04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Két „poszt” a közép-európai filmben
2018.02.25 - tiszatáj

VIRGINÁS ANDREA (ED.): CULTURAL STUDIES APPROACHES IN THE STUDY OF EASTERN EUROPEAN CINEMA: SPACES, BODIES, MEMORIES

A kelet-közép-európai filmre fókuszáló angol nyelvű tanulmányok között a magyar film a legutóbbi évekig meglehetősen alulreprezentált volt. Ezért is örvendetes, hogy a Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories (A kelet-európai film tanulmányozásának kultúrakutatási megközelítései. Terek, testek, emlékek) című tanulmánykötetben nemcsak szép számmal szerepelnek magyar témájú szövegek, hanem a szerkesztői munkát is egy magyar filmtörténész, a Kolozsváron oktató Virginás Andrea jegyzi. A kötetet két „poszt”, a poszkolonializmus és a posztszocializmus strukturálja.

Tekintettel arra, hogy az egyetemes filmtörténeti diskurzustól, Los Angelestől Łódźig és Hongkongtól Edinburgh-ig, finoman fogalmazva is kevésbé várható el, hogy tudósai, ha a magyar film iránt érdeklődnek, elsajátítsák a nyelvünket, a nemzetközi láthatóság érdekében elengedhetetlenül szükséges, hogy angol nyelvű publikációk jelenjenek meg a magyar filmről. Ezek az idegen nyelvű tanulmányok nemcsak bekapcsolják az egyetemes és a kelet-/közép-/kelet-közép-európai filmre összpontosító beszéd vérkeringésébe a magyar filmet, hanem egyszersmind menedzselik is azt. Ezt az összefüggést a posztszocialistának titulált országok többsége már régebb óta felismerte, és rendszeresen jelennek meg tanulmányok, sőt önálló kötetek a cseh, a szlovák, a lengyel vagy az észt filmről angolul. A lengyel film tendenciái és problémafelvetései például – többek között Ewa Mazierskának köszönhetően – meglehetősen jól reprezentáltak külföldön, de az észt, a cseh, a román filmről is számos angol nyelvű publikáció olvasható, a szlovákok pedig angolul is kiadták Oscar-díjas rendezőjükről, Ján Kadárról szóló monográfiájukat.

Az önmenedzselésnek ezekkel a rendszeresített példáival szemben a szokásos magyar kulturális megkésettség újabb szimptómájaként a magyar filmtörténészek csak az utóbbi időben ismerték fel a magyar filmről szóló tanulmányok angol nyelven való megjelentetésének szükségességét, vagyis ebben még a többi közép-európai országhoz képest is lemaradtunk. Beszédes, hogy 2004-ben a magyar film történetéről egy nem magyar szerző, John Cunningham tollából született monográfia (Hungarian Cinema: From Coffee House to Multiplex), és ugyanő jelentetett meg komplex értelmezést Szabó István szerzői életművéről (The Cinema of István Szabó: Visions of Europe; 2014). Jellemző, hogy mellette a másik filmtörténész, aki a legtöbbet tette a magyar film nemzetközi láthatóságáért, szinten nem magyar. Catherine Portuges-ról van szó, aki többek között Mészáros Márta filmjeiről írt összefoglalót (Screen Memories: The Hungarian Cinema of Márta Mészáros). Szintén Portuges volt a vendégszerkesztője a kelet-európai filmekre fókuszáló online folyóirat, a KinoKultura 2008-ban megjelent Hungarian Cinema című tematikus számának, amelyben – ismét csak sokatmondó módon – csak elvétve szerepeltek magyar filmtörténészek. A két említett szerző mellett jóformán csak az Egyesült Államokban oktató Imre Anikó írásai képviselték szisztematikusan a magyar filmet külföldön. Az utóbbi, de tényleg csak az utóbbi évek fejleménye, hogy a régió filmművészetéről szóló tanulmánykötetekben kezdtek megszaporodni a magyar szerzőktől származó szövegek, ahogyan a térségre fókuszáló Studies in Eastern European Cinema című folyóiratban is újabban egyre több hazai szerző nevére bukkanhatunk. Ebbe a hiányokkal tűzdelt kontextusba érkezett be a Sapientia Egyetem oktatója, Virginás Andrea által szerkesztett Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories című tanulmánykötet, amely ennek az izolált diskurzusokkal szembeni, megváltozott hazai gyakorlatnak újabb bizonyítéka.

