„Elkobzott zsidóbútorok” – ebbe az ostoba, iszonyatos szókapcsolatba tetőtől talpig beleborzadok mert eszembe jut Seifmann Mór, a felvidéki Baruch fia, szegedi ükapám, s az, hogy az általa tervezett Hungária Szálló-berendezés, és a városi színház bútorai, meg Ferenc Jóska és Sisi aradi, s szegedi királyi lakosztálya, s az értük „Moritz Seifmann”-nak adományozott udvari szállítói cím egy emberöltő alatt gonosz paródiává változott, épp úgy, mint a párizsi kitüntetés. Csúfolni, megcsúfolni bárkit könnyű, bárkit lehet, de mégis felszárítja könnyeimet az 1901-es temetés, amikor Mór halotti gyolcsba burkolt teste, s gyalulatlan zsidó koporsója felett meghajoltak a negyvennyolcas zászlók, s a Tisza sokat szenvedett városában az összes felekezet papjai megadták iparosból iparművésszé nemesedett, templomnak, szegényeknek, s a szörnyű Víz hontalanította családoknak (akiknek ő a pusztítás után épen maradt házában sokáig otthont is adott), mindig segíteni kész, munkás életének azt az útravalót, amelyet Isten és ember előtt megérdemelt. Ezt tette ő, s a „zsidóbútorok.”
