Horváth Imre Olivér versei
A tóhoz vissza már gyalogszerrel mentem,
mert a vártól a városig lovagoltam annyit,
hogy nem győzte a kovács patkóval, véletlen
vágtám mögött széles ösvény húzódik már,
ahogy az untalan napfény arcomra sütötte
a rostélyt – minek az rám? Kóbor vadászok
ismerik a nyírest, ahol sisakomat hagytam,
megtalálják láncingem mellett az ebeik,
ragyogását eluntam, mint az ígéreteket
[…]
A SZERZŐ NEM SZIMPÁTIA CÍMŰ KÖNYVÉT AJÁNLJUK
 Vigyázz, olvasó, a kötetből több helyen szivárog a vér, s lapozgatás közben beszennyezheti hófehér ingujjad. Más oldalakon ujjbegyeid érdes, faktúrás felületekhez érnek, s borzongva tűnődsz el: mi ez? Drakula harapásai nyomán varasodó bőr-textúra? Műtét utáni varratok maradványai egy önhitten összefércelt homunkulusz testén? Talán egy élet sebeinek gyűlő hegei mindannyiunknak húsán? A fiatal költő angolszász kötődésű lírájában tovább él a viktoriánus Robert Browningtól Szabó Lőrincig, Edgar Lee Mastersig (s tovább) ívelő monológvers hagyománya, ám a közvetlenebb személyességet megteremtő énbeszéd formáival is találkozunk. Az alakok, amelyek megelevenednek a kötet verseiben, rendkívül plasztikusak, legyen szó akár régi korok figuráiról, angliai vendégmunkásokról vagy különös világuk megfogalmazásával és saját testük felfedezésével kísérletező gyermekekről, fiatal és idős emberekről. Amikor becsukod a könyvet, ne mosd le sietősen kezedről Horváth Imre Olivér sűrűsödő vérét. (Lapis József fülszövege) Horváth Imre Olivér: Nem szimpátia (FISZ, 2016)
|
Lancelot
A tóhoz vissza már gyalogszerrel mentem,
mert a vártól a városig lovagoltam annyit,
hogy nem győzte a kovács patkóval, véletlen
vágtám mögött széles ösvény húzódik már,
ahogy az untalan napfény arcomra sütötte
a rostélyt – minek az rám? Kóbor vadászok
ismerik a nyírest, ahol sisakomat hagytam,
megtalálják láncingem mellett az ebeik,
ragyogását eluntam, mint az ígéreteket:
felszabadító! Szemernyit, ha tud nálam
többet a jövendő, fonalát éppúgy vágja
a tőr, mint a kardom. Csak, hogy éles
maradjon, élezem a parton, apródom
– szőke üstök – nedvesen tartja a követ,
ne vessen szikrát, nálam öregebb aligha
lesz, a rám szabott időt könnyedén
kivárja, bánom is én, a távolban miféle
csodás testeket sodor magán a víz.
Grendel
Olyannak szeretlek, amilyen vagy, te
engem azért, amilyen nem, mióta együtt
élünk, tudatod folyton a kegyetlenséged
velem, szakállt növesztettem, legalább
a szőr szúrását szeresd magadon, míg
puha arcoddal súroltál magad alá,
helyemre, így amit gondoltam, nem
tettem szóvá, szerinted nem írtam
verset se, pedig lemondtam sorra
mindenről, amit szeretek, hogy ezt
az ostoba játékot játsszam veled,
hogy bennem szerethesd, amit
magadban szeretnél, magaddal,
de amíg magad alatt vagy, felém
nem kerülhetsz sehogysem.
Felségárulás
Feküdtél a matracon, elmentek úszni a fiaid,
kiültem a napra és néztem, ahogy a bordáidon
játszik a napsugár, mellbimbóid körül őszülni
kezd a szőr. Vártam, hogy letedd a könyvet,
becsukd a szemed, vártam, hogy a sörtől,
amit hoztam neked, elpilledj az árnyékban,
majd felálltam csendben, kihúztam a plédem
a napra. Dél volt, rágyújtottam, hadd égjen,
hagytam, hogy a nap megkapjon. Néhány
napig hason aludtam utána, ahogy mondtad,
tanár úr, a fájdalmat úgysem látják meg,
hogy egymás mellett feküdt a régi és az új,
a test és a tőle való elvágyódás, négyben,
darabokban téptem le a bőrt, mert a halott
hám alatt az új puha volt, puha, a legpuhább.
