Balogh Ádám: Belső Amszterdam

Nézem az eurocentest az asztalon.

Megelevenedik, ahogyan azt ígéri

apám, jövőre eljöhetsz velem,

és amikor arra kért,

hívassam elő az idei képeket,

úgy éreztem, magával visz saját

Bermuda-háromszögébe,

ahol minden évben négy napra

eltűnnek a hétköznapjai,

amelyekbe visszatérve mindig én

gondoskodtam a fekete dobozról,

de soha nem néztem meg a fotókat,

mielőtt belekezdett volna a mesélésbe,

inkább vettem pár üveg Amstelt,

hogy együtt legyünk a pillanatban,

amikor életre kelti,

csakúgy, mint azt a fél tucat

bolhapiacon vásárolt réztrombitát,

amit neki már elsőre sikerült

megszólaltatnia nagyszobánkban,

na, nem mintha lett volna zenész

a családban, sokkal inkább,

mert volt elég ideje próbálgatni

egy Café Shop előtti járdán üldögélve,

míg elkeltek mások emlékei, melyeket

olyan hévvel vásárolt össze,

hogy nem is vette észre, ennyi minden

nem fog elférni a szolnoki lakásban,

de még a nagyvisnyói házban sem,

pedig pár üveg sör után mindegyiknek

látta a pontos helyét.

Végül csak a trombitákat tartotta meg,

hogy hazatértével megtanítsa fiának, hogyan kell.

Lassan éjfél.

Késő levenni a trombitákat a falról,

inkább felveszem az érmét, amit valamelyik

kacatért kaphatott azon a tíz évvel ezelőtti utazáson.

Bontok egy sört.

Akárha együtt bazseválnánk Amszterdamban.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/7–8. számában)