Tóth Andrea: Magvak

U 23: Az olimpián az U 23-asok indulnak labdarúgásban. Rovatunkban irodalmunk utánpótlását adó, fiatal és figyelemreméltó szerzőket mutatunk be. Hajrá! Tóth Andrea 1988-ban született Budapesten. 2013-ban szerezte meg magyar szakos BA-diplomáját a Károli Gáspár Református Egyetemen. Főként prózát ír: novellákat, kisregényeket, szociografikus műveket. 2012 júniusa óta szerkeszti az ÚjNautilus próza rovatát

„Te mindig berezelsz, ha végre döntést kell hoznod valamiben?!”

Már vagy három hete nem aludtam semmit, és éreztem, a testem úgy feszült rajtam, mint egy fólia, se levegőt nem kaptam, se mozdulni nem tudtam, egyáltalán, nehéz volt létezni, szinte lehetetlen. Sylvia önismereti könyveket mutogatott a tóparton, egyet a japán nyugalomról, azt a kezembe vettem, forgattam, mint egy érdekes tárgyat, bele-belenyaltam, néhány mondat meg is ragadott, de aztán tovább ugrott a tekintetem, mint egy bolha, egy-két sornál nem jutottam tovább.

A sztori, ha volt egyáltalán, így szakadós lett, nem állt össze cselekmény. Kronológia sehol.

A dolgok csak úgy lógtak a levegőben, és néha összecsuklottak az orrom előtt.

– Soha nem lennénk főnök, soha. Gondolj csak bele, mennyi felelősség, istenem! Emberi életek felett dönteni, főleg kitenni valakit, kitenni valakinek a szűrét, kitenni valakit az utcára… mennyi teher, mennyi koszos csík a lelked felületén! Mi alapján döntesz? Anyagi haszon vagy szimpátia? Kooperációs készség vagy teljesítmény? Persze minden munkának megvan a maga követelményrendszere, ami alapján…

…Sylvia tudott erről mesélni, órákon át.

Érdeklődve hallgattam.

Eszembe jutott, mikor otthon először felvetették, hogy dolgoznom kéne. Voltam vagy tizennégy éves, és moziba akartam menni a többiekkel. Persze egy normális ruhám nem volt, amiben elmehettem volna, de a lányok rábeszéltek, hogy menjek, mert ha nem, örökre ki leszek tagadva a baráti körükből. Anyám a takarítónői állás mellett földmunkát vállalt, olyan arcátlanul pitiáner összegért, hogy szégyelltem volna elmondani akárkinek is. De „nincs mit tenni, ha ez van, ezt kell csinálni”, mondta, és a kísérleti kaliforniai paprikák fölé hajolt, mint egy gondoskodó szent. A fóliasátorban volt vagy negyven fok, olyan páratartalom, mint az esőerdőkben. Szabályosan. A magokat kivájtuk a paprikahúsból, és hatalmas, kifeszített hálón gyűjtöttük a kis sárga lapocskákat, hogy kiszáradjanak. Ha minden egyes magot, gondoltam egyszer, egy forintra váltanánk, milliárdosak lehetnénk. De a magot kilóra vették, teszem azt, kilója ötvenezer. Lett vagy négy kiló, szerencsés esetben. Kábé nyolc havi munkával.

– …gondolj csak bele, van egy szerencsétlen, aki nem teljesít túl jól, mert  vele született szellemi képességei ezt meg azt nem teszik lehetővé, de mondjuk van egy arrogáns faszkalap, aki meg úgy pörög, hogy csak na. És akkor eljön az a pillanat, amit én tartaroszinak mondok. Él egy ilyen kimerevített kép a fejemben, elég nehéz elmagyarázni, mert nem is kép igazából, hanem egy lelkiállapot: egy nő áll egy sziklán, fehér ruhában, a haja kontyban a tarkóján, a fehér ruháját cibálja a szél. És…

Gazolni kellett, hajolgatni, kapálni. A kapa magasabb volt, mint én. Anyánk mondta, vegyük csak le nyugodtan a pólónkat, senki sem fogja látni a cicit, így viszont – ha rajtunk marad –  nem barnulunk egyenletesen. Ha levettem a pólót, az izzadtság végigpergett a hasamon, mint valami csúszdázó bogár. Voltak az apa-, és voltak az anyapaprikák. A palánták. Az anyák kihasználták az apákat: csak addig kellettek nekik, amíg virágot teremtek, és porzóképesek voltak. Az apapaprikák porzóit kis csipesszel szedegettük egy üvegcsébe, az üvegcsét lezártuk, összeráztuk, és aztán anyánk órákon keresztül hajolt, hogy az apák porát az anyák termőire rápepecselje egy icipici kis ecsetfélével. Volt, amelyik „ledobta” a születőfélben lévő kispaprikát. A kaliforniai paprika aztán idővel pirulni kezdett.

