A marketingesek vadvirága

ANDREA BOCELLI: THE COMPLETE POP ALBUMS

Nagy divat szidni Andrea Bocellit, és nem csak nagy divat, hanem könnyű dolog is, bár mindig rájövök, mennyire felesleges. Amikor azon kesergünk, hogy az opera az elit műfaja, élére vasalt ingben és öltönyben kell az előadásokra járni, akkor talán Andrea Bocellire kell gondolni. Mert őt nyugodtan lehet papucsban és pólóban hallgatni. Mondjuk, nem is operaházakban ad elő. Sőt, talán nem is operaénekes.

Vagy legalábbis nem annak indult, ha nincs Franco Corelli (tudom, olaszok mindketten, meg nem egy nagy felismerés, de most jöttem rá, mennyire rímel a neve Bocelliével), lehet, ma is egy ügyvédi irodában rendszerezné az iratokat. Volt viszont Corelli, és persze, korábban is zenélt Bocelli, de nagyjából egy tucat ember ismerné, ha továbbra is bárzongorista marad. Így lett operaénekes. És nyilván könnyebb operaénekesnek meg tenornak hívni, viszont jó lenne, ha tényleg az volna. Noha az utóbbi időben egyre gyakrabban ad ki lemezeket, amin végigénekel egy teljes művet, az ember azért érzi, miért lenne jobb popénekesnek nevezni.

Gyakran tapasztalni a hangbéli hiányosságokat, tényleg gyönyörű a Con te partirò, ahogy elindul, és a végére bekapcsolódik a zenekar, de vannak pillanatai, amikor Bocelli egyszerűen elharapja a szöveget. Erre viszont azt tudom mondani, hogy legalább ismeri a határait, csak ritkán énekel operaáriákat, vagy ha igen, akkor is inkább a legismertebbeket, ahol az ember már nem is a hangra figyel. Ügyes fickó, de még ügyesebbek, akik alakították az imágóját.

Most viszont azok a legügyesebbek, akik a The Complete Pop Albums cím alatt adták ki Bocelli összes felvételét: legalább tudjuk, mit is hallgatunk pontosan. Mindenesetre még így is van meglepetés, a kilencedik lemezen csupa karácsonyi szám van, kissé túl mélyen énekeli az O tannenbaumot, és a Jingle Bells is olyan, mintha nagyon el szeretné húzni az egészet. Látszik a gyűjteményen, hogy tényleg nem az opera az ő műfaja, a leggyengébb lemez, amelyen operákból énekel részleteket. Közben meg ott a legerősebb, ahol magára a számra nem is figyelne az ember, gyorsan léptetne tovább, csak a név miatt kezdjük el a hallgatni, a Macchine da guerra tökéletes lenne az Eurovíziós Dalfesztiválra is, talán még nyerne is vele.

Mi meg azért nyerünk a lemezekkel, az Ave Maria például még egy poposított változatban is csodásan szól. Szóval a magam részéről megint csak arra a következtetésre jutok, hogy lehet szidni Andrea Bocellit, de nem lehet nem szeretni.

(Andrea Bocelli: The Complete Pop Albums, Sugar Srl, 2015)

Gera Márton