Övék a világ

VINYL

Ha Martin Scorsese és Mick Jagger sorozatot készít, akkor az nyilván öröm, ünnep. Kissé zavarban is van az ember, nem érti, miért csak most készült el a Bakelit (Vinyl), ez a hetvenes évek zenei életét feldolgozó széria. Miért csak most, amikor nagyjából Martin Scorsesének és Mick Jaggernek is ez az időszak jelentette a fiatalságot, nem csak utánaolvastak, miként terjedt a kokain, miként vitték ágyba a férfiak a nőket, és miként készítettek jobbnál jobb zenéket. Persze, a sorozat az sorozat, van története, vannak szerethető és kevésbé szerethető hősei, hiszen az mégsem járja, hogy heti ötven percben a hetvenes évek rock and roll zenéit nyomatják. Vagyis hát: a magam részéről tökéletesen elégedett volnék az utóbbival is, és egyelőre úgy tűnik, a Bakelit részről részre megmutatja, miből maradtunk ki, mi jelentette akkor a zene csúcsát.

Bár mintha volna egy másik cél is, és ezt már a sorozathoz készült hivatalos lemez meghallgatása után mondom: alternatív zenetörténelmet kapunk, olyan számok vannak az albumon, amelyekről nem is hallottam, és gondolom, olyan számok szólalnak meg majd a sorozatban, amelyekről a fél világ azt sem tudja, mi fán terem. Ami valahol azért érthető, a fél világ nem is élt azokban az időkben, amelyben a sorozat játszódik, nekik könnyű beadni, hogy ez a hetvenes évek. Nekem könnyű beadni, hogy amit hallgatok, az a hetvenes évek, még úgy is, hogy sok előadót csak megkértek, írjanak már olyan zenéket, mint a hetvenes években.

Így is indul a lemez, pontosabban Ty Taylorral, akire mindent lehet mondani, de azt semmiképpen sem, hogy öreg róka lenne, neki a hetvenes évek elsősorban az óvodát jelentette. Nem panasz ez, persze, a The World is Yours jól szól, gitárpengetéssel kezdődik, aztán Ty Taylor elnyújtja a hangokat, és közben úgy lassú a szám, hogy van benne lendület, ripsz-ropsz a végére érünk, ahol van még egy kiáltás, hogy az is értse, akinek eddig nem lett volna világos, az előadó élvezi, amit csinál. Én meg élvezem, hogy a lemezt hallgathatom. Élvezem, amikor Otis Reddinget énekel, és talán kissé rossz a Mr. Pitful felvétele, nem elég erőteljesen szól a hang, mindenesetre a lényeg így is világos: tudott hangulatot teremteni ez a fickó.

Mégis az a legjobb, hogy egyáltalán nem egységes a lemez, mert hát a rock and roll sem volt egységes. Ami azt is jelenti, hogy a számok jelentős része nem a hetvenes évekből való, van kis füllentés tehát, de csak azért, hogy a hallgatóknak jobb legyen, meríthessenek innen, meríthessenek onnan. Az Edgar Winter-féle Frankenstein például lehetne a lemez leggyengébb pontja, instrumentális zene, csupa dob és gitár, hang egy szál se, de közben szórakoztatóan rémisztgető muzsika. Nem mintha sokkal többről szólna a lemez, okos válogatás az egész, okos felmutatása annak, hogy ezekből maradtatok ki, kedves fiatalok, akik nem éltetek a zene aranykorában. Ami azt illeti, annyira nem is maradtunk ki.

Gera Márton

Vinyl – Music From the HBO Original Series – Vol. 1

Atlantic Recording Corporation & Warner Bros, 2016