Töttős Gábor: Mikszáth Kálmán két elfeledett műve (2.)

Ki lehetett Börcsök János?

Megközelítés kérdése, hogy elbeszélésnek, novellának, tárcának vagy karcolatnak nevezzük-e Mikszáth írását, hiszen mindegyik műformából visel magán jegyeket, de az utóbbi megjelölés mellett szól alaphangvétele, mesélőkedve, és főleg a benne rejlő valóságtartalom.[1]

A Börcsök név többször előfordul Mikszáth regényeiben és elbeszéléseiben. Ez utóbbiak közül A majornoki lázadás 1886-os megjelenésével nyitja a sort. Ebben „Börcsök uram községi bizonyítvány alapján vesztette el a malomgát-pert, s azzal fellebbezett, hogy a községi bizonyítványoknak semmiféle erejük nincsen, mert íme ő is becsatolt egyet… s ez szóról szóra így hangzott: Mi alulírott Majornok község elöljárói, hitelesen valljuk, hogy a Börcsök-ügyben kiadott előbbi bizonyítványban hazudtunk, s kérünk magunknak a tekintetes vármegye által egyenként tizenkét botot kiutalványoztatni.” A beszélő köntösben 1889-ben ’a szegedi Börcsök Pál, nótáriusságot viselt ember’, aki majd a főhős halálos ítéletére szavaz. Az 1895-ben megjelent Szent Péter esernyőjében Börcsök János halássza ki a nevezetes tárgyat, s Gregorics „Egész jó szívvel fizette ki a száz forintot Börcsök Jánosnak, habár csakugyan utol nem érte az esernyőt, még tetejébe megajándékozta gazdagon a halászokat is – kik telekürtölték másnap a várost a különös történettel, hogy egy bolond vénember száz forintot adott az esernyő kihúzásáért.”

Mindezek előtt azonban felbukkan írásaiban a valóságos Börcsök család is – szegedi éveiből. A Szegedi Naplóban a nagy árvíz évében A veszély a pitvarban című cikkben a „vasúti töltés kimagasítása és megerősítésére” létrehozott bizottság egyik tagja Börcsök-Ferenczi János. E lap fővárosi levelei között 1879 szeptemberében többször említi Mikszáth ’Börcsök Sándor esetleges képviselőségét’. Legbővebben 26-án, a Választási mozgalmak III. részében szól róla. „Szerencsétlen gondolat volt a Börcsök Sándor jelöltsége… Korántsem Börcsök Sándor a hibás. Mert itt a személy nem számít, ha nem volna Börcsök, lenne más. Sőt Börcsök maga annyira derék tagja a népnek, mint csak igen kevesen. Eszére, jellemére is – megengedem – kiemelkedik a népből. Polgártársai kitüntetését is megérdemli – de nem ilyen alakban. Mert ő egy osztály vezérének proklamáltatik a többi osztályok ellen s nem a nemzettest egy értelmes tagjának az összes osztályok között. Ez a határ. Csakhogy azt már túllépték az alsóvárosiak. A vezérek nem figyelmeztették őket a »tilalomfára«, melyet csak az értelem láthat, a szemek nem. Ne higgye senki, hogy Börcsök esetleges elejtésével megszűnt e mozgalom; legföljebb szünetelhet.”

