Boda Magdolna: Alizka

Alizka a hálószoba közepén állt és egy hatalmas posztert próbált szétgöngyölíteni. Eltartott néhány percig, mert a papír folyton visszatekeredett, de a kitartás végül meghozta a gyümölcsét. Diadalmasan emelte maga elé a gigantikus méretű papírt; szeme ragyogott. Fejét oldalra biccentette, közben kifújta az arcába hulló szöszke hajtincset.

– Na, mit szólsz? Milyen? – kérdezte ajkába harapva.

– Ehhez!? Te meg vagy húzatva!? Nem mondod komolyan!? – kiáltott fel Maoni, és döbbeneten bökött a poszterre. – Még csak nem is trendi – mondta fintorogva, majd folytatta –, még ha egy fehérhomokos tengerpart lenne pálmafával, vagy óriási vízesés, vagy egy óriás piros virág… olyan óriási sárga… izé… bibével a közepén…. – két kezével egy bibét próbált formálni. – De ez? Nekem ez nem kéne! Tuti nem… – Kicsit elgondolkodott, aztán hozzátette: – Vagy nem is kéne semmi. Egyáltalán.

– Na, akkor a prezentációnak ezennel vége – jelentette ki Alizka határozottan, és csalódottan tekerte össze a papírt, a hengert beállította a szoba sarkába.

„Zsúnak sem tetszett – gondolta –, amikor meglátta, kinevetett, hogy mi a francot akarok én ezzel.” Sőt! Egy szociológia előadás keretében hosszan ecsetelte, milyen rusnya szokás volt a szocializmusban, hogy a falakat tájképtapétával borították, és milyen viccesen néztek ki a rabok által sorozatban gyártott A77-es ülőgarnitúrák az ugyancsak sorozatban gyártott pálmafás vagy vízeséses tájképek előtt, melyeket lehetséges, hogy szintén rabok nyomtattak, hogy majd ugyancsak sorozatban gyártott panelokban tündököljenek a panelproliknak. Szerinte az óriásposzterek a szabadság képzetét keltették, annak a hamis illúziónak a kínálatával, hogy birtokosuknak valami köze lehet, vagy lehetett az ábrázolt mesés tájhoz, pedig a háromévenkénti nyugati utazás lehetősége egészen más valóság volt.

– De miért éppen ezt? – kérdezte Maoni értetetlenül.

– Nem tudom. Csak… – vonta meg vállát a kérdezett.

Alizka hirtelen elhatározta, hogy senki véleménye nem érdekli. Mindenki élje a maga életét, ő nem áll be a sorba, neki ne mondják meg, hogy mi tessék, vagy hogy mivel vegye magát körbe, nem akar ő már senkihez se igazodni, igazodott már eleget, most már a saját törvényei szerint akar élni. Igazából nem is azért mutatta meg a képet, hanem csak úgy, hogy kezébe vehesse a papírt és göngyölíthesse… igen… pontosan. Göngyölíteni akart, ennyi, csakis göngyölíteni, mert éppen ahhoz támadt kedve. Csípőre tette bal kezét, mert jobbjában már megint a posztert szorongatta. Fölhúzta a szemöldökét, amilyen magasra csak tudta és határozott hangon kijelentette:

– Nekem bejön.

Egyébként még sose volt posztere, azt is rühellte, ha valaki matricákat biggyesztett a hűtőszekrény vagy a gardrób ajtóra. Butaságnak, infantilizmusnak tartotta, mert szerinte annak a kis vacaknak se szépsége, se funkciója nincs, és különben is csak azért létezhetnek, mert egyes cégeknek csak ilyen olcsó reklámajándékokra telik.

De ez más volt. Nem matrica, hanem poszter!, igaz, nem napsütötte fehérhomokos tengerpart pálmafákkal, de az ugyan minek, hiszen a televízió csatornáin annyi napsütötte tengerpartot láthat, amennyit akar, és még annál is többet, és akár napszúrást kaphat a fotelében ülve. Virágokban leginkább az igazit szereti, még akkor is, ha nem lóg ki a bibéje… meg egyébként is, az ő kedvenc virága százszorszép, és hogy mutatna egy kétméter átmérőjű százszorszép a hálószobában, az ágyával szemben.

