, és akkor megesett, aminek meg kellett esnie, ez a minden szempontból kifogástalan viselkedésű, kényes ízlésűnek látszó srác lehányta. A diszkó kis királylánya is így járt, ölbe csandázta. Nekem sem jött ez valami jól, mert ennek a szerelmetes lánynak a barátnőjével jártam pár hete, és vele voltam elfoglalva, hanem ezt látva és hallva mindjárt odarohantam hozzájuk; az elázott Nyíl térdét tenyerével csapkodva féktelen röhögésbe fogott, én meg, afféle konzervatóriumi haver, ájtatoskodva vigasztaltam volna az úri gárét, ki inkább a világot tartotta igazságtalannak, hogy ez vele történt meg. Ájtatoskodásom túlzóra sikeredhetett, nemsokára mosoly jelent meg az arcán; csak barátnője tekintete borult el a féltékenységtől. Ez viszont ahhoz volt túlzó, hogy ne vegyem észre, nem igazán érdeklem. Nyíl szerelme annyira intelligens volt, meg annyi érzelemmel tele, hogy a nyírfák árnyékában végül együtt tapsoljuk meg fiúja különös mutatványát – „bravó, bravó!” Értelmes volt, alkalmazkodó, de a következő róka már őt is szigorú elhatározásra bírja, és ha őt, barátnőjét mégannyira. Szeppent csínytevők vagyunk, ott idétlenkedünk a következő hétvégén is a Zárda utcai bulin, már azért is, mert vége az ottani diszkóknak. A Dommájerből megyünk át, Zorba kedvenc helyéből, ahol kis színesekkel (rum, hubertusz, konyak) és sörrel alapozzuk meg bátorságunk – robbantjuk a diszkót. Szól, felvezető dalként, a Love’s Theme, és aztán Dj Feri, aki csak Dj Gémes segédje és a későbbi, Szent László utcai albérletem házadó vénasszonyának az unokája, a lemezjátszóra az It Never Rains In Southern Californiát rakja fel Albert Hammondtól. Itt közben tél lett, nyomott, tocsogó tél, és ruhatár is lett, így aztán Nyíl és Schnur beadja drága és ezért féltett kabátját, Zorba meg én balkéz felől találunk egy zugot egymásra rakott székekkel, a bekapcsolható bélésű vászonkabátunkat odadobjuk, „…és kész”, mondja Zorba, morc képet vág, és tenyerét dörzsöli, „indulhat a játék!” Ő, a legerősebb fiú érzi magát a legvacakabbul általában, most is, Nyíllal spontán el is sodródunk mellőle meg Schnur mellől. Suzi Quatro! Adja nekünk. Összegyűlt már tisztességesen a nép. Micsoda frizurák, úribb családoknál az uszkárokat nyírják meg így. Micsoda fazonok. Tőlük nem kell félni. Fölöttünk diszkógömb, meg minden, ami kell. Villódzó fények, a terem legközepén a mi két csajunk táncol, túlontúl produkálják magukat, de észrevesznek bennünket; ahhoz semmi kétség nem férhet, hogy innentől már nekünk táncol a két lány, igéző mosollyal és ringó, csábító mozdulatokkal járják, ez igen! Ennyire jók vagyunk, mit van ezen meglepődni! Így Nyíl. Sweet – Little Willy, menjünk oda. Menjünk. Már megyünk is. Ezt a két szutyok kurvát. Mindenki