A kötet, mely egy 2014-es nemzetközi filmtörténeti konferenciából nőtt ki, egy regionális filmkultúrát tárgyal, ami rögtön felveti azt a kérdést, milyen névvel is érdemes illetni ezt a térséget. Az Európa keleti felének filmtörténeti kérdéseit vizsgáló tanulmányok, folyóiratok bevett gyakorlata, hogy a régióra a Kelet-Európa elnevezést használják, ez figyelhető meg például a már említett Studies in Eastern European Cinema vagy az East European Film Bulletin című folyóirat, akárcsak az Imre Anikó szerkesztette filmtörténeti kézikönyv címadásában (A Companion to Eastern European Cinemas; 2012). Ugyancsak ezt a címkézést követi a Virginás-féle tanulmánygyűjtemény is, amely magyar, román, szlovák, lengyel, (poszt)jugoszláv filmekről közöl írásokat. Eltekintve most attól az egyébként nem jelentéktelen, de a szerkesztői előszóban reflektált problémától, hogy a kötetből sajnálatos módon kimaradt néhány nemzeti közösség, mint a csehek és a balti népek filmkultúrája, valamint a rendszerint elhanyagolt bolgár film, nos, itt egy másik gond is jelentkezik. Nevezetesen az, hogy az említett nemzetek filmkultúrái nem fedik le Kelet-Európa fogalmának egészét, itt is megfigyelhető az a tendencia, hogy rendszeresen kimarad belőle az orosz film és a posztszovjet országok filmtörténete. Utóbbiakra az egyébként nagyrészt orosz szerkesztőgárdával dolgozó KinoKultura koncentrál. Minthogy azok a tanulmányok, folyóiratok, melyek „Kelet-Európát” nevezik meg érdeklődésük középpontjaként, valójában nem Keletről, hanem inkább Közép-Európáról szólnak, meglátásom szerint termékenyebb volna a kelet-európai film elnevezés helyett inkább a közép-európai film, vagy – mivel ez utóbbinak határai meglehetősen képlékenyek – a köztes-európai film címkét használni, mely a német és orosz területek közé eső, Finnországtól Görögországig terjedő teret jelöli, így territoriálisan és kulturálisan is jobban definiálható. Annál is inkább, mert a szóban forgó kötetnek egyik fő összetartó erejét a posztkoloniális elméletek képezik, márpedig a Szovjetunióra, és legfőbb utódállamára, Oroszországra kevésbé alkalmazható a gyarmatosított keretrendszer, elvégre ő maga volt a gyarmatosító. Ennélfogva érdemes megkülönböztetni egymástól az imperializmus szovjet-orosz-féle keleti, birodalmi alapú logikáját az alávetettségek különböző alakváltozatainak közép- vagy köztes-európai logikájától, mert más kulturális mechanizmusok érvényesek az egyikben, mint a másikban.

Ahogyan az Ewa Mazierska által jegyzett filmes tanulmányköteteken erőteljesen rajta hagyja a nyomát az, hogy ezen antológiák szerkesztője lengyel nemzetiségű, úgy a Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories című kiadványon is érezhető, hogy Kolozsváron szerkesztették. A hangsúlyeltolódás (vagy részrehajlás) egyrészt  abban nyilvánul meg, hogy szerzők között túltengenek a Babeș–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakemberei, legyenek azok magyarok vagy románok, másrészt az itt közölt tizenhárom tanulmányból is aránytalanul sok foglalkozik a román filmmel. Utóbbi alkalmasint nem csupán abban leli magyarázatát, hogy a „román újhullámként” ismert filmes mozgalom a kortárs európai film (vagy Európa-film) egyik, ha nem éppen legizgalmasabb fejezetét képviseli. Sajnálatos, hogy a magyarországi egyetemi filmes műhelyek közül csak a Debreceni Tudományegyetem képviselői kaptak helyet a könyvben, mindjárt hárman is (ráadásul ugyanarról a tanszékről), miközben a budapesti, pécsi, szegedi iskolák kimaradtak a dobásból. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy a román filmekben otthonos magyar szerzők transznacionális szempontokat is érvényesítenek, mint azt épp a szerkesztő Virginás Andreának a többek között Bibliothèque Pascalra (Hajdu Szabolcs, 2010) és a 4 hónap, 3 hét, 2 napra (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile, Cristian Mungiu, 2007) egyszerre koncentráló tanulmánya mutatja. A kelet-/közép-/köztes-európai (sőt: kelet-közép-európai) filmet vizsgáló nemzetközi szakirodalom egyik nagy hátránya ugyanis, hogy továbbra is gyakorta nemzeti keretben gondolkodik: egymás mellé helyezi a cseh, román, litván, lengyel stb. filmről szóló írásokat, átlósan azonban kevésbé vizsgálja ezt a regionális filmet. A kötetekbe rendezett tanulmányok általában nem hasonlítják össze a nemzeti filmkultúrákat, így végső soron úgy helyezkednek el egymás szomszédságában, hogy nem alakul ki párbeszéd közöttük.