– Oda akarod tenni? – mutatott Maoni az ággyal szemközti üres falra.

– Oda.

– Teljesen szétzilálná a szobát.

– Mi? Szétzilálná? Ezt hogy érted? Milyen hülye kifejezés!

– Na jó, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, csak ez jutott elsőnek az eszembe. Hmmm. Ez egy klassz kis szoba, van benne romantika, olyan tavaszi hangulatú. Elcsesznéd.

– Na és? Hogy jön ez ide? Ettől még tavaszi marad. De még milyen tavaszi!

– Szerintem egyáltalán nem illik ide. Nem tehetek róla, de nekem az a véleményem, hogy ez egy nagy szar! – zárta le a diskurzust Maoni. – Van egy korty hideg ásványvized? – váltott gyorsan témát.

– Persze – mosolygott Alizka, miközben persze duzzogott barátnője naturális őszinteségén.

Amikor Maoni elment, Alizka becsukta utána az ajtót, ráfordította a kulcsot, visszasietett a hálószobába, behúzta a sárgavirágos sötétítőfüggönyt, aztán odament a sarokba a poszterért. A vetetlen ágyára terítette, a rakoncátlankodó papír szélére pedig egy kispárnát rakott nehezéknek.

– Szerintem pont te hiányzol innét, kishaver – mondta hangosan.

A színes óriásposzteren egy férfi képe volt látható, drapp színű rövidnadrágban, félmeztelenül. Egy biciklin ült és jobb kezével egy fehér házfalat támasztott, a másik kezével a biciklikormányt markolta. A kormány közepén egy kosár volt, a kosárban pedig színes virágok. Sok-sok virág. Azt nem lehetett pontosan kivenni, hogy miféle virágok. Nyilván a fotó kedvéért mindenféle virágot összeraktak, amit csak a kellékesben találtak, bár az sem volt világos, hogy azok mű, vagy valódi virágok e. A férfi maga alig látszott ki a virág mögül, kivéve a válla, a karja és természetesen a pedálon pihenő lábai. Micsoda test! A férfinak fekete haja volt, mediterrán bőre. Alsó ajkától egy rafinált szőrcsík vezetett az áll árka alá, ahol az a két oldalt lefutó szépen nyírt borostával találkozott, az arc többi része pedig olyan sima, mint egy Porsche motorház teteje… „Óh, hiúság, tuti nem asszony a neved!” – gondolta Alizka és cinkosan a képre kacsintott. A férfinek érzéki szája volt, és mintha mosolygott volna, vagy mégsem.

– Nekem tetszel. Ez a lényeg, ugye, kishaver? – Akkurátus mozdulatokkal kezdte összegöngyölni papírt, de aztán meggondolta magát.

– Na és én?… Én tetszek neked? – kérdezte a képtől.

Igyekezett csábos ábrázatot vágni, de rájött, milyen nevetséges. A papírt a rózsás paplan tetején hagyta, átsietett a dolgozószobájába celluxért és ollóért.

„Hát, ha annyira nem illik ide, ráragasztom a ruhásszekrény ajtajának belsejére, ott senkit sem zavar, és az ágyamból is láthatom, ha kinyitom a szekrényt. Majd kinyitom. Szép kis ébredéseim lesznek!”

Óvatosan a kiszemelt helyre ragasztotta a képet, és mielőtt becsukta volna rá az ajtót, megsimogatta, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi a poszterről visszamosolygott volna.

Attól kezdve Alizka naponta ötször is átöltözött. Fogalma se volt miért. De mi tudjuk! A poszter miatt nyitogatta a szekrényt oly gyakran. Ahányszor meglátta a poszteren lévő férfit, melegség öntötte el, gyomrában pillangók röpködtek és gerince mentén enyhe bizsergést érzett.

