Az ismeretlen ismerős

VÉRONIQUE GENS: VISIONS
Nem akar az ember túlságosan maliciózus lenni, ám valamiért azt gondolom, Véronique Gens neve nem sokaknak mond valamit szerte e hazában. Persze, volt már itt Magyarországon pár éve a tavaszi fesztiválon, amikor is mindenhol úgy beszéltek róla, hogy jön a nagy francia énekesnő, a világhírű szoprán, Véronique Gens. Aztán ahogy jött, úgy tűnt is el az életünkből… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

VÉRONIQUE GENS: VISIONS

Nem akar az ember túlságosan maliciózus lenni, ám valamiért azt gondolom, Véronique Gens neve nem sokaknak mond valamit szerte e hazában. Persze, volt már itt Magyarországon pár éve a tavaszi fesztiválon, amikor is mindenhol úgy beszéltek róla, hogy jön a nagy francia énekesnő, a világhírű szoprán, Véronique Gens. Aztán ahogy jött, úgy tűnt is el az életünkből, magyar fórumokon alig olvasni a nevét, lemezeit nem látni a polcokon, az egyetlen vigasz a Spotify tud lenni, de manapság ez sokszor elmondható.

Vigaszt mondtam, és nemcsak azért, mert nem akarok rosszindulatú lenni, hanem mert Véronique Gens tényleg jó. Persze, lehet erre mondani, hogy megtanulta a szakmát, járt a párizsi konzervatóriumba, és már az iskolában díjat nyert. Helytálló megállapítások ezek, mert hát az éneklés valamilyen szinten tanulható, el lehet menni jobbnál jobb iskolákba, ahol elmondják, hogyan kell énekelni egy áriát, mire figyelj, kedves leendő sztár, ha éppen Puccini-darabban kell fellépned. Szóval Véronique Gens is jó iskolába járt, de ez nem kisebbíti az érdemeit, és ezt viszonylag friss tapasztalatok alapján mondom. Mert meghallgattam a legutóbbi lemezét, a Visions-t, aminek nyilvánvalóan elég rémes a címe, bár annyira mégsem ördögtől való, mivel Véronique Gens valóban rendelkezik vízióval azokkal a részletekkel kapcsolatban, amiket előad.

Anno egyébként barokk zenével kezdett, előadta nekünk a barokk zene kiszámíthatatlanságát, hullámzását, szóval mindazt, amiért a korszakot szeretni lehet. Itt már kicsit vegyes a kép, ez a cirka ötven perc valamiféle keverék: javarészt 19. századi szerzőktől való részletek sorakoznak a lemezen, és láthatólag Massenet-t igen kedveli az előadó, ő kétszer is szerepel a lemezen.

Persze, van, ami közös: Véronique Gens folyton játszik a hallgatóval, nem igazán érdekli, hogy éppen romantikus szerzőről van szó, ő úgy adja elő a darabokat, mintha ez valamiféle barokk válogatás volna. És meglepő, de nincs ezzel semmi gond: nem viszi túlzásba a játékot, noha néha kicsit túl sok a magas hang (elég, ha meghallgatjuk a Bizet-részletet), viszont ennél alig nagyobb probléma. Véronique Gens képes megfelelően haladni a kísérő zenekarral, és közben folyton azt érzi az ember, hogy nagyjából helyén vannak a hangok, jók a váltások, Véronique Gens meg olyan szerzőkkel is megismertet minket, akikről nem biztos, hogy túl sokat hallottunk. Mi ez, ha nem népnevelés? Ráadásul eléggé kedvelhető.

Gera Márton