Oravecz Péter versei

Balaton

Ötéves vagyok, először alszom

gumilepedő nélkül idegen helyen.

Forróság önti el a combom, erre ébredek.

Felkeltem anyámat, mutatom

neki, mit csinált a testem.

No hay ningún problema, mondja

anyám, vízcsapban áztatjuk

a lepedőt, hajszárítózzuk a matracot.

A szállodát még nem kell elhagynunk,

csak kimegyünk a mólóra napfelkeltét nézni.

Jó lenne, ha minden megszáradna,

mire anyám udvarlója megérkezik.

A szégyen magammá csupaszít,

belélegzem a színeket.

Azóta sem tudok többet,

mint az a rózsás árnyalat

a kékkel meghúzott horizont fölött.

Síva

Ki lakik bennem? Ki kérdi ezt?

Egyedül vagyok a szobában,

hol kérdés és felelet

egyszerre visszhangzanak.

A dohányzóasztal mellkasomig ér,

rettentően nehéz a fejem,

gyakorlom az egyensúlyt,

bár nem tudom, mi az.

A vihart készülök lerajzolni, noha

tisztázatlan még: a fák kavarják

orkánná a levegőt, vagy egy

láthatatlan erő rázza a lombokat?

Utóbbi hihetőbbnek tűnik,

marokra fogott ceruzámmal

függőleges törzsek rendjét

rovom a tiszta papírra,

aztán a tüdőm lombjából

szökő forró lélegzet nyelvem

és szájpadlásom présében

süvítő hanggá sűrűsödik.

Születőben a titok, hogy

fogyhatatlan lendületet adjon

törzsekre merőleges

kaszáló mozdulataimnak.

Újabb s újabb papírt veszek elő,

lassan megtelik a szoba

felismerhetetlenségig

összefirkált tájképeimmel.

Zúgok, süvítek és sistergek,

vagyok az erdő, a vihar,

fát nevelek, és pusztítok,

vezénylő pálcám lassan elkopik.

A szobába lépők csak

röpködő papírokat látnak.

A forgószél szívében

részvéttelen csend honol.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)