előtt hisztit vernek, utálkozó röhögésbe kezdenek, hogy mit akar ez a két csávó tőlük?! Megaláznak. Kinevetnek bennünket. Az édes kis diszkókirálynők. Ilyet. Mondom is Nyílnak, csanda ide vagy oda, ezt megkaptuk. „Máshogy is lehet ezt érteni; kívánnak minket, ezért a bosszú”, fejtegeti, eléggé megtörten Nyíl. Aha, aha, na figyelj. Visszafordulunk. Shadows – Riders In The Sky. Izzadva rángatóznak két pitiáner taggal, ez téboly! Összeütközünk a szédelgő barátainkkal. Elvették a csajaikat, baszd meg!, agitálja, horkanó hangokat kiadva Schnur Zorbát. Kik a hernyópöcsök, ganéjtúró bogarak, gizda seggfej buzik azok, helló! „A mi barátaink.” Fordul oda egy, pontosabban négy alak, de csak az egyik dumál. Mond meg akkor annak a két gyökérnek, hogy kopjanak le a bigékről, és húzzanak el a vérbe, mert különben fasz nélkül indulnak baszni…! Mondja neki Zorba, szemöldökét néha viccesen összehúzva. Nem segít a játék, tudjuk. Mindenhol verekszik az ember, akárhova megy, gondolom. Hol is voltunk pár hete, az IKV klub lehetett a Dáni utcában, vagy az ÉPSZÖV klub a Lenin körúton? Nem, ez a Tisza Szállónak a bulija volt, nem is akármekkora; ki volt plakátozva, hogy: FUTÓTŰZ / Disco / Szkopál Béla / Szabadka / És / Óriás, úgy ám. Ott voltunk. Valaki bejuttatott bennünket. Vlagyimir, természetesen, az ő közreműködésével, ahogy mondják, mert ő nem járt diszkóba, viszont a Tisza Szálló presszójába gyakran. A Sugar Me című számnál csapódunk be, Kórónak trapézszárú svédzsebes Rifle farmere van, a Rifle nem nagy szám, de a trapézszárú svédzsebes Rifle diszkóba tán a legmenőbb. Végül is, elméleti alapon, az én (illetve Zsák) elképesztően jó színű Lee Cooperjei még annál klasszabbak is kellenének legyenek, ám mégsem megy át igaziból, mert akár színes, akár kék a Lee, a lázadóké maradt, punkoké meg hippiké, progresszíveké; ezeket alig ismeri valaki Magyarországon, még inkább elcsodálkoznak rajta. Állatira tetszik a színes kord, de engem is megzavar az azt körülvevő hangulat, hogy akkor most azzal hová is tartozol? Olyanról, hogy színes kord Lee, senki nem hallott, nem is látott, egyedül csak Zsáknak van, igazi rigid Wranglerje meg Szatónak. Annyit megtudtam tőlük, hogy mind a kettő bátyja Londonban él, jeanseket és lemezeket küldenek haza, punk, hippi és más ilyen hülyeségekről írnak leveleikben, hogy értsék a zenét, mi volna az. Először és eredendően a hippiktől undorodtam, később a punk borzasztott. A zenészek foglyul estek, mondogattam, a zene áldozataivá lettek, körbe vannak véve végsőkig elhasznált hangokkal. Nem bírnak ebből kitörni, lehet, hogy nem lehet. Itt a Zappa, itt a Captain Beefheart, itt a Velvet Underground, a Stranglers és akárhányan vannak itt, nem bírnak mit tenni, a