Csak ritkán érintette meg a plakátfiút. Nézni viszont nézte eleget. Ha nem volt lehúzva a redőny, vagy elhúzva a sárgavirágos sötétítő, és a napfény elözönlötte a szobát, mintha csillogott volna a férfi szeme, és a szoba fölforrósodott. Naná! Élvezte a napot, elvégre nyári fiú volt, igazi nyári fiú, majdnem semmiben ült a biciklin. Alizka azon gondolkodott, hogy jól áll a férfinek a rövidnadrág és megesküdött magában, hogy ha csak egy egyszerű és közönséges akt lett volna, nem választotta volna éppen ezt, vagy na… hát éppen őt.

Már vagy két hete rejtegette a fiút a szekrényben… pár napja viszont nem mosolygott.

„Mi történhetett?” – morfondírozott Alizka. „Hmmmm. Talán igaza van. Bedugtam egy szekrénybe, ahogy más egy szeretőt a hazatérő férj elő. Pedig nekem nincs férjem. Senkim sincs. Vannak viszont halovány tengerparti emlékeim, igazi virágaim, és ha igazi pasim nincs, hát legyen ez… ő… Szerintem jó vagyok nála.”

Alizka lefejtette a plakátfiút a szekrényajtóról, majd előhozott a spájzból egy zacskó tapétaragasztót, feloldott belőle egy maroknyit a kiszuperált fületlen pöttyös bögrében és hajfestős pemzlijével a képet az ággyal szemközti falra ragasztotta végérvényesen, örökre.

– Nem dugdoslak tovább! Mostantól itt a helyed!

Attól a naptól kezdve Alizka úgy érezte, nincs egyedül, valaki – a plakátfiú – mindig vele van, figyeli mozdulatait és csóválja a fejét, ha helytelenít valamit és mosolyog, ha mosolyognia kell. Alizka pedig a maga módján dekódolta ezeket a jeleket és válaszolt is rá, bár a tudta nélkül. Megindult a párbeszéd kettejük között. Mintha csak igazi ember lett volna, sőt!, igazi férfi. Igaz, nem kellett rá főzni, vagy vasalni, nem ivott sört, nem kért hátvakarást… mégis férfi. Férfi, akinek jelenléte biztonságot adott, nyugalmat, békességet és bizonyosságot. Alizka megszokta ezt a jelenlétet, néha hangosan szólt hozzá, néha csak gondolatában, de ez már kapcsolat volt, valami különös és misztikus kapcsolat, amiről rajtuk kívül senki sem tudott.

Egyszer porszívózás közben Alizka a kép elé érve leállította masinát és azt mondta:

– Te idefigyelj, még neved sincs. Azt sem tudom, milyen náció vagy. Remélem nem német, mert egy szót sem tudok németül. Mielőtt még kiderül, ki is vagy, Ladislaw, Leslie, Lorenz, légy inkább Laci, Lacuska, ez egy szép magyar név, illik hozzád.

És hogy megnevezte a plakátfiút, az még inkább megelevenedett. Néha grimaszokat vélt látni az arcán, máskor mosolyt, de olyan is volt, hogy mérgesnek látta. Mindig azt olvasott le arcáról, amit ő maga gondolt vagy gondolni szeretett volna. Olykor úgy tűnt, mintha a férfi az ajkát szólásra csücsörítené. De soha nem hallatott egyetlen hangos szót sem.

Alizka egy idő után úgy érezte, hogy férjhez ment, bár ez ellen határozottan tiltakozott minden porcikája. „Még csak azt kéne! Én szabad nő vagyok!” És hogy ezt igazolja, időnként későig kimaradt a barátaival, ezzel mintegy magának bizonygatva, hogy mégsem történt meg vele a legrosszabb, hogy ő még ura önmagának és az is marad mindörökre. Független! Szingli! Nem, nem, soha nem megy férjhez. Az nem történhetik meg. Még hogy férjhez!