Később megtudjuk, hogy Börcsök uram tősgyökeres szegedi, sőt 1883 októberében, látogatásakor maga a király „Sokáig beszélgetett Börcsök urammal is (de nem a Rabagas[2] Börcsökkel), nem különben Zsótér Andorral hosszasabban, kit aztán másnap a halászünnepélyen meg is ismert.” Míg itt a zárójeles megjegyzés inkább megvédi a volt képviselőjelöltet, négy év múlva már mosolyog maradiságán: „A közgyűlésen Börcsök és Szekerke uraimék vitték a vezérszerepet, akik derék emberek és igen ügyes publikus férfiak lehettek volna a tudásukkal – Hunyadi János idejében.” A Mese az árvízről 1888-as írást a szépírói terméshez sorolhatnánk – formája révén, de a benne szereplő főhős, aki a „Tisza forrásánál egyezkedik a folyóval, alighanem valóságos személy: „– Bizony nem ígérem meg alföldi emberek, mert én a jövő esztendőben ki akarok önteni. De már erre méregbe jött a nagytermészetű Börcsök János Vásárhelyről, és rárivallt nagy vörösen: – No, ha kend nem ígéri meg, hát akkor én lekapom a kalapom, megfogom vele ezt a hitvány kis csurgót, és egy esztendeig nem mozdulok innen… kend lássa, ha a jövő esztendeig nem lesz víz a Tiszában! Megijedt erre a Tisza, még önteni is elfelejtett – bezzeg lehet most apadás mindenütt! – és nagy hirtelen beleegyezett az alföldiek kívánságába. Meglett az egyezség. Parolát is adtak, maga Börcsök János csapta el. Nagy volt az öröm az egész Alföldön, mikor a deputáció hazaért és elújságolta, hogy a Tisza megígérte, nem önt ki jövő esztendőben. Mármost vígan szánthat őszi alá a gazda.”

Érdemes megvizsgálnunk, hogy a karcolatban idézett „Börcsök János az alsóvároson született a mult század vége felé” és „meghalt 1846-ban” állításból igaz-e valami, vagyis lehetett-e valóságos élő személy? A „Szeged alsóvárosi római kath. halotti anyakönyv” tanúsága szerint[3] a jelzett év környékén három Börcsök is szóba jöhetne. Ferenc 1847-ben halt meg 70 évesen, de itt – a Mikszáth-írás állításával szemben – az „eltemető: Meliher János lelkész”.[4] Éppen 1846-ban senki, de 1845-ben két Börcsök is elhunyt, méghozzá mindkettő János, s ami még különösebb: mindegyikük „szentség nélkül”, vagyis a gyónást elmulasztva fejezte be földi útját. Ha hiszünk Mikszáthnak (mit is tehetnénk egyebet?!), akkor az a Börcsök János, akiről följegyzik: meghalt „Tiszába fulladás miatt szentség nélkül; Szentmihályi kertészek kifogták”, nem lehet a mi keresett alakunk, hiszen őt halálakor 33 évesnek mondják. De akad egy, akire – a halálozás évét kivéve – szinte minden ráillik: „Börcsök János kézi munkás 60 éves. Halála napja: 1845. Szent Jakab hava 1. Megjegyzés: Hirtelen halál miatt szentség nélkül. Eltemető: Pethes Móricz egyházi szónok. Felesége: Tihanyi Kata.” Ily módon tényleg a múlt, azaz a XVIII. század végén született, valószínűleg szegény emberként („szük anyagi helyzetben élt, kevés szántóföldje után”) napszámra kényszerült, ezért kézi munkás („egyszerü proletár civis”), de az is nyilvánvaló: „az alsóvárosi pap nem akarta a temető szent földjébe tenni hült tetemeit”, mert nem is ő földelte el, hanem a kegyes hitszónok. S nagyon is lehetséges az, hogy „bedült sírja ott domborult még a harmadévi árviz előtt a temetőárokban”, tehát meg nem szentelt helyen – valahol a mai Szabadsajtó utca közelében. Nagyon valószínűnek látszik, hogy 35 év viharaiban kopott fejfáján az 1845-öt 1846-nak olvassa valaki…

Hatvanitól az apróbb motívumokig

A Czérnás Börcsök főhősének hasonlított alakját, Hatvani István debreceni professzort Mikszáth munkásságában a legbővebben 1884-ben találjuk meg A magyar ördögben, A magyar Faust című tárcában 1885-ben, s a következő évben Az ördöngős professzor című elbeszélésben. Ezek azonban csak az önálló feldolgozások. A hozzá kapcsolódó motívumok egyike-másika az írót szinte egész pályáján végigkíséri.

