Minőségét megőrzi

SZTÁLIN HALÁLA

Csetlő-botló, majd egymás torkának iramodó szovjet nagyságok és a vezető körhöz közel álló személyek, végletekig karikírozott személyi kultusz, hasfalszaggató poénok. Fabien Nury és Thierry Robin tavaly megjelent képregényét saját bevallása szerint percekkel az olvasás után adaptálni kívánta az Egy kis gubanc című 2009-es szatírával, illetve a 2012 óta futó, Julia Louis-Dreyfus főszereplésével készült Az alelnök című sorozattal hírnevet birtokló Armando Iannucci.

Ha feltétlenül szerzőre vadászunk, akik komédiafronton állja a sarat, a brit úriember tökéletes választás. Dán kollégájával, a vegytiszta sötét vígjátékokban utazó Anders Thomas Jensennel ellentétben Iannucci monomániásan a politika, újabban a történelem útvesztői mellett kötelezi el magát – szemben a Zöld hentesek és az Ádám almái emberi alapértékekre nevelő, ugyanakkor ezt a pedagógiai célzatot humorforrásként kezelő rendezőjével. Rögtön a Sztálin halála felütése belecsöppenti a nézőt az Iannucci-koordinátarendszerbe. Pompás zongoraverseny zajlik, miközben a háttérben ügyködő két rádióalkalmazott számokat sem képes megjegyezni a generalisszimusz felhívásához, aki éppen hangfelvételt kért a koncertről. Kénytelenek hát újra rögzíteni a fellépést, ismét székre ültetni a távozni készülőket, sőt, arctalan munkásokat berángatni a plebszből, és lefizetni a zongoraművésznőt – csupán ennyiből feltárul a diktatúra bohózatba illő működése. Az ellentmondást nem tűrő autokrácia előtti hajbókolás kabaréba illő intermezzóba hajszolja a résztvevőket.

Legyen az vezéregyéniség, netán alárendelt szerepbe helyeződött karakter, a Sztálin halála nagyszerű ecsetkezeléssel alkot gúnyportrékat. Iannuccinál a magas rangú szovjet politikusok helyzetkomikumok során bőgnek le, olykor burleszkbetétek demonstrálják arcpirító ügyetlenségüket, verbális poénpetárdák leplezik le a király meztelenségét – aki történetesen agyvérzése után a saját vizeletében fetreng. Ízes brit akcentussal lezavart szidalmakba vegyül történelemlecke, Georgijból Georgie, Nyikitából Nicky lesz, szándékos anakronizmussal jelezve, hogy az Egy kis gubanc kortárs miliőjét ugyanaz a tesze-toszaság robbantja szét, ami 1953 Szovjetunióját. Kizárólag önmagukkal elfoglalt, pozíciójukat kicsinyesen oltalmazni óhajtó, rajzfilmszerűen elrajzolt nagyformátumúak göcsörtös, és pontosan emiatt sikertelenül realizált hatalomvágyára derül fény valamivel több, mint 100 perc alatt. Két fronton ábrázolódik ez. A Sztálin halála nagyobb részt lubitschi (Lenni vagy nem lenni) bohózatot idéző, kisebb mértékben kubricki (Dr. Strangelove, amely inkább a direktor első moziját hatotta át) akasztóviccekkel élő és egyenlő arányban Mel Brooks műfajparódiáinak (Űrgolyhók) ötleteit honosító fabulája egyrészt pengeélesen bírálja a kommunista párt retorikáját. PR-kritikára hajaz, ahogy Iannucci a kifelé szépet, rendezett működést sugalló, de valójában képmutató, sejtjéig romlott és belülről lassacskán darabokra hasadó rendszert mutatja be – ünnepélyes ceremónia helyett groteszk maszkabállá válik a virágokkal túldíszített esemény, a kifogástalan uniformisokban, öltönyökben feszítő vezérkar megjelenése. Hruscsov, Berija, Mikojan és a többiek azért hazudnak tökéletességet és ragaszkodnak a látszathoz, mert tudják, hatalmuk nagyon is törékeny, egyetlen hiba fuvallata odébb sodorná önnön, nagy kínnal toldozott-foldozott imágójukat, azzal együtt pedig a vaskezű diktatúra kifogástalan működését. Fals logikájuk ráadásul más téren sem tartható, és ez az a szál, amelyet másik ütőkártyaként játszik ki Iannucci, a hatalomvágy természetrajzát nyomatékosítva. A fent nevezett államférfiak gügyesége persze, hogy nyilvánvaló és magától értetődő (ahogy a népet célzó csalóka temetés-kommunikációjuk is), ha ezek a daliás történelmi alakok egymást is fúrják, ide-oda helyezkedve vágják el a másik Achilles-inát, hogy aztán jöjjön egy új vezető, aki majd az aktuális győztest dobja szemétre.

