A csúcsok csúcsa

ART BUDAPEST QUARTETT: JANÁČEK & DVOŘÁK

Nyilván tudjuk, hogy a vonósnégyes a műfajok műfaja, a csúcsok csúcsa, Haydn óta szinte mindenki megpróbálkozott vele, és nem túl meglepő módon az eredmény egészen vegyes. Ki jobbat, ki rosszabbat írt, volt, aki értette, mit jelent négy hangszerre zeneművet komponálni, más meg azt hitte, ez is ugyanolyan, mint bármelyik műfaj, nem érdekes, hogy itt van két hegedű, egy brácsa, illetve cselló. Persze, azt is tudjuk, hogy vonósnégyest a legnehezebb írni, pontosabban nem tudjuk, hanem a zeneszerzők mondják ezt, néha talán önfelmentésként, ha esetleg nem sikerülne jól a műalkotás.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert hallgatom az Art Budapest Quartett lemezét, és azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen másodlagos is a mű: húzhatjuk a szánkat, hogy valaki valamikor rossz művet komponált, ha azok, akik eljátsszák, jól teszik a dolguk, különösebb probléma nincs is. És tényleg nincs probléma, hisz itt van négy fiatal, az Anima Musicae Kamarazenekarból jöttek, és precízen, szépen zenélnek. Úgy, hogy az ember már az első tételnél bevonódik: éles, de ügyes váltások jönnek egymás után, lehet érezni, ki mikor kapcsolódik be. Szóval valóban vonósnégyesként működnek.

Egyébként Janáčeket és Dvořákot játszanak, mindkettő esetében az a jó, hogy a mű mellé oda tudunk rakni egy történetet, el lehet mesélni, hogy tulajdonképpen miért írták az ominózus vonósnégyest. Dvořák például Amerikában járt, és vannak akik biztosra mondják, hogy a tengerentúli élmények nélkül nem születik meg az Amerikai vonósnégyes (op. 96). Talán így van. A morva Janáček műve, a Bizalmas levelek, vagy, a másik fordítás szerint, a Bensőséges levelek, amit most Bartók Tamás (brácsa), Stoll Péter (cselló), Vajda Barnabás (hegedű) és Horváth G. László (hegedű) szintén játszik, meg elvileg azért született, mert a szerző megismerkedett egy nála közel negyven évvel fiatalabb nővel, és hát szerelem lett a dologból, az ilyet pedig kottapapírra kell vetni.

Ahogy Dvořákot játsszák, abban van valami csodás líraiság, noha helyenként egészen gyors tempót diktál az adott tétel. Közben persze érezni a virtuozitást, egymásra felel a három hangszer, a négy művész. Van olyan pillanat, amikor hirtelen megjelenik a cselló hangja, vagy valamelyik másik hangszer robban be a tételbe, és ez adja az erőt, ami hatni tud. És mindezt tényleg jó hallgatni, csak egyetlen dolog miatt fáj a szívem: cirka ötven perc után vége is a lemeznek. Mondjuk, szerencsére mindig újra lehet hallgatni.

Gera Márton

Art Budapest Quartett: Janáček & Dvořák

Digital Pro Stúdió

Jean-Pierre Turpin, 2017