Nem magányos sziget

A VÖRÖS TEKNŐS

Hayao Miyazaki leköszönése után kérdőjeles maradt, vajon ki töltheti be a távozása után keletkezett űrt? Szerencsére az animációs világ rövid ideig késlekedett a válasszal: egy holland animátor, név szerint Michael Dudok de Wit képében olyan szerző érkezett, akinek műve gond nélkül illeszkedik a legnagyobb Ghibli-animék sorába, voltaképpen törés nélkül folytatja mindazt, ami nemrég a Szél támad-dal átmenetileg félbeszakadt.

Noha a cannes-i Un Certaid Regard-válogatásból érkezett A vörös teknős nem élőszereplős darab, 80 perce során fel sem merül, hogy rajzfilm elé ültünk, annyira magával ragad a hangulata. Meditatív, lassú folyású, jóformán cselekménymentes pillanatképet nyújt az ember létéről, mikrotablót rajzol rólunk, bármelyikünkről. Hiába pozícionálja a történéseket egy soha meg nem nevezett lakatlan szigetre, Dudok de Wit dialógusmentes csodáját magának érezheti az, aki szegény sorból jön, aki vagyonos és művészet-érzékeny. Elitizmus és popkultúra határai semmissé válnak, csupán kellő nyitottsággal ildomos közelíteni a mozi felé. Játszódjon bárhol a fabula, A vörös teknős bölcsen, halkan sugallja: státusztól függetlenül valamennyien ugyanazon megyünk keresztül, mint a rajzfilm karakterei.

Pontosan min? Örök körforgást élünk át, születünk, létezünk, sőt, kisebb-nagyobb örömökben osztozva élünk, majd, ha végigsétáltunk az úton, lehunyjuk a szemünket. Vidámság és nehézségek, intim percek és kívülről ránk zúduló, óriási kataklizmák nagyszerű szimbiózisa bontakozik ki. A vörös teknős nyomatékosan melankolikus, édesbús. Csendben, nyugalmasan felépülő darab, kellemes és szomorú pillanatokat olvaszt össze. Mégis, végül nem bánatosan, hanem gazdagabban, felüdülve távozunk a filmszínházakból. Ontológiai áttekintést kapunk szavak nélkül, a képek erejére hagyatkozva. Gyakran mozdulatok, netán, árulkodó némaság, sőt, arcok, színek (a fekete hajú, szakállú férfi alkonyéveit ősz-fehér hajkorona jelzi, felesége vörös haja ugyancsak ebbe a színbe vált, fiuk testfelépítése, tekintete, fizimiskája a fiatal apáéhoz és az anyáéhoz hasonlít) vezetnek bennünket egyik eseményből a másikba. A vörös teknős leképzi, hogyan jövünk a világra, mit hozunk ki belőle, majd „dolgunk és kötelességeink” végeztével miképp hagyjuk azt a hátunk mögött. Helyszíne az Élet szigete, a megismerésre váró világ. Főkarakterünk viszontagságosan csöppen ide, hajótöröttként árhullámok lökik partra, zuhog az eső. Menekülni próbálna, de valami, jelesül a címbeli élőlény örökké visszatartja. Érthető, ám korántsem didaktikus hasonlat. Beleszülettünk az életbe, nem léphetünk ki onnan csak úgy, át kell esnünk azon, ami ránk vár. Kontemplatív stílben tárul elénk minden, ami ezt takarja: a felnövekedés, a társra lelés, a családalapítás, az utolsó évek magánnyal, aztán végső megváltással. Mert igen, A vörös teknős határozottan feloldozás-sztori: központi alakja, a teknős metaforikus entitás. Nővé változik, a hős életen át vele maradó társává formálódik. Benne rejlik az élet: az állatban és a lányban. Mintha a társ, a gyengébb nem volna az, aki mederbe tereli létünket. Vagy a teknős? Irreleváns a metamorfózis-szál. Sokkal lényegesebb a mágikus realista, rögvalót és misztikust összefonó hasonlat. Az utazás fontos, nem a cél: A vörös teknősben a szóban forgó metafora erejének ildomos átadnunk magunkat. Dudok de Wit legerősebb érve így szól: lényegtelen, hogy nő vagy teknős, a változást hozó elem, a jelkép végül pozitív fordulatot hoz a túlélő férfi napjaiba, aki végigjárja a lét stációit. Szereti a családtagjait, kitart mellettük, így a nehézségeket is könnyebb lebírni, végül pedig elégedetten léphet ki az életből. Ismétlődések szegélyezik az animét: szökőár nyitja a történetet, a vége felé újabb cunami sújt le a szigetre. Mindkétszer megváltás az eredmény, először megszületik a lakatlan sziget férfije, később az immár családos főszereplő ölelheti át szeretteit. Ugyancsak a körforgás jegyében zajlik le egy kis léptékű coming-of-age történet: a hajótörött gyermeke felnő, a régi generáció képviselője a szigeten marad, az új nemzedék zászlóvivője „továbbhajózik”, neki már új ciklusba kell lépnie, más módon kell belekóstolnia az életbe.

Rendezőnk egzisztencialistaként morfondírozik, és mint minden mágikus realista műben, valami leírhatatlan, transzcendens jelzi az utat. A film úgy szól a szívhez, hogy egy pillanatig sem manipulatív. Szimpla, ám rendkívül kifejező, ha akarjuk, impresszionista vizualitással bír, zenéje fülbemászó, hovatovább eszköztelenségében lírai és felemelő. Minimalizmusa gyönyörűen utal A vörös teknős nívójára: lévén nem tolja a publikum képébe, mit, hogyan érezzen, a néző olyan ajándékban részesül, amely nem hollywoodi, eposzi vagy grandiózus. Poétikus, kisléptékű, emberi: A vörös teknős inkább rokonítható olyan, nálunk méltatlanul alábecsült vagy kevesebb figyelmet kapó kiválóságokkal, mint Takeshi Kitano Nyár, csend, tenger című halk szavú melodrámája vagy Jean-Jacques Annaud midcultjai (A tűz háborúja, A medve), semmint a metanarratívával bíró Pi életével. Nagyszabású küzdelempillanatok helyett az ember – nem pedig a teknős – átváltozása számít. Dudok de Wit hidat épít az európai és az ázsiai szerző-perspektívák közé. Nagyszerű reprezentánsa az öreg kontinensnek, egyúttal méltó Miyazaki-örökös.

Szabó Ádám

_{La tortue rouge, 2016}

_{Rendező: Michael Dudok de Wit}