zene a történeti esélyén messze túlspirázva magát körbeért, itt a diszkó, ebből már nem lehet jól kijönni, meg is zabálja mindenki. Szóval, igazi flancos nagy buli, főiskolás, egyetemista bigékkel, rohadtul élvezzük, első osztályú a felhozatal. Szétszóródunk, Kóró azért tűnik el, mert a többi haveromat egyáltalán ki nem állhatja, én meg azért lépek le, hogy megkeressem Che Guevara és az USA katonai ruházatát kombináló öltözékében Vlagyimirt, és igyak a bárasztalánál egy konyakot, és dumáljunk kicsit. Nem dumálunk, mert másokkal van elfoglalva. Visszamegyek, összeboruló alakok, az egymásra találó testek mélysápadt és esdekléstől reszkető percei, Terry Jacks – Seasons In The Sun. Fohászkodok én is, túl kell tenni magamat azon, hogy a látványt végérvényesen visszataszítónak találva esélytelennek érezzem magam ebben a szörnyűségben való részt vevésre, az életben való részt vételre tehát, és esetleg egy életre lebénuljak. Általában a keresztcsíkos pulóveres, vagy ne adj’ isten, garbós csajokat fogom ki, és ha nem volna elég, akkor lehetetlenül szoros nadrágot hordanak. A Nyílé a vagány, kockás, könnyű textilruha, a virágmintás selyemszoknya, a laza blúz, a csaj némán verítékező bőre rendesen hozzáférhető. Effélét szeretnék, de nekem nem adatik meg; most is, a sarki széken egy garbós csajra figyelek föl, fehér, kávészínű keresztcsíkokkal, de legalább ujjatlan a cucc, mindjárt izgatóbb, egyik lábát a narancs csípőnadrágjában maga alá húzva ül, elvan, nem szomorú, mi több, veszett nyugodt szemlélődésében közel sem kurrens elszántság tükröződik. Nem ismerem ezt a zenét, nem tudom, mire jó, mondom neki mindjárt, ahogy lehuppanok mellé. Akár húsz is lehet; a haja nincs belőve, csapzott barna hullámok hullnak a nyakába, és fátyolos zöld borszőlőre emlékeztető szemére; ajkai vékonyak és nedvesek, harapásra készen nyílnak ki. „Táncra való zene, kicsi!” Téged sem ismerlek, én…, így folytatnám, de szinte odavágja: „Egy táncra én is jó vagyok.” A lábát a székről leejti, karját az ölébe, és fölkacag, akárha Diane Keaton volna A keresztapában; éppen olyan. Ahogy föláll, a stroboszkóptól viharos levegő is megállt egy pillanatra és csak a diszkógömb forgott, fent, lent meg én, micsoda csaj! A második szám felénél csitultak le rázkódó, dobbanó lábaim, a kezemmel átfogtam derekát, és igyekeztem úgy lépdelni, hogy a táncolók tömegétől kifelé, egy székekkel és ruhákkal teli rész irányába közelítsünk. Elkezdünk csókolózni, magamhoz ölelem szorosan, lábammal arrébb taszigálok egy széket, nahát…! Egy zongora! A pulcsik és kabátok egy zongorán hevernek. Tovább csókolózunk, tűzforró és jéghideg, olyan az egész lénye, mintha volna víz a Marson; amikor a mellét simogatom, mintha egy zebra