Átlépni az árnyékon

PAPP-FÜR JÁNOS: ÁRNYÉKAPA

Kétségtelen, hogy a 2016-os év legigényesebb verseskönyveinek egyike az Árnyékapa, köszönhetően a szerző következetes elképzeléseinek. A fölkért könyvtervező, tördelő, Szabó Imola Julianna a tőle megszokott igen magas színvonalú munkát nyújtja, s mivel láthatóan források is voltak a megvalósításra, valóban szép, jó lapminőségű, tekintetet vonzó könyvtárgy született. De mindez valójában nem sokat számítana, ha a beltartalom nem harmonizálna a külcsínnel.

Azt kell mondjam azonban, hogy Papp-Für János remek szöveganyagot tett le az asztalra, számomra ezzel a kötetével lépte át, stílszerűen, a saját árnyékát – s ezzel nem a korábbi műveit szeretném lebecsülni, hanem a mostani nagyszerűségét kiemelni. A hajdúböszörményi költő-dalszerző-kul­túra­szervező nevéhez 2016-ban két könyv is fűződik, mindkettő a Magyar Napló kiadónál jelent meg. Nagyon fontos törekvések eredménye volt az Akik gyerekek maradnak című „ko­pro­dukciós” vállalkozás, a Mészöly Ágnes meséjét, Bódi Kati rajzait, Gerendás Péter zenei anyagát és Papp-Für János verseit, koncepcióját tartalmazó, oktatási segédanyagként is forgalomba került kötet (melyet szintén Szabó Imola Julianna tervezett). Nehéz volna túlbecsülni az értelmileg (máskor fizikailag) akadályozott gyermekek számára tartott rendhagyó irodalomórák jelentőségét, amelyek „partitúrája” immár nyomtatásban is hozzáférhető. Ha valaki látta, hallotta a szer­zőt a gyerekekről vagy a gyerekekkel (szeretetteljesen, lelkesen) beszélni, akkor sok minden érthetővé válik számára az Árnyékapa ihletettségével kapcsolatban is, amely verseskönyvben – az alkotói oldal felől közelítve – Papp-Für János saját gyermekkorának – az édesapával kapcsolatos – árnyoldalaiból, szorongásaiból építkezik.

Egy debreceni író-olvasó találkozó alkalmával a szerző elmondta, hogy egyfelől annál nehezebben tud megbocsátani apjának, minél inkább megtapasztalja maga is a szülői felelősséget, másfelől, hogy ebben a kötetben igyekezett olyan versnyelvet kidolgozni, amely minimálisan artisztikus, szinte közvetlenül követi az élőbeszéd retorikáját. Mindezt csak azért említem, mert a versek az elmondottakat csak részben, valójában kevéssé igazolják vissza, de ez a részlegesség beszédes a szövegek működésmódjára vonatkozóan. Nem is elsőskorban a kötet apaképe szempontjából (amely meglehetősen összetett, sokféle indulatból, érzésből, értelmezésből összerakott), hanem a versekben megteremtődő hang és perspektíva okán. A szabad versek egy része úgy követi a beszédszerűség retorikáját, hogy közben nagyon is poétikus marad. Nem lehet azt sem mondani, hogy a könyvet végig a „gyerekbeszéd” uralná: vannak versek, amelyekben jól érzékelhető a gyermeki megszólalás és logika retorikai utánképzésének szándéka (érdekes módon legjellemzőbben a versek közötti rövid, egy-kétsoros szövegtöredékekben, például: „nagymama szerint az életünk végén semmit nem viszünk magunkkal. mi lesz így anyával?”), sok esetben azonban nincs ilyen jel, hanem a felnőtthöz köthető visszatekintő beszéd alakzatáról beszélhetünk (például az egy búcsúzás margójára).

