Oláh András versei
arcod csukva: csak bennem lármáznak
a be nem váltott ígéretek
a lázas reményt fölissza a homok
álmaidat nyitogatom konokul
elhamvadt parázs égeti tekinteted
lassú mosollyal kínálod magad
zuhog az eső
[…]
patthelyzet
arcod csukva: csak bennem lármáznak
a be nem váltott ígéretek
a lázas reményt fölissza a homok
álmaidat nyitogatom konokul
elhamvadt parázs égeti tekinteted
lassú mosollyal kínálod magad
zuhog az eső
csontjainkba fúl az ősz
árnyak fogódznak össze
körül csupa befelé néző szemek
tükörként mutatja az üres ég
arcod tört-fehérségét
bennem többé már nem bújhatsz el
fogolycsere
megcsörrent a telefonom
már ötödször kerestél – éreztem
hangodon a fojtott szemrehányást –
szabadkoztam
bár tudtam: a szavak sötétjéből kisejlik
a bennem homályló áramszünet
– elengedtelek hát s elengedtél te is:
nem volt ez más mint szimpla fogolycsere
halmazat
jelen lenni mikor a szem kinyílik és lát
a te szemeddel nézni a napot
mennyire más ez a világ
– néha furcsákat álmodom
s maradok félbehagyott
félreértett mozdulat…
vajon jut-e idő szívünk bebútorozására
mielőtt belénk ég a bűntudat
meghalni így is lehet
de hálálkodni a semmiért szükségtelen
számolni a leltárba vett a pofonokat
arcod gyűrődéseit
ahogy kifordított mondatok közt üldögélsz
ne légy már ilyen szörnyen komoly
minden vég valaminek a kezdete
s ha az utcakőre fekszel is:
botrányosan kevés vagy
két villamos között…
