Hollósvölgyi Iván: Az elhagyott robot

Egy hangtalan kitett robot,

ki meg nem állt, míg elkopott.

Nem ütközik ki rézfején

a benti fény: az ész, erény.

Az orra borvirága kék,

ragyog, mint holmi táblakép.

De mert kitették, megpihen,

felette rémes rekviem.

Kattogni kezd a fémzene,

mozdulna még a két keze.

Robotzenéhez tánc való,

de orrhegyére száll a hó.

Kitették fagyba, kincstelen,

szegény robotban nincs elem.

Az égnek drótok állnak ott,

remélhet kóboráramot,

leszállnak tán az égiek,

remény hevít, az éj hideg.

„Uram, csak egy kis áramot!” –

fohászkodik, míg más ragyog,

kinek szerencsés végzete,

nem fáj, reped szét rézfeje,

akit szerelme villanyoz,

s nem hasztalan van, mint a kosz,

nem horpadt, sárga hulladék,

kinek szemében rút az ég,

akit feledtek szívtelen,

mint roncshajót a szirteken.

Egy hangtalan kitett robot,

ki meg nem állt, míg elkopott,

szemét se látni, rebben-e,

elhagyta minden embere.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)