A szóban forgó könyvre visszatérve, meglehetősen rendhagyó, hogy egy nyúlfarknyi szerkesztői előszót követően a tanulmánykötet valódi bevezető tanulmánya nem a kötet koncepciójáért felelős szerkesztőtől, hanem egy másik szerzőtől származik, és ráadásul másodközlés. Imre Anikónak az egyébiránt kitűnő, számos kérdést módszertanilag is komplex, transznacionális módon felvető The Case for Postcolonial, Postsocialist Media Studies című tanulmányáról van szó, mely nem egyedi filmekre helyezi a hangsúlyt, hanem kérdésirányokat, elméleti támpontokat igyekszik kijelölni. A kötet egyik vezérelvét is ez a tanulmány fogalmazza meg abban a gondolatban, hogy „posztszocialista régió egyúttal posztkoloniális is”. Némileg azonban ironikus, hogy pontosan egy a posztkolonializmust szem előtt tartó kötetben, melynek a kulturális gyarmatosításra különösen ügyelnie kellene, bizonyos szavakról – Máraival szólva – lehullanak az ékezetek és diakritikus jelek, mint mindjárt az előszóban (Košice helyett Kosice). Ez a két „poszt”, a posztszocializmus és a posztkolonializmus abroncsolják tehát össze a kötetben olvasható elemzéseket, ami meg is határozza azt, hogy a könyv gerincét alapvetően kortárs filmek képezik, melyek egyszerre vetnek számot a béketábor összeomlásának emlékezetével (posztszocializmus), valamint a szovjet-szocializmus kulturális gyarmatosításával (posztkolonializmus). Tekintve azonban, hogy például a szlovák film posztszocialista emlékezetét elemző Katarína Mišíková tanulmányának fő referenciapontja a 60-as évek szlovák újhulláma, a kötet jóval tágabb időbeli kerettel dolgozik. Az a mód, melyet magam is máshol többször felvetettem, hogy a posztkolonializmus kiválóan alkalmas háttért kínálhatna a volt szocialista országok vonatkozásában, örvendetes módon kap ebben a könyvben hangsúlyos szerepet. A posztkoloniális szempontokat ugyanis nemcsak az úgynevezett Harmadik Világ egykori gyarmataira lehet érvényesíteni, hanem a nemzeti, etnikai és kulturális elnyomás köztes-európai változataira is. Ilyen posztkoloniális olvasatot nyújt a román filmről a kötet több tanulmánya is, mint Claudiu Turcuşé és Doru Popé (utóbbi angol nyelvű monográfiát írt a román újhullámról). Első pillantásra meglepő, hogy ezek a szerzők meglehetősen kritikusan közelítik meg a nemzetközileg igen sikeres kortárs román film emlékezetpolitikáját és (ön)kanonizációs gyakorlatait, azt állítva, hogy egyrészt a Said-féle orientalizmus szellemében beteljesítették a román kommunizmussal kapcsolatos nyugati várakozásokat, másrészt ennek kiszolgálására a bejáratott recepteket ismétlik, vagyis egyfajta öngyarmatosítást hajtottak végre.

Ahelyett, hogy a könyv minden egyes tanulmányán egyesével végiggyalogolnék, és azok tartalmi kivonatát adnám, végezetül a kötet szempontrendszerének két lényeges elemét emelem ki kritikailag. Az egyik a populáris kultúrára, a másik pedig a kritikai kultúrakutatásra mint önmeghatározásozásra vonatkozik.

