Tiszatájonline | 2015. november 13.

Vissza a múltba

ADELE: HELLO
Nézi az ember a számot a klip alatt, és nehezen tud vele mit kezdeni: leírni is felesleges a megtekintések számát, mert egy óra múlva nyilván néhány millióval már több lesz, mindig lesznek olyanok, akik csak most fedezik fel maguknak Adele új számát. Szeretjük ezt a nőt, és egyáltalán nem nehéz sorolni, miért is: mert egészen más, mint a többi énekes. Mert nem kell címlapokra kerülnie, hogy figyeljenek rá […]

ADELE: HELLO

Nézi az ember a számot a klip alatt, és nehezen tud vele mit kezdeni: leírni is felesleges a megtekintések számát, mert egy óra múlva nyilván néhány millióval már több lesz, mindig lesznek olyanok, akik csak most fedezik fel maguknak Adele új számát. Szeretjük ezt a nőt, és egyáltalán nem nehéz sorolni, miért is: mert egészen más, mint a többi énekes. Mert nem kell címlapokra kerülnie, hogy figyeljenek rá. Mert azt mondja, a legnehezebb az volt a klip forgatásának idején, hogy nem láthatta a gyerekét. Mert tényleg csak azt csinálja, ami egy énekes feladata: énekel.

És milyen jól énekel! Persze, már jól énekelt évekkel ezelőtt is, amikor legutóbb hallgatta az ember, és akkor megint itt van egy dolog, amiért lehet szeretni: nem a mennyiség, hanem a minőség számít, akkor jön elő egy új számmal, amikor van valami gondolata. Így tényleg könnyen megbocsátható neki, hogy a Hello azért egy elég felejthető dalocska.

A tanulság tényleg csak annyi, hogy nem kellene olyan dalokat írni, mint mondjuk a Skyfall, mert akkor egy szavam sem volna, nem nyafognék, hogy a Hello nem egy karakteres szám. Nem olyan, amilyet várnék egy énekestől, akit Adele-nak hívnak. Valahol persze, nagyszerű a szám, mert a legegyszerűbb témát is képes új köntösbe csomagolni, már a cím is leegyszerűsítés, és mégis, ezért működik: elhagyja, ami felesleges, arról beszél, hogy ilyen a jelen, olyan a múlt, és lehet próbálkozni visszahozni, csak nem megy. Végig azt érzem a dalból, hogy semmi sem biztos, minden csak próbálkozás.

Adele is próbálkozik, de mindenre ő sem képes, valahol nagyon átlátszó az egész, a szerelmi csalódás, meg a vágyódás az elmúlt pillanatok után. Viszont még mindig olyan a hangja, mint évekkel ezelőtt, és az ötperces szám alatt sem fárad el, sőt, igazán csak a végére teljesedik ki, akkor mutatja meg, mit rejteget.

Közben folyton az az érzésem, hogy nem is a szám volt a fontos, hanem a klip, mintha a rendező, Xavier Dolan elképzelt volna egy világot, és ehhez írtak egy dalt. Az elképzelt világ pedig él, tele ügyes megoldással a klip, az ember csak örülni tud, milyen jó, hogy végre nem okostelefonokat mutogatnak, hanem kis nyomógombos készülékkel telefonál az énekesnő. Még egy dolog, amiért lehet szeretni Adele-t.

Gera Márton