Titkok és vallomások

THE INVISIBLE GUEST
Örvendetes, ha egy zsáner képes műfaj felettivé emelkedni, és saját magán túlnőni. Miduclttá, szerzői műfajfilmmé avanzsál a spanyol Oriol Paulo két évvel ezelőtti mozija, a The Invisible Guest is. Látszólag rendkívül hagyománytisztelő kriminek nézünk elébe a Warner Bros. logó felvillanása után. Pozitív csalódásunk azonban nem is lehetne nagyobb. Gyakran túlbonyolított, ám végeredményben ügyes áttekintés születik bűnről és bűnhődésről, önzésről, de a bosszú természetrajza sem vész el a képletből… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

THE INVISIBLE GUEST

Örvendetes, ha egy zsáner képes műfaj felettivé emelkedni, és saját magán túlnőni. Miduclttá, szerzői műfajfilmmé avanzsál a spanyol Oriol Paulo két évvel ezelőtti mozija, a The Invisible Guest is. Látszólag rendkívül hagyománytisztelő kriminek nézünk elébe a Warner Bros. logó felvillanása után. Pozitív csalódásunk azonban nem is lehetne nagyobb. Gyakran túlbonyolított, ám végeredményben ügyes áttekintés születik bűnről és bűnhődésről, önzésről, de a bosszú természetrajza sem vész el a képletből.

Paulo korántsem stréber diákként biflázza a krimik eszköztárát. Első látásra „Whodunit?”-nak látszó, vagyis egy tettes személyének felderítéséről szóló dramaturgiát, és a vele járó bizonyítékgyűjtést, az érvek halmát, az ok-okozatiságot lassan, de biztosan felváltják a drámai határpillanatok. Karakterdráma élvez primátust a száraz, unalomba fulladó bűnügyi film hátrányára. A The Invisible Guest cseppet sem a Közönséges bűnözők vagy a Követés farvizén evezve próbál neo noirként diadalmaskodni. A direktor ugyan ihletet nyer a sötét bűnfilmekből is, de valamennyi műfaji kísérletezgetésével örömét leli a néző elvárásainak fejtetőre állításában. Rendre a szereplők, nézőpontjaik, az újabb fordulatok után feltáruló személyiségük lesznek igazán fontosak. Igaz, e rendezői attitűd jó ideig nem zökkenőmentes. Úgy fest, a The Invisible Guest túlhaladott darab, a 10-15 évvel ezelőtt virágzásukat élő, sokszor hiteltelenségig csavart amerikai vagy nemzetközi thrillerek hatásmechanizmusával együtt pusztul ki, ám az utolsó pillanatban mindig megmenti valami a filmet. Becsúszik egy addig tényleg nem ismert, és cseppet sem a döbbenet kedvéért visszatartott információ, tényleg releváns tulajdonságok derülnek ki a főbb szereplőkről, netán a karaktereket emésztő tragédia mélyül el jobban.

Árulkodó az eredeti cím: a „contratiempo” angolul „setback”-et, honi keresztségben fennakadást, akadályt jelent, rímelve a mozi szerkezetére. Fordulatai a karakterek identitásában keletkezett törésre reflektálnak. Sosem tudhatjuk, ki hazudik, melyikük mond igazat, a szereplők közül ki lépi át a törvényesség határvonalait és melyik alak marad azon belül. Gyűlnek a kérdőjelek, és velük párban a The Invisible Guest morális szürkezónába tereli a vallomásnarratíva résztvevőit. Ráadásul, ha a mozi keretsztoriját vesszük, pláne nem elhanyagolhatók a fenti dilemmák, így a film testet öltött, a játékidő minden percét uraló vörös heringként működik. Zömmel összetett karakterológiával bír a film. Adrián, a gyilkossággal vádolt üzletember ugyanannyira tűnik padlóra küldött, meg nem értett áldozatnak, mint tekintélycsatát uraló alfahímnek, halott szeretője, Laura passzív nőből lényegül cselszövő femme fatale-lá. Újabb trükként pedig perifériára lökött, mellékszereplőkként kallódó figurák válnak az eseményeket nagyban befolyásoló bábjátékosokká – a rendező a fiát vesztett Tomás Garrido és neje fájdalmán keresztül más irányba viszi a cselekményt.

Szociodrámát házasít össze Paulo a veretes bűndrámával, előképként pedig Juan Antonio Bardem 1955-ös drámáját, az Egy biciklista halálát tanácsos említeni. Osztályellentét villan fel, Adrián, az önelégült multinacionális vezéralak kajánul leckézteti Garridót, és egyúttal igyekszik megúszni a bűnt, amivel vádolják. A Bardem-filmmel ellentétben viszont nemcsak a gaztettet elkövető bűntudatára esik fókusz, idővel a nehéz sorsú apa is aktivizálódik, megszállottsága őt újjászülő, de rosszba is hajszoló thrillerhőssé emeli feleségével együtt. Párbajt látunk, helyesebben erkölcsök, ideológiák összeütközését, és ténylegesen innentől funkcionál lélektani drámaként a The Invisible Guest. Bűnös és áldozat határainak eltűnése csaknem dél-koreai bosszútragédiákra hajaz, Garrido kisbűnözővé formálódását párhuzamosan kíséri Adrián és Laura kibillenése. Több a film, mint aminek elsőre látszik, az igazság-hazugság ellentétpárt nemcsak árnyalja, de végül semmissé teszi a karakterek pszichológiai rajza – ők számítanak, a tények maximum katalizátorok sötét oldaluk feltárásához. Rashomon-stílű nézőpontváltásokba bűndráma vegyül hatalmi játszmával, manipulációval, tönkrement sorsokkal, bizalomthrillerrel, átverés-krimivel. Gyarló figurák árnyalt bemutatása után pedig könnyebb szemet hunyni a film ügyetlenségei felett, és megbocsátani az össze-vissza tekergő, kígyóként majdnem a saját farkába harapó, csavarokkal nem mindig takarékosan bánó történetszövést.

Kivált igaz ez az utolsó 30 percben. Óriási cselként a The Invisible Guest ekkorra már végképp egy erkölcstelen, gátakat alig ismerő figura szemszögére hagyatkozik, így a néző is kénytelen az ő percepciójából követni a történéseket. Neki drukkolunk, szorítunk azért, hogy ne nyerje el a büntetését, derüljön ki a vele kapcsolatos tévedés, és elvonuljon a naplementébe. A film azonban okosabb ennél, nem kenyere a lekerekítő válaszadás – inkább végső képen törléssel jutalmazza nézőt. Noir helyett ízig-vérig thrillerként cseng le a mozi: Paulónak sikerül a valódi sértett oldalára állítania bennünket és elvenni a szimpátiát a valódi gonosztól, és noha ekképpen enged a jó-rossz felosztásnak, nyugalom sugárzik a hamisítatlan feszültségfináléból. Az utolsó csavar pontosan ezért nem bazári játszadozás. Ellenkezőleg: segítségnyújtás az áldozatoknak, az igazságba vetett hit győzelme. Bántó túlzásoktól mentes tanúságtétel az igényes, szerzőiséggel kokettáló műfajmozi mellett.

Szabó Ádám