– … egyszerűen csak leugrik, érted? Na jó. Szóval egy olyan döntést hoz, amit nem lehet visszavonni. Olyan döntést, ami bizonyos érveket háttérbe szorít bizonyos más érvek előnyére. Ebben a mozdulatban van valami elképesztően nemes és iszonyúan borzalmas egyszerre. Ha lent vagy, ezt nem érzékeled, akkor csak te vagy a szegény kiszolgáltatott, szélnek eresztett pihe, akivel úgy játszik a sors, ahogy kedve tartja. De ha te vagy a sors, úgy már teljesen más. A megoldás tehát az talán, hogy…

És jött a vágás. A paprika szétfröccsent, anyánk gyakorlott mozdulattal vágott, mint ahogy mindig is ilyen jól bánt a késsel. A „csuma” a magokkal együtt egy tálba hullott. Ha lehullott egy mag a földre, meg kellett keresni. Aztán beültünk a tévé elé, és úgy, ahogy a gépek, „magozni” kezdtünk. A tévéből csak a hang jutott el hozzánk, néha az sem. Hiányoztak a betűk, rettenetesen. Világéletemben könyvmoly voltam.

– … hogy pediglen valahogy „eltávolodsz” saját magadtól, valahogy megszűnsz saját magad számára fontosnak lenni, hogy is mondjam: kilépsz, és úgy mozogsz, úgy teszel, mintha nem te tennéd. Persze a logikádnak hibátlanul kell működnie tovább, egyetlen rossz mozdulat, és az egész építmény összeomlik. Az érdekelt sokáig, mi ez az én, ami így eltávolodhat? Létezik-e egyáltalán? Vagy ha igen, valóban meg lehet-e szabadulni tőle?…

– Csak azt nem értem – vetettem közbe, és nagyot húztam a borosüvegből -, hogy mindez miért pont a főnök-beosztott viszony kapcsán jutott eszedbe.

Sylvia volt az egyetlen, akivel ilyen fárasztó dolgokról is lehetett beszélni.

– Talán mert egész életemben dolgoztam. Mert egész életemben elnyomtak, és most olyan, ahogy ezt kielemezhetem és megmagyarázhatom neked, mintha látnék valami mozgatórugót, valamit, ami az embereket működteti… hogy meg tudjak bocsájtani nekik.

Hogy meg tudjak bocsájtani nekik.

Anyánk születésnapját, mivel augusztusi születésű, is ebben a paprikabűzben ünnepeltük: alig értük fel az asztalt, anyánk elsöpörte egy ideig a paprikahúst az asztal közepéről, a konyha egyébként zsúfolásig volt a körülbelül velem egymagasságú paprikás zsákokkal. „Ha igazán meg akartok ünnepelni, ha igazán jót akartok velem tenni, akkor segítsetek”, mondta anyám, és félrebillentett fejjel nézte az egy szem gyertyát, amit az asztal közepére helyeztünk.

A tóparton voltunk most is, és várható volt, hogy megint Sylvia ágyában kötök majd ki. Fél szemmel láttam, ahogy azt lesi, mennyire vagyok már részeg.

– Jó, hogy neked nem kell annyit…

„A szart nem”, gondoltam, „ugyanannyit kell, mint neked, csak nem beszélek róla.”

– … hogy te a szenvedélyednek élhetsz.

Akkor úgy éreztem, az egyetlen szenvedélyem a nyugalom, amit viszont soha, egyetlen pillanatig sem birtokoltam. Nagyot húztam a borosüvegből, és észrevettem, hogy már nincs is benne, hogy az utolsó kortyokat szipolyoztam ki belőle. Nem messze tőlünk rocker-kinézetű fazonok ordibáltak, köpködtek és boroskóláztak.

– Fáradt vagyok – mondtam.

De aznap éjszaka sem aludtam. Sylviával együtt keltem hajnalban, magamra kaptam a ruhámat, átléptem a padlón hortyogó részeg férfit, elbúcsúztam Sylviától, igyekeztem egy buszmegállóban összeszedni magam, aztán siettem, mert az áruház vécéi az éjszaka mocskától terhelten már csak rám vártak, hogy végre megszabaduljanak terheiktől, hogy a nap folyamán újakat fogadhassanak be újra meg újra, örökkön örökké.