Már az 1872-ből első sikerként ismert elbeszélésben, A lutriban akad tárgy, melyről hírlik: „híres Hatvani professzor saját kezével falazta be, odatapasztva azt a falhoz három szűzleány-hajszállal”, akárcsak a Czérnás Börcsökben. A „…falak kitágulnak, mint a Hatvani professzor bűvös szobája” – olvassuk 1881-ben A boldogok című elbeszélésben, 1882-ben az Utazás Palócországban 4. Képzeletbeli kényelem részében, 1883. január 13-i főrendi házból és a január 16-án A T. Házból című karcolatban, s ugyanebben a sorozatban 1894-ben szinte szó szerint ismétlődik. A Szent Péter esernyőjében végül utoljára – immár átvitt értelemben – tűnik föl 1895-ben: „Ej, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített, mint egyszer az ördög Debrecenben a Hatvani professzor uram szűk celláját – hogy végre belefért az egész város.”

Kedvelt motívuma „a Szent-György napja előtt, véletlenül talált gyík mája”. Az apám ismerőseiben 1878-ban a lény annyiban tér el, hogy százesztendős, akárcsak az 1881-es Rajzok a régi vármegyéből második fejezetében. Innét a Jasztrabék pusztulásában révén ugyanekkor fölbukkan A tót atyafiakban. Négy év múlva A két koldusdiákban „Magday Istvánról az volt a hiedelem, hogy testét a golyóbis nem fogja, s kit anya szült, nem árthat neki, mert meg van kenekezve a Szent-György éjszakáján pont éjfélkor talált gyík zsírjával.” Rokon motívum ’az ingkorcába bevarrt aszalt gyík’, mely A tót atyafiakban Lapaj, a híres dudás hiedelmei közt: „a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy mélységes titok; azaz, hogy egy Szent György-nap éjszakáján talált kétfarkú gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megőrzi minden gonosztól és kísértettől ezen az árnyékvilágon”. Utoljára még A zöld légy és a sárga mókus lapjain találjuk 1895-ben.

„Hatvani professzor bűvös dinnyéje” 1881-ben a Pesti Hirlapban közölt A választások előestéjén című cikk a Lipótvárosi ellenzék(?)! című részében, majd 1885. október 11-én a Parlamenti karcolatokban azonos jelentésű a Börcsök bűvös uborkájával. A varázslatos növesztés motívuma egy alkalommal fordul még elő – elszakadva Hatvanitól éppúgy, mint Börcsöktől, egyszersmind tömörítve kettejük trükkjeit – A fekete város 11. fejezetében: „Azután Blom [Miklós] ajánlkozott kunsztokra. A keleti bűvészetnek sok csínját-bínját eltanulta az itt csatangoló törököktől. Árvizet tudott fakasztani, vagyis csak azt a látszatot, mintha nagy víz folyna be az ablakon, mire néhol az asszonyok a szoknyáikat kezdték emelni, akik nem tudták, hogy az egész csak szemfényvesztés. A dinnyemagot betette valami pépbe, arra egy rózsaszín folyadékot öntött, s íme, a dinnye nőni kezdett, levelezni, nyílni és a nézők szeme előtt pirinyó gyümölcsöt hozni.”

A ’kevesebbet tudás’ motívuma először éppen 1881-ben található meg a Miniszter kerestetik című cikkben, dr. Fekete Jánosról szólva: „Tanulmányai végeztével megválasztották a fiatal jogtudóst segédszolgabírónak, s ki tudja, meddig vihette volna már azóta, ha kevesebbet tud.” Roszner Ervin báró könyve kapcsán 1887-ben jegyzi meg: „Sehol sem oly szerencsétlen a tudós, mint nálunk magyaroknál. Mert itt kinevetik a tudatlant is, aki kevesebbet tud, mint kell, de még jobban kicsúfolják a tudóst, aki többet tud, mint kell.” De ugyanitt, a Páris almája című cikkben találjuk az egyetlen ellentmondást is: „Sőt nekem magamnak is onnan van az írói népszerűségem (már amennyiben van), mert soha semmi okos dolgot nem írtam, és soha semmiféle autort nem idéztem.”[5]