szívét simogatnám, a bőre alatt; lehúzom, bebújunk a zongora alá. Mud – Tiger Feet. Valami horgolt kardigánt már le is dobott alánk, kacarászik, összeken nyállal, annyira, hogy megcsúszok, illetve ledőlök a porba teljesen, leráncigálja nadrágját, nem vigyáz rá, én ásítani szeretnék, el ne élvezzek prompt, de habzó nyálat csorgat nyelvemre, aztán péniszemre, majd elhelyezkedik rajtam, és hüvelyébe löki dákómat, mennyei! Élvezi ő is, nem nagyon fogja vissza a hangját se. Isteni kábulat. Nagyot nyújtózok, aztán a punciját simogatom, odahajtom a fejem. A zongora alá egy férfi néz be, pincérforma. Elmegy. Nem tudok rendelni. Mennünk kéne innen, mondom. „Maradjunk még…, még…, kicsit.” A Slade – Mama Weer All Crazee Now, aranyló arcok vesznek körbe, mind tanácstalankodva vigyorogó szobafőnök vagy leendő főbérlő arca, zúdul a padlóra a mocsokeső, amíg mi önfeledt második menetünknél tartunk. Itt kéne aludni, a takarítókkal ébredni. „OK.” Nem, ezt nem hagyhatják. Az arrogáns noszogatásukban igazságtalanságuk komoly dühe is fölfedezhető; kérdezi néhány fej tőlünk, mintha a halál párját kérdenék, hogy mit képzelünk, és hogy miért nem megyünk már onnan? A lány kezdeti, törvényszerű ellenállása után meglepően játékosnak mutatkozik, ott a zongora alatti sötét porban is tisztán látható a fehér fogai körül a hűvösen távoli ijedtség vigyora, vegyesen valami narcisztikus kedéllyel, hát igen, öltözködni kell. Szinte suttogó tapintattal irányít kifelé az a pincérforma férfi, ám ez néhány fiúnak ellenére van. Nyíl már odakint, topogva vár az árkádok alatt, látom az üvegfalon túl, arca rezzenéstelen. Valahol ott kell legyenek a többiek is, ha kíváncsiak. Van, amikor az élet túladagolja a tapasztalást, és a miriádnyi érzékelés káprázattá válik, a csodák sokasága elzsibbasztja testem és agyam, a csaj észrevétlen tűnik el, még a szálló halljába vezető lépcsőn ott volt mellettem. Ahogy kilépek az ajtón, a tarkómnál, a fülem tövénél egy észvesztően nagy ütés fogad, fekete köd, el is zuhannék, de az árkád egyik oszlopa feltart, hogy össze ne omoljak, odaszorítom hátamat, vállamat, és a karjaimat fölemelem védekező pozícióba. Senki sehol, Nyíl több méternyi távolságból azt mondogatja, „Húzzunk innen, hagyjad…!” Mintha én küszködnék a csillapíthatatlan lázzal, hogy valakit szarrá verjek. Az egyik megragad, lódít egyet rajtam, a másik megint hátulról üt, próbálok megfordulni, hogy ne lenne szánalmas a merő, merő hús egymásra vágyódása. A gond, hogy támadásuk nem tölt el rettegéssel. Megjelenik a pincérforma férfi, valahol a háttérben feltűnik Vlagyimir, leállítják ellenfeleim, nekem meg azt mondják, tűnjek innen. Ez volt, amíg gyönyörű szép idő volt, és nem fulladoztunk a téli ködben.