S a két, nevezzük így, véglet között nagyon sokféle átmeneti szerkezet, hang- és távlat­kontamináció figyelhető meg: a gyermeki megszólalást illuzionáló hangsáv hol fölerősödik, hol elhalkul, a nézőpont hol visszahelyezkedő egy korábbi állapotba, hol a jelen perspektívájaként értelmezhető (s hogy belehelyezkedésről van szó, azt onnan tudjuk, hogy különböző nyelvi jelekben rendre fölfedezhető a „nem-gyermeki”, az a távlat, ahonnan nézve a gyermekkor valamilyenként megjelenik). Esetenként az igeidő változása is jelzi az egy versen belüli távlatváltást. Mindezzel összefüggésben a versek szókincse, mondatformálása, retorikája is alakul, olyan eklektikát hozva ezáltal létre, amelyet nem képes közrefogni valamiféle közvetlenebb beszédszerűség retorikája. Ez a többhangúság, úgy vélem, bizonyos szempontból dicsérhető, ugyanis összetettebb, izgalmas, változatosabb nyelvi anyagot eredményez, más szempontból viszont oka is a könyv enyhe színvonalbeli hullámzásának – arról van szó ugyanis, hogy a kötet stilárisan és modálisan viszont meglehetősen homogénnek mutatkozik, s egészen egyszerűen nem áll ugyanolyan jól például a patetikus megszólalás egy gyermeki és egy (a korábbi Papp-Für-köteteket idéző módon) felnőtt énhez rendelve. Vagy a rendre visszatérő motívumok némelyike (angyal, sírás stb.) egyik esetben autentikus és különleges, másik esetben inkább túlérzelgő, s kicsit unalmas hatású. Azonban ez is fontos eleme a kötetkompozíciónak, s ha én problémásnak is érzékelek egy-egy megoldást, magát az elgondolást, a „rendezést” sikeresnek gondolom, mert az olvasói játékteret növeli, olyan amplitúdót eredményezve, amely izgalmasabbá teszi a mű befogadását. (S ha már a hullámzást említettem, meglepő és nem várt kisiklások is találhatók a könyvben, mint például az írhatatlan című vers vége: „majd csak befejez egyszer valaki. / majd csak befejez egyszer vala. ki?”)

Ami a kötet szövegeit mindenekelőtt egységbe rendezi, az egyfelől a narratíva, másfelől a már említett motivikus lánc. E tekintetben az Árnyékapa azon kortárs verseskönyvekhez csatlakozik, amelyek koncepcióját valamilyen figura (vagy figurák) megteremtése jelenti, s a szövegek egy központi alak, s annak élettörténete köré rendeződnek. A közelmúltból a szintén hajdúböszörményi Áfra János Glaukómáját említhetjük (amelyben a nézőpontok és a versbéli beszélők ugyan megsokszorozódnak, de egy középponti figura mégis megrajzolódik általuk), avagy 2016-ból Balogh Ádám Nyers című apakönyvét – a gyermeki megszólalás mindegyik mű esetben meghatározó. Az Árnyékapa nem teljesen apakönyv abban a tekintetben, hogy legalább annyira fontos benne a nagymama és az édesanya is (több nagyszerű, a gyermeki féltést, gondoskodó vágyat is megjelenítő anyaverset találunk benne), s valójában az apa figurája kevésbé árnyalódik, nem válik plasztikus karakterré. Ami elsősorban jelentőssé válik belőle, az a gyermekre, annak mindennapjaira, világfelfogására gyakorolt hatás. Személetes példa lehet az a kétsoros, amely a maga tömörségében megmutatja, hogy miként szervezi alapvetően egy – alkoholizmusával a családot és a gyermekkort roncsoló, fölemésztő – apa életmódja a gyermeke világrendjét (s ezen túl további rétegei is vannak a szövegrésznek): „sokáig csak hittem, hogy vannak angyalok. már tudom. / apa ma korán hazajött.” (Érdemes e ponton megemlíteni, hogy Szabó Imola Julianna hogyan játszik a tipográfiával: a dinamikusan változó betűméret és -tónus nagyon érdekes hatáseffektus mind érzéki szempontból, mind a szöveg jelentésalakulásával kapcsolatban.)