Ez a magában álló kitétel, amely a fenti motívumsorral szemben egyedül nem erősíti meg Mikszáth szerzőségét. Csakhogy egyrészt az az egyetlen mondat, melyet a magyar nyelven ki sem adott Stellertől idéz, ténylegesen nem döntő. A tudósról A Pallas Nagy Lexikona is mindössze ennyit jegyez meg: „Stell., latin állatnév után Steller György Vilmos (1709–1745) utazó nevének rövidítése.” Egyelőre azt sem sejtjük, Mikszáth honnét ismerhette bármely művét, köztük azt, amelyből megállapítását citálta.

Sokkal inkább bizonyító erejűek a motívumok, köztük például az eszkamotőr szó, melyet A kókler című cikkben is használt a Szegedi Napló 1880. december 18-i 295. számában. Ugyanezt a szót találjuk majd meg a Parlamenti karcolatokban 1890-ben a Komédia a Házban című karcolatban, 1900-ban a Különös házasság első részének 12. fejezetében. Első felbukkanásakor, az 1880-as cikkben még annyira kedvelte, hogy igét is alkotott belőle: „Ki ne szeretne bírni egy ilyen bűvész-szekrényt, amelyből azt a kisasszonyt eszkamotőrözné ki, amelyik neki tetszik?” A korabeli ismerettárban ezt találjuk a ma már nem használt szó magyarázatáról: „Escamote (francia, ejtsd: eszkamot) annyi, mint bűvészgolyó; innen escamoteur bűvész, escamotage bűvészet. Bűvészet, vagy szemfényvesztés (Magie, Prestidigitation, Escamotage, Schwarzkünstlerei, Taschenspielerei), az a kézi ügyesség, mellyel sikerül valakit egy tárgy holléte felöl megtéveszteni… A kis golyócskákat escamotte-nak hívják, innét az escamoteur elnevezés.”

S itt érdemes egy pillantást vetnünk az író néhány szóhasználati jellemzőjére. A Czérnás Börcsökben leírt „schwartzkünstlerek” másutt nem bukkan föl, ugyanígy Georg Wilhelm Steller (1709–1745) utazó neve és a Czérnás vagy cérnás sem. Annak sincs nyoma, hogy a rebbegő szót máskor, máshol leírta volna. (Itt, akárcsak a másik három félreolvasásnál,[6] gyanakodhatnánk például a rebbenő szóra, csakhogy ezt sem leljük az egész életműben.) A Deb­recen és Szeged párhuzamaként és vetélkedéseként emlegetett motívum („Nem kellemes Kecskemét és Nagy-Kőrös niebelungi harczát utánozni, de megint Szeged áll elő egy uj Hatvanival”) csak így fordul elő majd a Parlamenti karcolatokban 1892 november 29-én: „A Nie­belungok harca se volt különb”. Pedig a vetélkedés emléke még a Hatvani-elbeszélés, Az ör­döngős (!) professzor zárójeles megjegyzésében is megtalálható a varázslatnál: „Úgy bizony, nemcsak Szegeden volt árvíz, de Debrecenben is.”

Mindezeknél fontosabb az említett három, egyértelmű félreolvasás. A mégborsódzott megborsódzott helyett, a vették tévesztése vélték helyén, az Ipa elnézése Irá-nak világosan jelzi: a szedő nem máshonnét ollózott, tehát nyomtatott cikkből, hanem valódi kéziratból dolgozhatott, méghozzá kissé sietősen, kellő korrektúra nélkül, különben vétségei – melyek a lapra nem jellemzőek – aligha maradtak volna a megjelent anyagban. Ezek az apró, de esetünkben mégis kitüntetett jelek megerősítik mind Geiger Gyula és Mikszáth Kálmán személyes kapcsolatának lehetőségét, mind a kézírás-kéziratból való szedés, tehát az eredetiség egyedül kínálkozó magyarázatát. Aligha tételezhetjük föl, hogy akár a találkozás, akár a kézirat rendelkezésre bocsátása a véletlen műve lett volna; az azonban már más megítélés kérdése, mi indokolhatja mindezt. Amikor a válasz keresése során a feltételezések ingoványos talaján járunk – tovább maradva e hasonlatunknál – a tények zsombékjaira kell lépnünk.