Tényleg az Egy kis gubanc 21. századi, parlamentáris tréfavilágában járunk, melyben saját megítélésükkel törődő öltönyös nímandok közönséges játszmája idézett elő egy közel-keleti háborús konfliktust. Direktorunk szerint pontosan ez az inkompetencia záloga: mindenki 120 km/órával fog egy szakadék felé száguldani, ha önös érdekek vezérlik őket, ráadásul legyintenek arra, kiket rántanak magukkal az öngyilkos merényletükkel. A narcisztikus senkik ugyanis nem ismernek következményeket, önmagukba zárva, csőlátóan haladnak előre. Legfeljebb az adott pillanatban remek stratégák, saját maguknak érvényt szerezve egy ideig-óráig ügyesen vezényelt puccsal, szóbeli manőverrel, fegyverbe szerveződéssel (a partnereit puskákkal köszöntő Zsukov marsall mintha Egy kis gubanc James Gandolfini által játszott zömök, bárdolatlan, egyenruhás, csillagokkal díszített, de igazából vesztes katonai vezetőjére hajazna), ám az önhittség hosszú távon kevés az üdvösséghez. Oda jutnak, ahová a társaival hullát emelgető Mikojan kereskedelmi miniszter: fejjel egy holttest és a tetemet tartó szilárd felület közé. E historikus alapokon nyugvó szatírajátékban instabil idióták adják egymásnak a kulcsot Sztálin alkoholista, paranoid fiától a helyzetet valamelyest reálisan látó lányán át az éppen felforduló főtitkár dácsabeli szobáját őrző katonákig. Cseppet sem véletlen az inzertekkel, lassításokkal, heroikus pózzal csicsázott történelmi alakok kiemelése, a direkt hamis formavilág újfent a maguknak nem létező önképet kreálók alattomos önhazugságairól szedi le a keresztvizet, ráadásul Iannucci az Egy kis gubanc egyik leleményét, a szavakon történő lovaglást, a kifejezések félreértésének motívumát sem hagyja otthon. Innentől abszolút mindegy, hogy a kirakatperen vergődő, agyonlőtt Beriját mustráljuk-e, netán a 2000-es évek politikai bohócait, a rendező csodálatosan rímelteti az előző filmjéből való motívumokat, szereplőtípusokat, szóhasználatot a mostanira.

A Sztálin halála sosem hat gyenge imitációnak, lendülete, verbális torpedói egyszerre röhögtetnek és okítanak történelemből, így nemcsak az Egy kis gubanc szellemisége nem vész el, mindkét film releváns és zseniális marad a közös pontok dacára vagy épp azokkal együtt. Míg a 2009-es mű hajszálon függő fegyveres konfliktusa az Irak, Afganisztán-tengely körül forgolódva az ifjabb Bush politikáját törölte képen, addig a Sztálin halála hasonlóan mer aktuálpolitikai lenni.

Szabó Ádám

The Death of Stalin, 2017

Rendező: Armando Iannucci

Szereplők: Steve Buscemi, Simon Russell Beale, Rupert Friend, Jason Isaacs, Jeffrey Tambor