A kijáratnál négyen várnak, négyen a belső körben, négyen a külsőben, előtted Nyíl dumál nekik, úgy mondják, csacsi részegen; sokba fogadtál volna arra, hogy így fog történni. A Zárda utcai utolsó buli – robbantjuk a diszkót. A sérók fénylenek az új és újabb samponoktól, de ezeknek a srácoknak nem fénylik a haja, hagyján, de szemük se, szemük sötét, szemhéjuk nehéz, szóval nem afféle selyemmajmok, digók vagy idióta egyetemisták, de nincs kockás ing se, jeans se…, na, embereitekre találtatok, Zorba kibaszottul a legkeményebbeknek szólt be. Ezekkel a srácokkal szövetkezni kellett volna inkább, fut át az agyadon, amikor azt hallod, hogy Nyíl hasonló húrokat penget; „Figyeljetek, mi a nép barátja vagyunk, mi is szép, csöndes, munkás életet szeretnénk, min ti…” „Anyád.” Nem értik, hogy kerül ez ide, időt nyertek; te meg azt nem érted, Nyíl és Schnur mikor kapta ki a ruhatárból kabátját, és mikor vették magukra a drága holmikat, mikor kerültek az orbitális veszélyeket jelentő körökön kívül. Nyíl a világos, térd alá érő irhabundája zsebébe nyomja kezét, egy semmi kis pillanatban leszed egy hajszálat fehér bárányprém gallérjáról, Schnur meg a bokáját verő olasz szövetkabátjában a pultot támasztja könyökével. Zorba és a te kabátod lent az előtér placcán, nem volt időtök fölvenni, mert mindjárt ahogy kiléptetek, a belső körből kettő egymásnak lökött benneteket – „Mi van, nagypofájúak, beszartatok?!” Nem is direkt, a teremből közben a Neanderthal Man dübörögve nyomul, rátok tör és zúz és skalpot akar, mindenesetre agyzsibbasztó. Ez még hiányzott. Zorba tett egy félfordulatot, és válasz gyanánt nyomban lefejelte az egyiket, mire téged a másik elkapott, és a földre tepert. A harmadik elkezdett rugdosni, Schnurnak elkaszálták a lábát. Zorba állati kegyetlenséggel bunyózik, egyszerre csak ő is a földre kerül. Nyíl srévizavé eloldalog. Schnurról akkor lekerül vastagtalpú cipője, és sikerül a sarkával pofán csapni azt, amelyik fölé hajolva meg akarja ütni, leveti a másik cipőjét is, kezét belebújtatja, hadonászik, körbe meg körbe, és csodák csodája, két alak nekizuhan egy támasztóvasnak, kaffogva röhög, mintha cirkuszi előadásban volna. Zorba lent van, arca csurom vér, összegörnyedve fekszik, ilyen ösztönök nincsenek is, odaküzdöd magad, hogy védd a fejét, bumm, reccs, kopp, szétrúgnak ezek a barmok, majdnem elájulsz a cementszagú, menzaízű fájdalomtól. Zorba felugrik, mint egy bölény megy nekik. Elszántan, a végsőkig harcol. Elkotródnak, nem nektek köszönhetően, de el, és ti kint találjátok magatokat az utcán, a padka melletti fagyos, latyakos hóba bukva, az arcotokat mosva. Schnur közelít a Szent György tér felől zokniban, bal kezébe fogva azokat az iszonyúan vastagtalpú, cigánymeggyszínű cipőit, de jó volna most Schnur helyében lenni. Gondolod. Irigyled. Cipőjét, vizes, sáros zokniját, ugató hahotáját. „Ezeket jól megijesztettétek…, mik vagytok ti, smasszerok, szemét zsernyákok?!” Nyíl is visszaér, ahogy szokott, topog, aztán cigarettával kínál. Az mondja, nem baj, hogy semmi baj fiúk. Az a fajta felebaráti szeretet kell, hogy ne csinálja ki néha az ember, ami nem létezik, nincs, és van úgy, hogy nem nyírja ki mégse, jaj anyám! Ott van előtted a Zárda utcai szürke hó, a lucsok, és ott van előtted az út hazafele, látod magad a szakadt, mocskos nagykabátban, a szétmállott velúrcipőben, a kétbőröndnyi szennyessel kezedben, állsz a népkerti átszállásnál a sínek közt, és nem gondolnád, nem hinnéd, hogy továbbutazol, se előre, se vissza.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2017/11. számában)