Felötlő kérdések – és egy újabb Mikszáth-mű

Ha a fentiek alapján elfogadjuk ténynek, egyedüli igazolhatónak Mikszáth Kálmán szerzőségét, seregnyi kérdés bukkanhat elő. A legelső mindjárt az: miért nem adta a Szegedi Naplónak ezt az ízig-vég odaillő írást? Pontosabban, mivel nem tudjuk, vajon tett-e erre kísérletet, inkább azt érdemes vizsgálnunk, mi indokolhatja, hogy ne ott jelenjék meg?

Maga a mű adhat erre némi választ. Feltűnő, hogy mind témájában, mind megformálásában mintha kissé korábbi időszak termésének mutatkoznék. A szöveg maga tanúskodik ugyan létrejötte idejéről „a harmadévi árviz előtt” kitétellel, s meghatározza az 1881-es keletkezést, de – ne féljünk ezt kimondani – Mikszáthnak oka lehetett arra, ha nem adta kedvelt kenyéradó lapjának karcolatát. Témájánál fogva – a Börcsök név elkerülhetetlen áthallása miatt – óhatatlanul beleavatkozott volna a helyi pártcsatározásokba, s erre aligha lehetett szüksége Szegedről távoztában. Ő a számára kedves várost nem ilyesféle búcsúzással akarhatta magában és olvasóiban maradandóvá tenni. A tárca színvonala sem különösebben kiemelkedő, sőt az író teljesítményéhez viszonyítva talán némileg gyengébb is saját átlagánál.

Ez utóbbi két megítélés munkálhatott magában Mikszáthban is, s föltehetően ezért nem jelentette meg a fővárosban sem az írást. Visszautalva a Geiger Gyulával lehetséges személyes találkozására, bízvást föltételezhetjük, hogy kapóra jött neki a jelentéktelen, távoli vidéki lapocska, ahol – kellő ösztönzésre – elhelyezheti a jószerével már enyészetnek szánt kis művet. Ez ott sem a politikába nem zavar bele, sem az ő írói hírnevén nem ejt makulát. Ellenkezőleg: azon a színvonalon újabb olvasókat és figyelmet hozhat.

A Szekszárd Vidéke ebben csöppet sem fukarkodott. Két héttel a Czérnás Börcsök megjelenése után, amikor a hetilap Garay-emlékszámot adott ki, a következőket találjuk az Irodalom rovat ismertetésében: „»Magyar Népbarát« E szépirodalmi lap szerkesztését Ábrányi Emil, a kitűnő költő vállalta el. Mellette állanak, mint állandó munkatársak Mikszáth Kálmán, kit geniális rajzairól közönségünk is jól ismer…”[7] Egy hónap múlva – miközben az eltelt időben Reviczky Gyula és Benedek Aladár műve is napvilágot látott a hetilapban – ugyanebben a rovatban a következőket olvashatjuk a Képes Családi Lapok 4. évfolyamának indulásáról: „A most megjelent 1. számban Mikszáth Kálmán »Az ostoba ember« czimü eredeti elbeszélése kezdődött. A szerzőről mellékesen megjegyezzük, hogy legközelebb megjelent egy kötet dolgozatát angolra, francia s németre egyszerre fordítják.” Ha ilyen információkat be is lehetett szerezni a sajtóból, azok közlésére jóval inkább a személyes tisztelet és szeretet ösztönözhetett, mint a szenzációhajhászás.