Az utóbbi években Közép-Európában is megfigyelhető az a nyugaton már régóta érvényesített kulturális eltolódás, amely a magasművészetről (vagy amit annak tartanak) a szórakoztató műfajokra helyezte a hangsúlyt, mint azt a 2017-ben kiadott Popular Cinemas in East Central Europe: Film Cultures and Histories című tanulmánykötet mutatja. Noha éppen a Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema programadó tanulmányát jegyző Imre Anikó az egyik kezdeményezője a szocialista populáris film és televíziós kultúra vizsgálatának (lásd például egyik társszerkesztését: Popular Television in Eastern Europe During and Since Socialism; 2013), a szóban forgó tanulmánykötetet a hagyományos elitisztikus szemlélet jellemzi, amennyiben alapvetően a „művészfilmek” néven kategorizált szerzői filmekre koncentrál. A bevezető tanulmányon kívül lényegében csak két írás lóg ki ebből a szempontból valamelyest a sorból. Az egyik Elżbieta Durys tanulmánya Władysław Pasikowski botrányt kavaró, a lengyelek Holokausztban való felelősségének kérdését firtató Utóhatás (Pokłosie, 2012) című filmjéről, mely ma politikailag különösen aktuális. Ebben a tanulmányban Durys kimutatja, hogy a rendező hogyan alkalmazta a thriller műfaji elemeit a nézőközönség kiszélesítése, vagyis popularizálása érdekében. A másik Doru Pop nagyon fontos írása a kötet végén, melyben többek között azt a kérdést boncolgatja, hogy a kánonok rendszerint csak a „nagy” művekre fogékonyak. Felmerül a kérdés, hogy ha a tömegkultúra nyugaton már rég végbement emancipációjának és az erre irányuló akadémiai tanulmányozás legitimációjának kelet-közép-európai átvétele a nyugati mintákhoz való idomulást jelenti, az ellentmondásos módon nem jár-e együtt öngyarmatosítással, ami aláássa a kötet sok tanulmányának kiindulópontját.

A Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema másik fontos szemléletbeli hozadéka, hogy a filmeket nem pusztán tartalmi-formai alapon vizsgálja, hanem azok kulturális-társadalmi beágyazottságát és kontextusait is előtérbe helyezi. Imre Anikó többször említett tanulmánya például nem tartalmaz filmelemzéseket, míg Doru Pop írása csak az Aferim! (Radu Jude, 2015) című apokrif western kapcsán megy bele formai kérdések boncolgatásába. Kérdés persze, hogy a társadalmi, társadalmi-nemi, emlékezetpolitikai területeket mennyiben képes lefedni a (kritikai) kultúrakutatás (cultural studies) címkéje, ahogyan a cím ígéri, mert ezek a kérdésirányok jóval túlterjeszkednek ezen a diszciplínán. Ureczky Eszter mélyenszántó elemzése Kocsis Ágnes Pál Adrienn (2010) című filmjéről például erősen támaszkodik a Foucault-i biopolitikára, a testelméletekre éppúgy, mint a táplálkozáskutatásra és az orvoslás történetére. A posztkolonializmus szempontjából is roppant tanulságos olvasni Edward Alexander tanulmányát két posztjugoszláv filmről, Damjan Kozole A szlovén lány (Slovenka, 2009) és Srđan Spasojević Szerb film (Srpski film, 2010) című munkáiról, ahol a szerző recepciótörténeti elemzése során kimutatja, hogyan térnek el a hazai olvasatok (szerb és szlovén nézőség) a félig idegen, félig hazai befogadástól („jugoszféra”) és a kolonizáló idegen (nyugati) értelmezésektől. Nem világos tehát, hogy amennyiben a kötet gyújtópontját a posztkolonializmus és a posztszocializmus hívószavai képezik, miért van szükség az ezt a koncepciót nem is feltétlenül alátámasztó kritikai kultúrakutatás fogalmának kitüntetettségére.

A mozaikos rendezőelv dacára a szerkesztést dicséri, hogy könyv írásai számos ponton egymásba fonódnak, logikailag egymást folytatják vagy értelmezik, ami végső soron a kötet koherenciáját biztosítja. Habár a kiadvány tanulmányai három fő tengely mentén vannak elrendezve, a térbeliség, a test és a biopolitika, valamint a kulturális emlékezet kérdései köré csoportosulnak, szinte valamennyi szöveg érinti mindhárom tematikai csomópontot, és mindegyikben több-kevésbé jelen van a posztszocializmus és a posztkolonializmus kettőssége. Amint a szerkesztő, Virginás Andrea az előszóban fogalmaz: „[a] tér testünket foglalja magában, amely pedig emlékeinket foglalja magában” („[s]pace contains our bodies that contain out memories…”). Ha néhol koncepciójában vitatható módon is, mindazonáltal ez a kötet a közép-európai posztszocialista térben létrejött filmes korpusz emlékezetét sokoldalúan foglalja magában.