Ám egy napon hihetetlen dolog történt.

Alizka éjféltájban érkezett meg egy lakásavatóról, néhány unikumot ivott, nem volt ittas, csak icipicit imbolygott járásában, pláne, hogy tűsarkú cipellőben volt. Amint hazaért, még az ajtót sem nyitotta ki máris furcsa érzése támadt. Isten tudja miért, de azonnal a hálószobába igyekezett és döbbenten látta, hogy eltűnt a falról a poszter. Híre-hamva se volt.

Odasietett a falhoz, hogy szemügyre vegye mi történt és hogyan, mert azt saját kezűleg ragasztotta oda, véglegesen és örökre.

A falon még csak ragasztó maradvány sem volt, sőt, semmilyen nyoma annak, hogy ott valaha poszter vagy bármi más lehetett. Azt gondolta, ha most mégsem rúgott be, hát akkor éppen most józan és az a poszter sose volt ott. Óvatosan és gyanakvóan tapogatta ujjaival a falat, dörzsölgette a festést, ujjbegyével ragasztó után kutatott, de semmit sem érzett. „Talán bizony megbolondultam?” – kérdezte magától hangosan.

Alizka először megdöbbent, majd megrémült a férfi hiányától, hogy mi lesz most ővéle, meg egyáltalán, hogy merészelt ez a rémség vele megtörténni. Hiszen semmi olyan nem történt, ami miatt Lacusnak mennie kellett volna.

Aznap éjjel egy szemhunyást sem aludt. Az a variáció, hogy másnap egy új posztert keressen a régi helyébe, meg sem fordult a fejében. Az is lehetetlennek tűnt, hogy keresni kezdje a plakátfiút. Hol keresse? Csöngessen be a szomszédba, hogy nem látott-e plakátot sétálni a folyosón, vagy értesítse a rendőrséget, akik meg aztán bevitetik a bolondokházába, mint valami őrültet. Alizka napokig úgy járt-kelt, mintha valami thriller főszereplője lenne, vagy képregény figura a képes tévéújságban, amire rálöttyent a sör, minden cél nélkül bolyongott, rémisztgetve az útjába kerülő embereket.

Éppen egy hét múlva a postaládából kiszedett reklámanyag közül egy cetli hullott a földre:

„Hetente egyszer eljövök hozzád és megölellek, ha te is akarod. Lacus”

Alizka még ott a postaláda előtt hangosan megszólalt:

– Hetente egyszer? Megölelsz, ha akarom? Igen, igen, akarom! – ragyogott fel Alizka.

„De ezt hogy mondjam meg neki? Írjak emailt? Milyen címre? Telefonáljak? Milyen számra? És hogy lett ez igazi, hús-vér, és mégis miért és hogyan és …”

Alizka elővette a telefonkönyvet… pergetni kezdte a lapjait, aztán, mikor észbekapott bedobta a sarokba. Az nagy csattanással csapódott a falnak.

„Most aztán hogy a fenében találjam meg? Hová tegyem az üzenetet? Vagy hogy mondjam meg?…

Eszébe jutott nagyanyja egykori szavai, amikor igen furcsa helyzetekben két karját kitárva, szélesen elmosolyodott és azt mondta: „Az élet tele van csodákkal…”

Ráírta a papír hátuljára, hogy „igen, akarom”, az aljára pedig biztonságképpen odaírta nagyanyja szavait: „Az élet tele van csodákkal”.

Hajszálra így történt.

Lacuska hetente egyszer eljött és megölelte Alizkát és hagyta, hogy Alizka is megölelje őt. És Alizka ölelt és ölelése hétről hétre forróbb és szorosabb lett.

– A végén még összegyűrsz – mondta nevetve Lacus, aztán kibontakozva az ölelésről megtömte a pipáját és meggyújtotta. Édeskés, sűrű füstgomolyag telítette be a hálószobát.

– A papír gyúlékony, vigyázz, még elfüstölsz – célzott Alizka tréfásan Lacus plakát múltjára, miközben felmerült benne egy istenments-jövő víziója.

