Karacs Andrea versei

Nincsenek hegyek

Én nem értem, mi ebben olyan meglepő,

hogy nincsenek hegyek, mégis sokaknak

furcsa. A Pireneusokban jártam egyszer,

amikor az ott lakók elvittek kirándulni,

és úgy szökdeltek, mint a hegyi kecskék,

én meg csak bénázva mentem, akkor

nekik is mentegetőztem, hogy ahonnan

én jövök, ott nincsenek hegyek. Nem is

értették, ez hogy lehet, pedig itt tényleg

nincsenek hegyek. Van persze helyette

minden más, amit hosszasan sorolhatnék,

de a lényeg akkor is az, hogy nincsenek hegyek.

Komolyan mondom

Azzal kezdte, hogy ’komolyan mondom’,

még meg is ismételte, hogy ’figyelsz?,

mert komolyan mondom’. Komolyan

mondta, én meg komolyan próbáltam

figyelni, de még csak úgy, komolytalanul

se voltam rá képes, nemhogy komolyan.

Egyébként se értettem, hogy miért kellett

mondania, sőt mi több, hangsúlyoznia, hogy

komolyan mondja, mert ha nem komolyan

mondta volna, akkor miért is mondta volna

egyáltalán? Mi több, azt a gondolatot is

felvetette bennem, hogy máskor, amikor nem

teszi elé, hogy komolyan mondja, akkor

nem is komolyan mondja, de akkor meg, úgy

általában, minek is beszél? Érdekes, hogy

ezekre a gondolataimra valóban komolyan

tudtam akkor figyelni, de arra nem bírtam,

amit mondott, pedig, amint hangsúlyozta is,

bármit is mondott, azt komolyan mondta.

Az autóban ülsz

Nem, nem zavarsz, az autóban ülök,

mondod mindig, ha így este öt körül

hívlak, nem is értem, miért kérdezem

meg, hogy zavarlak-e, hiszen

téged, így este öt körül, képtelenség

lenne zavarni, te ilyenkor csak ülsz,

csak ülsz az autóban, és várod, várod,

hogy kilépjen, hogy haza vidd az

otthonába, ahol te is élsz, így este öt

körül, talán már négykor is, egészen

majdnem hatig, te csak ülsz az autóban,

az autóban ülök, mondod mindig.

Szeretem, amikor az autóban ülsz,

szeretem, mert már elvonult a napi

hajtás, szeretem, mert ilyenkor lehet

veled igazán beszélni, talán neked is

azért annyira jó, mert biztos unatkozol,

hiszen csak az autóban ülsz, mosolyogsz

is sokszor, vagy nevetünk, és én még utána

is mosolygok, mert ez volt az én időm,

az én néhány percem, amikor az autóban

ülsz – te meg az autóban ülsz, és várod.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/11. számában)