Gerencsér Péter

 

Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories

Editor: Andrea Virginás

Newcastle upon Tyne

Cambridge Scholars Publishing

2016, pages 292

 

 

 


Címke: , , , , ,
2021.04.21 - tiszatáj

TVERDOTA GYÖRGY: HAGYOMÁNY ÉS LELEMÉNY
Kiemelkedően fontos tanulmánykötet jelent meg éppen két éve. Nagy időhatárokat fog egybe, harminc év terméséből állt össze. Az esetleges rossz nyelvek igyekezetét állítsuk meg rögtön. A gyűjtemény nem egy egyébként létező – tipikus – igyekezet terméke, hogy egy szerzőnek legyen sok év után, akár régi szövegekből is, újból egy kötete. Az egész itt lényegesen nagyobbat ad ki, mint az egyes tanulmányok sejtetnék… – SZÉCHENYI ÁGNES KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.17 - tiszatáj

THE FATHER 
Mielőtt bárki kedvét szegné az esetleges teatralitás, nyugodtak lehetünk: Zeller színdarab-adaptációja nemcsak a formai gyerekbetegségektől szabadul meg, hanem egy tematikai irányzat kurrens csúcsdarabjává is avanzsál… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.16 - tiszatáj

Székely Örs szerény költő, még nincs Wikipédia-szócikke se, de pár adat összegyűjthető róla. 1992. május 7-én született Kolozsváron. Brassóban zeneiskolában tanult, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-német tanári alapszakos hallgatója volt, a mesterképzést viszont már az ELTÉ-n végezte esztétikán. Jelenleg a doktori disszertációját írja. Tanulmányai mellett volt kántor, alkalmi tudósító vagy service desk agent, ez utóbbi akármit is jelentsen… – BÍRÓ-BALOGH TAMÁS LAUDÁCIÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.15 - tiszatáj

SYPORCA WHANDAL: VÁKUUM CÍMŰ TÁNC- ÉS PERFORMANCE FOTÓI KAPCSÁN
A szavak elmerültek benne… A bennfentes (mégis független) nézőpontok koncentrált köröket, spirális érzeteket gerjesztettek… A mozdulatok fázisai befelé szakadtak, tér-tágító gondolatokat teremtettek, változatosan és visszatérően sokszorozták önmagukat…

Tovább olvasom >>>
2021.04.15 - tiszatáj

SUSANNA CLARKE: PIRANESI
A regényben megjelenő belső és intertextuális utalások valójában már Piranesi nevében benne rejlenek. Nemcsak a Másik neve válik beszédessé, hanem a narrátoráé is, hiszen utal Giovanni Battista Piranesire, egy olasz építészre, rajzművészre, akinek rajzai hasonlóak a Clarke által megálmodott Csarnokokhoz, mindez pedig egy újabb külső referencia lehet az olvasók számára a kötet mélyebb megismeréséhez, értelmezéséhez… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.14 - tiszatáj

DRY CLEANING: NEW LONG LEG
Kötelességemnek érzem azzal kezdeni, hogy annak, amit az angol Dry Cleaning zenekar csinál, tulajdonképpen nem kellene működnie – nem is úgy működik, ahogy a mezei zenehallgató azt megszokhatta kedvenc A- vagy épp Zs-listás Spotify-előadóitól. A londoni banda áprilisban megjelent debütáló albuma, a New Long Leg éppen azért érdekes annyira, mert az egyre görcsösebb pózokba merevedő gitározós-éneklős zenekarok világában egyszerre zavar össze, villanyoz fel, érint meg, és gondolkodtat el arról, milyen is a lesújtó mindennapok felemelő popzenéje 2021-ben… – NAGY AMBRUS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.12 - tiszatáj

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

Tovább olvasom >>>
2021.04.10 - tiszatáj

KARINTHY GÁBOR ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI
Ha az olvasó egy olyan költő kötetét veszi a kezébe, amelyik harminc-negyven évvel ezelőtt bizonyos újdonsággal és máig érvényes hatással volt rá, akkor kétféle szempont érvényesül a versek olvasása közben. A félelem vagy csak óvatosság, hogy ennyi idő elteltével vajon ugyanazt az elragadtatást, ugyanazokat az érzelmeket éli újra át, vagy pedig a szöveg már nem talál benne olyan mély visszhangra, az irodalmi köznyelv, az olvasók ízlése megváltozott, és a relevancia helyett inkább irodalomtörténeti meghatározásra kényszerül… – SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő