Menni vagy maradni

MENJEK/MARADJAK: ÉDES OTTHON – DOKUMENTUMFILM A HAZAKÖLTÖZÉSRŐL

Az idei Verzió Fesztivál keretében vetítették le a régóta várt Menjek/maradjak: Édes otthon című dokumentumfilmet, amelynek köszönhetően újra megmutatkozott, hogy az elvándorlás témájával kapcsolatos markáns érdeklődés továbbra sem csökkent. Az Imre Loránd Balázs, Tusor Bálint és Józsa László nevével fémjelzett filmprojektnek ez már a sokadik állomása, hiszen az elmúlt években sorra jelentkeztek Nyugatra kivándorolt magyarok életútját bemutató alkotásokkal, amelyekkel komoly ismertséget szereztek a dokumentumfilmes szcénában. A korábbi alkotások nézőpontját tekintve most csak a migráció iránya változott, hiszen az idén bemutatott filmben Magyarországra hazaköltözött családok kerültek középpontba. Ebből arra is következtethetünk, hogy az alkotóknak fontos a témával kapcsolatos társadalmi érdeklődés ilyen típusú lekövetése, hiszen a kivándorlók mellett a Magyarországra visszaköltözők száma igen magas, az ő motivációik pedig ugyancsak az érdeklődés homlokterében vannak.

Mindennek ellenére fájdalmas konstatálni, hogy az előző filmekben oly sokszor látott izgalmas dramaturgia, és a társadalmi problémák rétegzett bemutatásának kidolgozása nem köszönt vissza a hazatérők sorsát bemutató közel másfélórás dolgozatban. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a három filmre vitt család nagyjából azonos társadalmi rétegbe tartozik, akik számára talán az első penzumban bemutatott családon kívül nem jelentett komoly dilemmát a menni vagy maradni kérdése. Vagy pontosabban fogalmazva komoly dilemmát jelenthetett, csak a film adós maradt annak cizellált láttatásával. El lehet fogadni azt a meglátást, miszerint a szóban forgó film kamerája szenvtelen, nem tolakodó, és nem mászik bele túlzottan a kiválasztott családok intim szféráiba, ám ennek egyik következménye az, hogy a szerkesztésmód fájdalmasan mellőzi a karakteres kérdések megfogalmazását.

Talán az első család, Zsófi és Robi motivációi mondhatók a leginkább klasszikusnak. Az anya határozottan úgy érezte hosszú külföldön töltött idő után, hogy nem érzi komfortosan magát egy idegen országban, emellett bebizonyosodott számára, hogy a nyelvtudási nehézségek leküzdése nem fog automatikusan a beilleszkedés felszabadult érzésével párosulni. A film egyik hiteles és drámai jelenete, amikor Zsófi kifejti, hogy nem érezte magának az ország nyelvét, kommunikációja kint mindig olyan volt, mintha nem egy maga által akart szöveget mondana, hanem mintha egy magnó szólna belőle. A kedvező ausztriai anyagi lehetőségek ellenére mégis hazaköltöznek (a férj még ingázik Ausztria és Magyarország között), a legfőbb okuk pedig prózai: itthon érzik jól magukat.

A stáb által készített korábbi, New York-epizódból megismert Mirjam sztorija a film második fejezete. Mirjam élete például gyökeresen megváltozott a néhány éve forgatott rész óta: brazil férjével és közös kislányukkal azon morfondíroznak, hogy Amerikából visszaköltöznek Budapestre. Miközben a rendkívül lelkes Mirjam örül a Budagyöngyén éppen felújítás alatt lévő új otthonuknak, addig férjét az állandó otthontalanság és idegenség érzete fojtogatja. A Brazíliában, Magyarországon vagy esetleg Berlinben éljünk kérdésével azonban korántsem merülnek fel markáns egzisztenciális szempontok: a budapesti lakás felújítása mellett arról szerezhetünk tudomást, miszerint ezzel párhuzamosan Brazíliában is házépítésbe kezdtek, ennek lebonyolítását egy Skype-beszélgetés közvetítéséből tudjuk meg. A család terve az, hogy fél évet itthon, fél évet pedig Nivaldo szülőhazájában fognak tölteni, aminek egyébként egyszerűen kikövetkeztethető oka az, hogy mindketten otthon érzik magukat otthon.

Míg a második fejezetben a házaspár eltérő nemzetisége felvetett egy komoly dilemmát (viszont nem fogalmazta tovább), addig tét nélkülinek hat Reni és Joci történetének hazaköltözés-motívuma. A Londonból Budapestre költözött pár szociális érzékenységéről sokkal többet megtudunk (mindketten segítőszakmában dolgoznak), mint hazatérésük valódi okáról. Joci úgy fogalmaz a film egyik pontján, miszerint ő három évnél tovább nem élt hosszabban egyazon lakásban, az életét ennek megfelelően végigkísérte a költözés. Nem nehéz belátni, hogy a költözés és a mobilitás szabadságából adódó egyéni választás önmagában nem nevezhető kardinális szempontnak a kivándorlás vagy a hazatérés kontextusában. És ezzel korántsem a filmben szereplők élete vagy anyagi helyzete a fontos, hanem az, hogy mindannyian ismerhetünk közvetlen rokoni hálónkból olyan szituációkat, amelyekben ezek a kérdések sokkal életbevágóbb dilemmaként merülnek fel. A film sajnos adós maradt ezek érzékeltetésével, amelynek egyik oka, hogy nem látunk eltérő társadalmi rétegekből érkező családokat: a munkást, aki osztrák vagy olasz vágóhídon kényszerül dolgozni, a takarítót, aki többszörösét keresi meg külföldön, ám eközben családjától elszakadva kényszerül élni, a szakácsot, aki adott esetben naponta ingázik a nyugati határ és munkahelye között. Számos ismerős példa, amelyekben közös motívum lehetne a különböző okok miatt felmerülő hazatérés gondolata. És ennek legfőbb tétje éppen a választások, a pro és kontra érvek ábrázolása lenne: a mit nyerek és mit veszítek azzal, hogy hazatérek, vagy ellenkező esetben ha kint maradok.

A dramaturgiai aránytalanságok és a fajsúlyosabb kérdések hiánya ellenére a projektnek fontos állomása az Édes otthon című film. Nem csak amiatt, mert reflektált a hazatérési hullám aktuális jelenségére, hanem mert dicsérendő a kamera mögött álló csapat kíváncsisága. Bízzunk benne, hogy legközelebb mernek továbbkérdezni.

Fritz Gergely