Kiss Anna versei

Legendák, halmok, legendák

(A DATIVUS CIKLUSBÓL)

Szibéria-változatok.

Ó, sok időt,

népeket látott Káspi,

s te, Bajkál!,

kénsárga, alvadtvérszín

felhőkön át végre

fölsejlesz – legendák

merülnek fel végtelen

vízedből, lassan, mint a

hódítók ezüstje, Tihany

kővévált kecskekörmei.

Én meg keleti selymet

bélelek prémmel,

doromb-zengésbe feledkezem,

átfordulnak az árnyak, az

öltés félbemarad. Ki tudja,

mióta, hogy az óra

bennem visszafelé jár,

(mint mikor albumot

leltem kéregálarcokkal a

moszkvai metróállomás

piacán, lekvárok,

gyanús húsok,

uborkás üvegek közt.

Fehér rókasapkát egy

másik állomásnál.

Illik rám. „A tunguz

istenit!”, tör fel belőled, hol

költők, s más széllel

béleltek nagy tál hússal

küzdenek már a múlt

ködén tálaló

világvégi Vadászban.)

Szibéria sokféle.

A zengés, a selymek, arra

keletről valók,

valahogy nem értem még

földet, napokig eltart,

kénsárga, alvadtvérszín

égen át jövök, lapos

idol-arcok közül, enyéim

arra terelnek csengős, agancsos

nyájat, bárányokat a

lejtőn, hol lovak sörénye

csapkod, nehéz és

magától való minden: az

ősök figyelme, sas, sólyom

felettünk, messze elkerült

medveodvak, a sztyeppe.

Mi elvirágzott.

„Az a nagy halom ott”,

szólal meg abakáni

tatár másik felem, kinek

kamerája mindig ilyen

kénsárga, alvadtvérszín

egek körül forog. „hogy ott

embert áldoztak volna…

lehet az…?” Volt, ahogy

volt, testvérem, történetünk

csupa halom, néha

felléptet rájuk egy lovas,

(mint az a nő, kendő-burokban,

bő ruhában), s emlékezik.

Úgy beszélünk, hallgatunk

együtt, mintha egy almafa

alatt nőttünk volna,

(alma!), utoljára Alma

Atában forgatott. Az „Ugor

folyam” elkészültének idején,

s már ő sincs sehol!

Szokom a

virrasztásokat.

Kidőlt tengelye rengett,

a világ lejárt róla halálos

hajnalod előtt is, mindig, ha

országot gyászolunk,

nagyságos fejedelmet,

árva Petőfit. Kire hordják a

földet, koszorúkat, s a

másik legendában élve jut

Pétervárra a hánykódó

tömegsír torkából,

s Pétervár nem Haynau

Budája. Szibéria

pedig Szibéria.

Tudnak a „magyarok

száműzött Puskinjáról”,

még tudják kik vagyunk, hogy

ő végülis visszatalált!,

s mi róluk szinte semmit!

A földről hol dekabristák

lelke lebeg s az ő

lelke is visszajár torozni

szabad ősökével, mert népeik

úgy lázadnak, mint mi,

ugyanúgy leveretnek, csak a

száműzött gondolkodók

java húz hozzájuk, a

lélekben szabad, ott,

Barguzinban is.

Bárhogy volt – a másik

legenda más onnan

nézve, mint innen, hol a

világ egyre ugyanazt

forogja ki, csak hogy a

világ oly ritkán

forog a tengelyén, ez

kénsárga, alvadtvérszín

felhői közt

bizony fölrémlik.

Alkonyok, hajnalok, alkonyok

(A DATIVUS CIKLUSBÓL)

Halálod hajnala,

hírének pétervári

alkonya, máriaüveg

tébolya, átmenet-idő,

magába foglal minden

elmondhatatlant, a lét

derengő húrjait, szél

hárfáit, valami kert

hárfázik emlékeimben,

kígyós árok füve, mi

túlnő az esőkkel,

galambházak pihéi zúgnak,

tojáshéja zörög.

Halálod hajnala,

hírének pétervári

alkonya lassan írja át

életem. Ne hidd, hogy

nem állok széltől tépve egy

állomáson, nem hagyom el

századik kendőmet a

posta előtt, nem élek,

mosdatom, fésülöm apámat,

de átírja füvet sarlózó,

fésülőlő mozdulatomat,

elbillent napjainkat

kertjében,

ki nem űzetett

ki onnan, hová az árok

kis fekete kígyója feljött,

s eltűnt a puszpángbokrok

alján, alvilági sötétben –

ha látta se láthatta,

jel volt, harmadnapra

elszállt lélegzete,

nincs képtelenebb

hely a világnál, ki

lélekben utánad haltam,

itt állok egy kertben,

felhők fölöttem…!,

voltak, valók szállnak el

felhőként, a verselő mozis,

majd ingét, sáros kalapját

feldobáló, kútjáró

bolond, ki brekegett már a

víztől, kalapját

dobta fel, ha talált lenn

valamit, csontot,

fazekat tallérokkal,

mik vesztét okoznák, ha

el nem kobozzák tőle az

időben hívott államiak,

a kutak bújása

merő veszély!, mint a

kígyós alkony, s ez most,

sötétülő vérével az

ablaküvegen! Mint

harminc évesen, mikor

félretéve mindent, az évek

hamujából felizzó

féltést, rosszallásokat,

ajtót nyitottam.

Alkonyok ölelkezői voltunk,

alkonyoké, mik nem

sápadnak hajnalokra,

sem oly méltatlanra,

mi eljön

érted a Dunán.

Pétervár utcái is

rég befagytak, a víz a

Mojka görnyedt hídja alatt,

köpenyek lobbannak,

Gogolé, Anyeginé,

vagy csak egy száműzött

alak, ki sosem létezett,

elszálló, üres takarónk –

szeretted volna ezt, a

tolsztoji eget, az

Arbat nagy alakjait,

keverék nyelvüket, jó ég!,

még mindig úton,

sosem érek haza!, hol a

virágok szomjan halnak, a

levélláda kiárad,

sosem érek haza!, csak

beérnek havak, esők, valami

kert hárfázik, kígyós

árok magas füve az esőkkel,

beér egy harmadik nap,

magába foglal mindent.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)