Iancu Laura és Kelemen Lajos versbeszélgetése

IANCU LAURA

Este a faluban (12)

            Gálhidy Péter szobrai alá

Áruld el, Uram,

miféle ellentét a fájdalom s a hit;

s hogy egyszer igaz,

máskor hamis,

hogy a rosszban van jó is?

Áruld el, miféle gyötrelem

terem szerelmet aztán háborút

fekete-fehér szívekben?

Hát volt idő mikor a szél

kitakarta az utakat,

s a lilult kezek foltjai

a szenteltvíz-tartókra ráncosodtak;

mentek oltárodhoz,

mint frontra hajtott katonák

a szederajkú asszonyok,

imával borogatták kendőbe ázott arcodat.

De mi van, ha egyszer,

kihabosodik a térkép

s a félszemű békeírnok,

mintha csak érett alma volna

a Szent Anna-tóba belevág,

hogy többé sose találjanak haza

a gyalult hátú szent anyák?

S valóban

nincsen tűz, pokol se,

mi a páratövist

elégesse.

Legvégül Pendelyes Józsi

bőröndje talált haza a faluba,

léleknyi hely se volt benne,

csak tíz esztendő távolsága.

Akkor az ég még kormos volt

és nem kérdezte senki sem:

Látod a sok sírásót?

Mind elfáradt a temetőben!

Szülni, hantolni éjjel-nappal

végzetes dolog, Istenem!

Az éjszaka hajnal felé

arcát elfedi.

Talán még él a világtalan Mihály bácsi

ki azt hajtogatta:

sokra mehet

ki tejen nőtt nagyra,

aki a két fa gyümölcséből

akkor sem eszik, ha éhen halna.

Nádszálak

 

Felhősödik s az Isten

most éppen háttal van,

mereng, mintha anyámat

látnám ujját tördelni szorgosan,

már csak ül, már csak öregszik,

örökölt gyolcsingében;

pohár vízért sem kiált már

tegnap óta Isten.

Vergődik a harangnyelv,

kettőt búcsúzik, egyet üzen,

nyakába veszi a világot,

mintha meleg halott volna,

ki tudja melyik templom

hányadik tornyába,

ütéseire meg-megrezzen Isten

hajladozó háta.

KELEMEN LAJOS

Ahogyan Robinson, belejössz

Egy jókor jött hajótörés! ‒

s mondjam-e,

a délszaki sziget is őrjítő, a próba:

mit félig értek, a teremtés titkát kopírozva,

a sors ellen friss igékkel,

ezen dolgozom;

és szerelmes hivatásom, hogy nyugtázza:

jövőm jő,

vár kicentizett misztériumával egy kotnyeles klub,

melyben minden lépcső pincékbe vezet,

s honvágy már nem fér bele ‒

s érhet-e szégyen érte?

világrajongásról vartyogni, mindközös

kötelékeinkről itt az embernek nincsen kedve ‒

disznótenyésztő lettem, sörfőző,

s autodidakta király meg paraszt,

legszebb érzéseimre gyártott szavaim,

mind, mi fényesség volt egykor,

és békét kért, remélem,

helyükre hemperedtek már az ingoványban

vagy a víz alatt.

Kis vers Iancu Laurának

De mi van, ha egyszer,
kihabosodik a térkép
s a félszemű békeírnok,
mintha csak érett alma volna
a Szent Anna-tóba belevág…

                  (Iancu Laura)

Egy tökéletes emlék, mintha az első hajnalt

vernénk csapra, s a fésült füvön

az oldott, ömlő harmat a teremtés utóízét idézné;

képzeld azt,

hogy belefonódik véráramunkba,

vagy levélerekből fakad, s ízlelhetjük tejes nedveit ‒

persze, a félszemű ügynökírnok félelme, titka

homályos falmélyedéséből megint üzen.

Tegyünk kitérőt, nyilván ügyei vannak,

gondolom, a széljárás miatt;

helyhezkötöttségünk minden világokban a hit,

s ő ebből egy szót sem ért—

Feszülten hallgatózol: vészterhes, ahogy meg-megcsobban

a Szent Anna-tó? Te is tudod, hogy mennek a dolgok,

egy élet kellene az életet jóvátenni,

s hogy kiderüljön: hol is a horizont.

Mégis, a maga idején lecsillapul a tó, mint az önismeret,

s a békesség és kegyelem, ha nem is várnánk,

késés nélkül megérkezik.

Kívánsághely

Be kár, hogy ritkán látogattok ‒

se hasznos hang, se töprengő informátor, igaz,

nem vagyok, idegen

elementumok csobbannak be ide egy másik térből,

s a végtelent hazudni képes kékséget is,

elaggott öbléből olajos tengervíz szorítja ki;

bozót, hőség, tompa, tömör  lángfal,

és zsuptetős árnyék, kavicspart királya, küldöm

mégis a címemet: Bermuda,  Grandes Esperanzas

s persze de la calle ‒

milyen kár, hogy idáig érve folyton

kizökkent ábrándjaimból,

meg-megcsobban, mint egy vödör koszos vízben, hullámzó

anyag minden napom, vagy olyan száraz,

szinte csattog ‒

muszáj, hogy magamra folyton ráébresszen?

Dobog megint: s önként megint, úgy hallom, át kell

telepíteni más célra fantáziámat,

mint a tájba komponált madárijesztőt, új helyén

(pont a pont mellett, jelentés áldozatai)

ott szobrozunk majd, tanyás szabadban, törzsön kívül:

két szélbélelt őr, s vállainkra szállnak a madarak.

Napcsoda

„És megálla a nap, és vesztegle
a hold is…”

                                   (Józs 10, 13)

Futni a bethoroni lejtőn,

akár egy kapun át, iszkoló hadnép,

a nem kellők, százával a csapáson,

hol végighánt ítélet és bosszú;

az égi harag jégeső-kövei sorozzák a környéket –

a kétarcúaknak mindez híg beszéd,  ők tudják,

valahonnan valamilyen tüzes őrszem

mindig is követett rejtett leshelyéről ‒

enyhületre esély; körén

a Nap sincs, elakadt,

vár fönn,

s ahelyett, hogy váltakozva kelne-hunyna

ugyanaz ugyanúgy –

más mérték világa dereng a téren által,

és minden lassúbb,

nem tolong, nem rohan: hová vágynék,

s miként ítéltetik –

csak visszajusson igaz helyére.