Ferdinánd Zoltán: Feles

Szép kilátások

Az a terv, hogy én most elindulok fölfelé ezen a lépcsősoron. A hetedikről állítólag szép a kilátás. Majd meglátjuk. Most éppen az elsőn állok, innen konkrétan nem látni semmit, de hát ez még csak a kezdet. A második szóra sem érdemes, de a harmadikban valamiért bízom, a harmadik az már mégiscsak szinte félút. És nem. Viszont a negyedikről, ha van Isten, már látni fogok valamit. Ezek szerint nincs. Ennyi erővel maradhattam volna a harmadikon is. Kezdek izzadni, alig kapok levegőt. Kurva cigaretta. Hát ezt nem hiszem el, az ötödikről is éppen annyit látni mint az elsőről. Szerintem ez az egész valami hülye vicc, nem lesz a hetediken se semmi. De most már mindegy, mindjárt ott vagyok. Persze a hatodik is csalódás. De legalább mindjárt jön a csúcstámadás. És, tádám, ha most lenne nálam zászló, kitűzhetném, mégiscsak itt állok a hetediken. Ahonnan látok egy… kilátót. Éppen olyan mint ez. És látok egy… ööö… nem látok semmi mást, csak egy kurva kilátót a kibaszott puszta közepén. És most mégis mi legyen? Másszak le innen, hogy fölmásszak oda? Onnan mondjuk biztos szép a kilátás. Hát akkor induljunk. Csak előtte még elszívok egy cigarettát.

Osztálytalálkozó

Ez rettenetes. Igazán bánhatott volna velem kíméletesebben is az élet. Egy hónap múlva osztálytalálkozó, de ezzel a fejjel szerintem inkább itthon maradok. Hát hogy nézek már ki? Rajtam nem segíthet már se fodrász, se kozmetikus. Ide plasztikai sebész kellene, nem mintha lenne ilyesmire pénzem. Pedig mennyire jól néztem ki a szalagavatón. Akkoriban olyan melleim voltak mint valami pornósztárnak. A fenekemről nem is beszélve. Most meg lóg mindenem. És hát elég rendesen el is híztam. Velem akart táncolni mindenki. Aztán hirtelen elmúltam harminc, és már nem akart velem táncolni senki. Ha értik hogy értem. Na mindegy, kár ezen keseregni, ami elmúlt elmúlt, majd a következő osztálytalálkozóra összeszedem magam. Ennél szarabbul kinézni már úgyis művészet lenne. Én meg nem vagyok művész. Szerencsére. De legalább a humorom a régi. Holnaptól majd több vizet iszom, hogy ne legyen ennyire kiszáradva a bőröm. Talán még helyre lehet hozni. Mindent helyre lehet hozni. Csak addig még ki kell találnom valamit, hogy miért nem megyek. A szarházi osztályfőnökünk ajándékára már úgyis átutaltam a pénzt, igazán nem szólhatnak egy szót sem. Amúgy meg ez is milyen már? Mintha bármiért is hálával tartoznánk neki. Ha meg nem jut eszembe semmi, majd kikapcsolom a telefont. Csak akkor meg hogy rendelek kaját? Jellemző, hogy már most azon agyalok, hogy mit fogok zabálni egy hónap múlva.

Csomagtartó

Egy lopott kocsit vezetek. A csomagtartóban egy halott nő fekszik. A halott nő a csomagtartóban a szeretőm. Ez az utolsó közös utunk. Meggyilkolni nem volt különösebben nehéz, az eltemetése viszont már körülményesebb. Mégsem áshatom el a lakótelepen. Esetleg levihetném vidékre. Ez mégiscsak egy szánalmas kis ország, és egy szánalmas kis országban a vidék nem lehet annyira messze.

Gondoltam én, a kezdő gyilkos, aki nem nagyon merészkedett még a nagykörúton kívülre. Ennek a kurva városnak már sose lesz vége?

Piros a lámpa. Már megint. Lehúzom az ablakot, rágyújtok, fölhangosítom a zenét. A szomszéd kocsiban ülő parasztnak valamiért nem jön be az ízlésem. Átdobom neki a félig szívott cigarettámat, aztán beletaposok a gázba.

Néhány perccel később leint egy rendőr. A halott szeretőm persze még mindig a csomagtartóban. De ez a marha csak szondáztatni akar, a csomagtartó nem érdekli. Átmegyek a teszten, vezetek tovább.

Még mindig nem látszik a város vége. Unom. Szerintem a következő benzinkúton otthagyom a kocsit a halott szeretőmmel együtt. Hívják a rendőrséget reggel a benzinkutasok, mit bánom én. A kocsi úgyis lopott, nekem meg nincs priuszom. Majd hazamegyek busszal, holnap meg lopok egy másik kocsit. Aztán  keresek magamnak egy új szeretőt.