A könyv „antinosztalgikus”, hiszen nyomaiban sem utal a gyermekkor boldogságára, vagy valamilyen elveszett világ, otthon utáni vágyra. A gyermeki beszélő több ízben épp a feledést óhajtja: „most tanulni vágyom / és felejteni. főleg felejteni”. Sajátos az a feszültség, hogy a kötet maga mégis az emlékezés (s tulajdonképpen az emlékállítás) gesztusával bír, miközben megidézi azt a gyermeki ént, amely épp az emlékek eltörlésében találná meg a biztonságot. Az már a visszatekintő állapot része, hogy a magam és a másik, illetve a kettő kapcsolatában – utólagos távlatból történő – megértéséhez szükséges a régebbi állapotokba történő belehelyezkedés, ennek megkísérlése. A könyv kerete nagyon szépen megmutatja ennek a kísérletnek az alakulását: a nyitó- és zárószöveg az ismert gyermekmondókát idézi, s egyben a figurateremtés, megrajzolás szándékát is bemutatja. „pont, pont, vesszőcske, / itt kezdődik minden.” A család pálcikaalakos képe e pillanatban még nem utal a szomorúság, a szétesés, az elmúlás és a szorongás későbbi tapasztalataira, a gyermek még nyitott a világra, bizakodó – most még bármi lehet („rövidnadrág, göndör haj, / egyik lábam egy pöttyös labdán”). A legutolsó szöveg ennek párdarabja, amely viszont már – némi kétségkívüli, de nem túlzó didaktikussággal, hatásos módon – a hanyatlás és elromlás állapotát jeleníti meg: „lógó pálcikakezek, / anyán nadrág, haja a mellkasára lóg. / apán atléta, kezében sörösüveg. / mindenkinél alacsonyabb. / […] / és a labda legurul a rajzpapírról.” A könyvet ennek megfelelően eluralják a szomorúság és bánat motívumai: a sírás, a hátat fordítás, a magány, a múlás, a nyomszerűség. Nagyon izgalmas, s külön tanulmányt érdemelne az, ahogy az „arc” szerepel a költeményekben: remek példa ez arra is, hogy a szó alapvető túlterheltsége azért nem okoz redundanciát, mert rendkívül változatos, poétikus elrendezésben és értelem-összefüggésben jelenik meg („de az arcát mindig nyitva felejti”; „megengedi, / hogy átrepüljek az arcán”; „olyan lettem, mint nagymama arca” stb.). A „sírás” és az „angyal” motívumainak esetében ugyanakkor – a könyvet folyamatában olvasva – bizonyos (nem is túlzottan hosszú) idő után már éreztem a kifáradást és túlírást. Emiatt, valamint azért, mert a gyermeki távlatot megteremtő szövegeket gondolom izgalmasabbnak, számomra a könyv első hányadának költeményei lettek igazán emlékezetesek (csak két példát említve, ilyen volt az egy este margójára vagy a szem tükre).

Az Árnyékapához CD-melléklet is jár, melyen Bezerédi Zoltán és Bezerédi Bendegúz adják elő a kötet néhány versét. Az ötletet és az igényes kivitelezését méltányolni érdemes, még ha számomra nehezen belátható ennek hozzáadott értéke. Különösen azért, mert Papp-Für János újabb verseinek összetett volta a néma olvasásban érvényesül legjobban, a szövegek nem homogén hangkaraktere pedig belesimul a felnőtt és a gyermek versmondó egynemű hangjába. Az ízléses könyvtárgy, a mellékelt CD is jelzik ugyanakkor a szerző fokozódó össz­művészeti érdeklődését, s hogy a Papp-Für-könyvek egyre inkább többalkotós projektumokként értelmezhetők. Mindennek azonban valóban csak akkor van bármi értéke, ha a könyvben tényleg jó versek találhatóak. Az Árnyékapában azok vannak.

Lapis József

(Megjelent a Tiszatáj 2017/5. számában)

Magyar Napló Kiadó

Budapest, 2016

80 oldal, 2800 Ft