A jövendő évek folyamán a megbecsülésnek és figyelemnek számos – itt most nem idézendő – példáját találjuk. A sok említés közül kiemelkedik azonban az, amely egy másik ismeretlen Mikszáth-művet őrzött meg. Nem félünk ezt kimondani, annak ellenére, hogy a Czérnás Börcsökhöz viszonyítva itt sem a szöveg szerzősége, sem hitelessége nem igazolható hasonló mértékben. A nyilvánvalóan szóbeli hagyományozás nem mond ellent a szövegben forrásként megjelölt író szerzőségének föltételezésében, noha nyilvánvalóan a megformáltság csak részben tekinthető az övének. A lényeget, vagyis a történet elevenségét és szellemiségét tekintve mégsem maradhat sok kétségünk afelől, hogy a történet megalkotója maga Mikszáth Kálmán.

„Két paraszt

Mikszáth Kálmán mesélte a következő anekdotát, mely szakasztottan ráillik a mai politikai helyzetre:

Két paraszt megy az úton és meglátnak egy békát. Azt mondja az egyik:

– Komé, ha megöszi kend ezt a békát, hát nem sajnálok kendtül egy pöngőt.

A másik erre kapta magát, megette a békát és zsebre vágta a különös módon nyert jutalmot.

Mennek, mendegélnek tovább, mire az, aki a forintot adta, megsajnálta a forintját és odaszól a nyertesnek:

– Hé komé!

– No?

– Áon ugrik egy béka.

– Látom.

– Hátha én azt most megöszöm, visszaadja kend a pöngőmet?

– Vissza, ha megöszi kend.

És a másik lenyelte a békát, mire visszakapta a forintját.

Mennek tovább, egyszer csak az atyafi nagyot káromkodik:

– Az istennyila csapjon bele! Hát minek öttünk mi békát!…

Ilyen békát evett a tisztelt ellenzék is. Minden úgy van, ahogy volt, minden úgy lesz, ahogy Bánffy akarta (sőt még úgyabban lesz) kiegyezés, idemnitás, klotür, stb., stb. – Csak az ellenzék evett békát, ami haszontalan, de nagyúri étel.”[8]

Érdemes néhány formai megjegyzést tennünk. A szöveg nyelvjárási stilizálása valószínűleg nem az írótól származik. Ő azt, hogy Áon soha nem írta le, de az Ahon még e kis írás megjelenésének évében is ott található A Krúdy Kálmán csínytevéseiben: „Ahon jön ni három prüszkölő tátoson, zöldre festett úri bricskában a mulinyi ispán…” Ugyanígy nem használja a jutalmot formát, míg a jutalmat 29 alkalommal fordul elő műveiben. Az öszöm alak egyedül az 1880-as A kis szegedi Gergelyben található meg, akárcsak a komé 1886-ban A majornoki lázadásban, és az úgyabban éppen ez idő tájt a Prakovszky, a siket kovácsban. A pöngő és ragozott alakjai e formában nem találhatók sehol, akárcsak a kendtül, megöszi, öttünk. Ennél még különösebb, hogy az idemnitás sem, a klotür pedig csak hosszú ű-vel, ráadásul e közlés előtt utoljára 13 évvel.

Mindezek ellenére nincs okunk feltételezni, hogy az egykor Mikszáth-karcolatot közlő Gei­ger Gyula ok nélkül jelölte volna meg őt a történet forrásaként. Tekintve lapja akkori, már-már összeomlóban lévő állapotát, sokkal inkább gyanakodhatunk valamelyik vidéki kolléga sajtójából megejtett ollózásra. De erre, akárcsak a Czérnás Börcsökhöz kapcsolódó további feltételezésekre a jövendő kutatása adhat választ. Számunkra csupán az bizonyos, hogy eddig ismeretlen, elfeledett megjelenéssel és másutt nem található Mikszáth-motívumokkal gazdagodott az olvasó s az irodalomtörténet egyaránt.