Miklya Zsoltnak
I. Vagyok sugárkankalin sárgán viruló virága, vagyok pelyhes selyemperje: pázsitfüvek Mekkája. Vagyok őszi csillagvirág, liliomfélék családja, vagyok nagy pacsirtafű orgonalila palástja. Vagyok középső körtike fenyvesek között, vagyok, kibe a koloncos legyezőfű költözött. Vagyok jószagú bibircsvirág, lápréteken élő, vagyok kéküstökű csormolya, gyertyánok közt ékkő. II. Harang-felhők fenn az égen, oszlanak szét tó tükrében. Ima-virág kelyhét tárja, úgy visz át a túlvilágra. III. Homlokom fehér, mint a kései szegfű. Holtomiglan-éjben páratlan csillagok. Valaki megsimítja bóbita-hajamat. Isten virágoskertjében halandó maradok. IV. Borostyán-vajvirágként sóhaj a sziromcseppben... puszta kóró így terem tavaszi tőzike tenyeremben.