Címke: , ,
2018.12.18 - tiszatáj

DOGMAN – KUTYÁK KIRÁLYA
Sötét impulzusokat, embereket csúszómászókká degradáló extrém minőségeket kutatnak Matteo Garrone filmjei. Dokurealista kivitelű (Gomorra) vagy hol jobban (Szörnyek és szerelmek), hol kevésbé (Reality) stilizált történeteiben legfeljebb a tálalás módosul, centrális tematikájuk azonban örökké változatlan… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.12.18 - tiszatáj

INTERJÚ SZABÓ VERONIKÁVAL
A Queendom a kortárs színház, a fizikai színház és a dragshowk metszéspontján egyensúlyoz. Improvizációkra épül előre lefektetett játékszabályok mentén, így minden este új előadás születik, amelynek a nézői jelenlét fontos alkotója. Női és férfi ábrázolásokat vonultat fel a reneszánsztól a mai popkultúráig. Szerepeket mutat be és vetít egymásra, amíg a határvonalak elmosódnak, és a néző tekintete rajzolhatja őket újra. Szabó Veronika szabadúszó rendező, színész és közösségi színházi szakember… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

>>>
2018.12.18 - tiszatáj

MILJENKO JERGOVIĆ:
GLORIA IN EXCELSIS
Miljenko Jergović 2012-ben a következőképpen nyilatkozott a Párhuzamos történetekről: „[a mű] kétféle reakciót válthat ki az olvasóból: azok, akik feladják az első tíz, száz vagy ezer oldal után, nehezen fogják megérteni, mitől vannak elragadtatva azok, akiket Nádas szövegmonstruma már az első oldalakon bekebelezett.” Jergović nagyregénye hasonló olvasói tapasztalatot eredményezhet… – MÁRJÁNOVICS DIÁNA KRITIKÁJA

>>>
2018.12.16 - tiszatáj

SVETISLAV BASARA:
A MERÉNYLET ANGYALA
Svetislav Basara, a kortárs szerb irodalom kiemelkedő alakja már ismerős lehet a magyar olvasóközönség számára. Fordításban elsőként a szerb posztmodern irodalom egyik legjelentősebb alkotása, a Feljegyzések a biciklistákról című regény jelent meg 2000-ben. Mára további három Basara-mű élte meg a magyar nyelven való megjelenését, legutóbb a Juhász Attila fordításában magyarba átültetett A merénylet angyala című regény… – TERNOVÁCZ DÁNIEL KRITIKÁJA

>>>
2018.12.15 - tiszatáj

JÓZSEF ÉS TESTVÉREI
AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN
A József és testvérei, Thomas Mann nagyregénye, akárcsak Prousté, a nyelvről szól: egyetlen összetett mondatban elmondható történetet beszélnek el ezek a szerzők oldalak százain át, miközben felteszik a nyelv, a hagyomány és az identitás modern kérdéseit. Egy nagyregényt igen kockázatos vállalkozás színre vinni, mert főszereplője, és egyben médiuma, önnön nyelve, ami gyorsan veszít erejéből egy másik közegben… – GALÁNTAI LÁSZLÓ KRITIKÁJA

>>>
2018.12.15 - tiszatáj

EZ AZ ÉV IS JÓL VÉGZŐDIK – ÉJFÉL UTÁNI JÓKÍVÁNSÁGOKKAL
Goda Krisztina BÚÉK című filmjének szereplői mintha Boccaccio novellafüzéréből léptek volna ki: az év egy különleges napján összegyűlnek, hogy egy vidám és kegyetlen játék keretében kiteregessék az életüket egymásnak. A nagyon kicsi új magyar Dekameron tehát a reneszánsz mesterhez hasonlóan egy zárt térben gyűjti össze a szereplőit, azzal a különbséggel, hogy a kései magyar utódjaiknak megvan a lehetőségük bizonyos kapcsolatot fenntartani a külvilággal… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.12.14 - tiszatáj

RADU VANCU: HAJNALI NÉGY. OTTHONOS ÉNEKEK
Többféle kísértet létezik: némelyik csak egyszer tűnik fel, hogy figyelmeztessen, fenyegessen vagy bosszút álljon; mások azonban időről időre visszatérnek. Radu Vancu démonjai az utóbbiak közül valók, hajnali négy és öt óra között érkeznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2018.12.14 - tiszatáj

SZABÓ ESZTER KIÁLLÍTÁSA
Óperenciás Tenger címmel nyílt kiállítás 2018. október 19-én, a kecskeméti Hírős Agóra Ifjúsági Otthonban. A kamarakiállítás Szabó Eszter tavalyi diplomamunkáját, az azonos című képeskönyvet darabolta fel és mutatta meg az érdeklődőknek – akik mindezt köszönték szépen és el is jöttek, meg is nézték, de bizony annyian, hogy saját kényelmüket nehezítették meg a megnyitón… – FEKETE KRISTÓF KRITIKÁJA

>>>
2018.12.12 - tiszatáj

Életének 82. évében szerdán elhunyt Kósa Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, volt országgyűlési képviselő, az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja – közölte a köztestület az MTI-vel. Kósa Ferenc a filmkészítők azon nemzedékéhez tartozott, amely a hatvanas években […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő