Gyeptéglák füveskönyvemből II.

Mondják, a költészet (legtartalmasabb, legszenvedélyesebb felvillanásaiban) kegyetlenül megfosztja a világot valamennyi illúziójától. Csakhogy a költészet, jóllehet némelykor ugyan bizonyos irányokat, lelki törekvéseket sejtet, a legkevésbé sincs eleve kimondott célokhoz kötve – ha csak nem kihívóan tendenciózus (vagy önmagáért való) a mű.  Egyébként kemény munkával megszerzett, titokzatos jóváhagyásokban születik meg. Mindenesetre különös entitás; az egész egy pillanat, lázadás, játék – és sokkal több.

Kettős perspektíva tárul föl benne. A rajongásé és a tagadásé.

Hát hadd essék szó utolsó esélyeink egyikéről, a költészetről. Kapcsolatba kerülni vele amúgy is egyugyanaz, mintha közvetlenül az élettel praktizálnánk.

(„… kétszer áldva van, / Megáldja azt, ki ád – és azt, ki vesz… ez / A koronánál is inkább ékesít” – írja WS. Igen: WS. Vajon a világgép véletlene, vagy a Teremtő játékos virágnyelve a jelentőségteljes monogram: WS. William Shakespeare, Weöres Sándor. Emitt a néhány szónyi idézet „Ezek: valója, karja, ereje” Shakespeare-é.)

Egy lélegzetre bolondulni érte, máskor visszautasítani. Szeretni, vagy épp ellenkezőleg: hideg pusztává csupaszítani a világot abban a hiszemben, hogy a szemlélődő és alkotni akaró lélek megoldást talál arra, amire voltaképpen nincs megoldás. A teremtő lélek azonban vakmerő, úgyhogy nemcsak illusztrálja a világ és saját maga paradoxonjait, ennél jóval messzebbre merészkedik: legalábbis megpróbál fényt vetni az ellentmondások összefüggéseire. Szüntelenül előhozakodik egy olyan világgal, amely a tisztánlátás és a változatos érzelem képeit viseli. Ez a művészet, az alkotás örök mohósága. Bont, hogy építkezhessék.

S azt ígéri, hogy (hol a közönséges világgal, hol a közönséges világgal szemben) magasba röpít, fel a csúcsra. Fel a fűszál hegyére.

Alkotni csakis mohón érdemes, csakis fegyelmezetten. Mit állít Nietzsche? „Nincs olyan művész, aki elviselné a valóságot.” Mint a kontraszt egyik fele, ez igaz. De a művészet egyugyanazon mozdulatában rajong és tagad. S mivel egységre törekszik, nincs olyan művész, aki úr lehetne önmagán és eszközein, ha lemond a valóságról.

Mindez más szóval annyit jelent, hogy például egy költő (talán minden költő?) a végleteiben (érzései tetőfokán?) a legbeszédesebb. Ha kellően edzett. Ha nem ismer akadályt. Ha átérti a lét csodálatos szorongását. – Ha kész arra (persze jelképesen), hogy malomkövekkel toldiskodjon, noha efféle skandalumai közepette is precíz írástervvel rendelkezik. Sőt! Ha övé a szent őrültek lelkébe írott munkaszerződés: azaz valami bonyodalmas úton-módon bedolgozó Istennél.

Annak, hogy e szárnyalást miként lehetséges kiváltani, szédítő változatait ismerjük; holott lényegileg nem tudunk róla szinte semmit. (Amúgy az ismert verziók is jószerével kimeríthetetlenek. Közismert: Schillert például a rohadt alma szaga ajzotta robbanni az esztétikumért.)

Értsük meg egymást: nem másról, mint egy utazásról, a földi szellem varázsos kalandjáról van szó, amelynek akármelyik részjelenségét is emlegetjük, egy valahol meglévő igazság titkairól beszélünk. S amint e titkok nevet és formát nyernek, alkotássá fognak rendeződni. Erről van szó. A honnan hová kérdéséről van szó.

Egy hatalmas érzés kifejezéséről. Minthogy nem kicsiny az érzés, nem átlagosak, nem kicsinyek a végletei sem.

A költészet természetes lelkületű (másképp mondva: egészségesen lázas) nőalakjai kiváltképpen jól ismerik azt az égig nyilalló mindentakarást, amely már-már vallásosan hű a líra őslényegéhez. Előttük a világ képei: megannyi születés, világra jövetel. A férfi kombinál, fontoskodik. A nők inkább a szív stratégái – hogy véletlenül se vonjuk meg tőlük a racionalizmust.

Egy tanulmányhoz készülődve Tóth Erzsébet verseivel élek próbaházasságban. Az ő hangja is egyszerre filozófia és szívbéliség. De még a filozófiára is szívből méri rá a súlyt. Egy éteri hangolású, ugyanakkor komoly konzekvenciákat sejtető imában (az ima a hit dallama és a szív szövege) talál rá egy alighanem soha többé vissza nem hozható nyelvezetre, s felkölt, felszít egy drága mítoszt. „Imádkozni a hegyek lábamhoz térdelnek, / hogy tenyérbe vehető patak-víz, / széna-ágy, fenyő-akarat legyek. / Mert Istennek a madárutat kaptam, / apostoloknak a virágokat.” Tessék nyugodtan, feltételek nélkül, elengedetten beleszeretni a gyönyörű talentum szavaiba. Érzelgős, de érzelmesnek lenni szörnyen gyáva korunkban nem akármi az! Magasabbra emelkedni az ész jégsámlijánál. Tessék végiggondolni: nem életet kér-e a szónak, aki tenyérbe vehető patak-víz lenne? Nem emberien (tehát kétesen) monumentális-e, aki fenyő-akaratot szeretne magának, és apostoli kíséretül virágokat?

A híressé lett vers, a Madárúton zárlatában azt írja Tóth Erzsébet, nem hiszi, hogy evett, enni fog a szétrugdalt kenyérből. (Nem érdekes-e, hogy amit itt erkölcséről és költészetéről elárul, az ugyan akaratlan találkozás, de egyenrangú összecsengés a francia klasszikus, René Char nagyszerű sorával: „A kenyeret meg kell gyógyítanunk!”)

És ahogy közeledünk a jelen felé, a költészet komor gyónássá válik, formai bűnbánat inkább, semmint szenvedély, már másképp ódai: mintha az óda feláldozása lenne.

A kiábrándultság, a sajnálat gyülemlő és nem tompítható érzése nem tompulhat tovább a blazírt tényeknél.  A fohászszerűség, az ünnepélyesség oda csúszik le, ahol a világ van. Hiszen a lent-létről sóhajtotta Vörösmarty is: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél…”

S miről beszél a világ? Persze: sok mindenről. Keserű alkalmakról is. A Madárúton ábrándja szegényes aszkézisbe torkoll. A kegyelmi mű nagy híre után jó három évtizeddel Tóth Erzsébet A vers könnyeiről értesíti egykori rajongó önmagát. S milyen híranyagszerűen, szárazon, mennyire lojálisan, a legcsekélyebb emelkedettség híján. És milyen rettenetesen igazul!. „100 ezer költő a változásért… / Van-e annyi költő a földön, amennyi embernek ebben a pillanatban is fegyver van a kezében, puska lóg a vállán? (…) Amerikai költő lép a mikrofon elé, noteszában szépen formált betűk sűrű sorokban, meglehet, pár év múlva a kézzel írás is lázadás lesz.  (…) Az amerikai fiúnak madársóhajnyit remeg a keze lapozás közben. Verejtéktől fénylik a homloka. Aztán egy csepp lehull a padlóra, majd kettő, három, négy…  / Sírt a vers.”

Amikor sír, és egyébre már nem képes, az alkotás elveszti termékenységét. Sírhat: minden oka megvan rá.

Mindamellett Tóth Erzsébeté mégsem a csüggedés attitűdje.  Hanem a leplezetlenségé, a belátásé. A sokféle lehetőség közül az egyiké. És mi a sors, ha nem lehetőségek ijesztő sokasága? Ami pedig a reményt illeti: a remény kiiktathatatlan. „Egy utolsó próbakör még kinek árthat?” – írja Tóth Erzsébet a Bérlet a szerelemre című versében. „Bérleted van, / erről a járatról téged senki / le nem szállíthat, / bérleted van a repülésre…”

Az ember vágyakozik. S ha egy-egy pillanatában alkotóvá emeli magát, a következmények sem váratnak magukra.

                                                                                              Kelemen Lajos