Cipőből isszuk az operettet

CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ 100

Talán Kálmán Imre is meglepődne, hogy pont ezt a darabját ünnepeljük, amire azt mondta, ő nem tud a szerelemről írni, amikor a fronton ropognak a fegyverek. Valahogy mégis tudott, legalábbis a Csárdáskirálynő elkészült, és valamilyen oknál fogva túlélte a legkegyetlenebb korokat, ordas eszmék uszultak ránk, de az operettet akkor is játszották. És nyilván játszani fogják száz év múlva is, talán pontosan ugyanúgy, ahogy manapság szokás: nem figyelve arra, hogy a darabot esetleg érdemes volna értelmezni, valamit gondolni is róla. Csak közben az a Csárdáskirálynő titka, hogy mindent elbír, leleményes és kevésbé leleményes rendezőket is, mert a dalok működnek, akár önmagukban is.

Persze, ami az Operettszínházban Csárdáskirálynő 100 címszó alatt történik, az nem elsősorban a darab eljátszása. Gálát néz az ember, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Előnyből sajnos nem sok van, mindössze talán annyi, hogy a műsor felénél felmegy a színpadra Szinetár Miklós, és mond néhány szót a legendás 1954-es változatról. Ami tényleg legendás, és nem azért, mert három és fél óra hosszúságú, hanem mert valóban jó.

A gála viszont nem igazán jó, érthetetlen, milyen elvek szerint rendezték meg, az egyik pillanatban még az első felvonásból van egy részlet, majd rögtön ott vagyunk a darab végén, jön az édes álom. Közben meg valamiért így is működik az egész, az ember azt veszi észre magán, hogy dúdolja a számokat, és egyáltalán nem fontos, Kerényi Miklós Gábor mit álmodott a színpadra. Néha egyébként egészen ügyes dolgokat, bár kissé esetlen a sok kikacsintás, és az sem egészen világos, miért jó, ha sportcipőben jönnek be az elején a színészek. Valahol azért pontosan értem az okát: ez volna hivatott demonstrálni, hogy a Csárdáskirálynő ma is él, nem kopik el, és ha valakinek azt mondjuk, Hajmási Péter, Hajmási Pál, akkor nem néz minket hülyének. Most viszont valamennyire új a szöveg, az ismerthez képest mindenképpen, és nem is hangzik olyan rosszul, amikor azt éneklik, „érzem, hogy elborít a férfivágy”.

Aki a műsor alatt végig azon gondolkodott, hogyan maradhatott ki Oszvald Marika, az megkapta a választ: éppen Ománban játszották a Csárdáskirálynőt. Valahol sejtette az ember, hogy a világnak egy jelentős részén tudják, honnan is származik a „jaj, cica, eszem azt a csöp kis szád”, bennem mindenesetre most tudatosult, hogy valószínűleg igaza van Kerényi Miklós Gábornak, amikor azt mondja, a huszadik században négy világhírű zeneszerzőnk volt: Kodály, Bartók, Lehár Ferenc és Kálmán Imre.

Mondanám, hogy csak arra jó ez a gála, hogy az ember meghallgassa a dalokat, de van egy pillanat, ami mindent felülír. Bejön Molnár Piroska, és azt mondja, az 1993-as kaposvári előadáson egyébként ő írta át a Jaj, mama szövegét, így lett belőle: „kvittek vagyunk mi már, az élet meg én”. Majd elénekli, és közben folyton arra gondolok, hogy ez is a Csárdáskirálynő. Ez a Csárdáskirálynő.

Csárdáskirálynő 100, Budapesti Operettszínház, december 3., Duna Tv.

Gera Márton

[nggallery id=641]

Fotó: Operettszínház / Schumy Csaba, Kállai-Tóth Anett és Deák Vera