Hónapok teltek el – egészen pontosan tizenöt – és bekövetkezett a baj. Alizkán elhatalmasodott a boldogságérzet és azt hitte, ennek sohasem lesz vége, ráadásul úgy tűnt, tényleg nem lesz vége. Miért is lenne? Nem azért vannak a dolgoknak kezdetük, hogy végük is legyen! Lacuska minden héten jött, ölelt, és biciklis fiú létére olyan volt, mint a máv menetrend szerinti járata, tartotta a menetidőt, mint az interszitik, s már nem is lehetett elképzelni a lehetőség másfajta variációját.

Lacus persze bőven el tudta képzelni, hajaj! Fogalmunk sincs, hogy egy egyszerű plakátember miféle bőséges fantáziával rendelkezhet! Igaz, hisz amilyen undok és fárasztó dolog egy fotón pózolni, félkézzel a falnak támaszkodva egy kosár virágot egyensúlyozni a biciklin, olyan undok és fáradtságos dolog a hétfői ölelések kötelezettsége, még ha oly édes is az, ahelyett, hogy egy függőágyban himbálózna valahol, egy távoli fehérhomokos pálmafás tengerparton, toplesses hölgyek kínálta frissítő koktélokat kortyolgatva, akiknek Alizkával ellentétben nincsen bonyolult lelkük, nem pukkadoznak vagy duzzognak a Valentin nap elfeledése okán és más semmiségeken, vélt vagy valós, de mindenképpen piszlicsáré dolgokon, mert isten tudja miért, de a nők folyton érzékenykednek. Lacus pedig egyre több okot adott Alizkának, hogy érzékenykedjen, mert isten tudja miért, de a férfiak meg a piszlicsáré dolgokban nagymesterek; mígnem egy szép napon Lacus azzal állított be Alizkához, hogy többé már nem állít be.

(Március volt, hétfő, tizenegy óra negyvennyolc perc. Kilencszáznegyvenöt nap telt el a „Hetente egyszer eljövök hozzád és megölellek, ha te is akarod” üzenettől.)

– Az történt, hogy szerelmes lettem egy lányba. Nem jövök többé. Nem tudok.

Alizkát a konyhaajtóban érte a hír. Megrendültségében, mintha egy motor indult volna el benne, föl s alá kezdett mászkálni a folyosón, s azok a szavak ismétlődtek benne ezerszer vagy még többször, hogy ’na és én?, velem most mi lesz?’

Szeme fátyolos lett, torkába egy görögdinnye nagyságú gombóc nyomakodott, de nem akart zokogni, hogy megőrizze méltóságát, vagy annak látszatát, végül könnyeit takargatván befordult a hálószobába.

Lacus lesütött szemmel ült az ebédlőasztalnál, az ujjaival a vizespohár élén körzött.

– Nem vagy az oka, Alizka, te hibátlan voltál, de hidd el… a lelkemet… a lelkemet… sőt annak egy darabját sem… én nem… de te ezt tudod, hogy én azt soha… de egyébként meg… – Utána ment a hálószobába, hogy e megsemmisítő szavak után, ami valljuk be, olyan volt, mintha benzinnel locsolta volna föl Alizka lelkét és aztán meggyújtotta volna, olyan fenséges és nyugalmas mozdulatokkal, ahogy a pipáját szokta volt… hú,deciki, gondolatok tán gáncsolták, de valahogy valami vigaszt kellett most keríteni vagy ilyesmit … érzelmi elsősegélyt az érzelmi csapásra, de Alizka nem volt a hálószobában. Eltűnt. A sárgavirágos függöny behúzva, a székek az asztal alá hermetikusan betolva, az ágyon a takarók érintetlenül, kisimítva, rózsa rózsa mellett fájdalmas rendben.

Az ággyal szemben a falon egy nagyméretű friss plakát, fekete-fehér, rajta Alizka borús arca. A papír még nedves volt, sírhatott.