Szeles Judit: Zugevő

Rendszerint éjfél után tört rá az éhség, amikor már mindenki az igazak álmát aludta. Az ágyban forgolódott, és nem tudott elaludni, mert tudta, hogy a spájzban ott van egy tál húsos tepertő. Szeretett volna aludni, de a lelki szemei előtt ott lebegett a sok jól átsült tepertődarab. Persze azt tervezte, hogy majd reggel, amikor felkel, szépen felöltözik a reggelizéshez. És akkor majd befalja az egész tállal. De az ügy, hogy úgy mondjam, nem tűrt halasztást. Megkordult a gyomra. Átbuckázott az ágy szélére, és felállt. Csak a kislámpa fényénél kibotorkált a konyhába, de úgy, mint az indiánok, úgy ment: hangtalanul. Nem akart senkit felébreszteni több oknál fogva. Az egyik az volt, hogy nem szeretett volna lelepleződni, hogy éjnek évadján zabál.

A kicsike spájz a konyhából nyílt. Nem kellett lámpát gyújtani, mivel az utcai lámpák fényénél egyből megpillantotta a piros vájdlingot. A falon pedig ott csüngött szépen felfűzve a csípős paprika. Azt levette, meg felkapott egy fekete retket a spájz beton kövéről. Azzal kifordult. Közben volt ideje elgondolni, hogyan fogja lereszelni a retkek, bedörzsölni a csípős paprikával a tepertőt, kissé megsózza, vesz elő fehérkenyeret, ahhoz pedig vörösbort tölt. A cuccot letette a konyhaasztalra. Elővette a kenyértartóból a kenyeret, amiből vágott egy nagy karéjt. Aztán visszament a spájzba a borért. A demizsont zöld és fehér műanyag szálakkal vonták be, és fogantyút alakítottak ki rajta, hogy könnyebb legyen kitölteni a tartalmát. A nagyapja pincéjéből származott savanyú vörös volt.

Mikor mindennel elkészült, úgy, félpucéron – ahogy egyébként alszik – leült az asztalhoz. A kiskéssel vágott egyet a teperőből, ami megreccsent kissé, de megadta magát a vágásnak. Jól bedörzsölte erős paprikával. Megsózta, majd egy darab kenyérrel benyomta a szájába. Csak úgy, kézzel utána küldött egy csipet feketeretkek. Az is csípett, mint az atyaisten. Így erre gyorsan inni kellett a savanyú borból. Másodjára már a zsírosabb részből kanyarított le egy kis darabot. A zsírgyöngyök kitüremkedtek a tepertőből. A fehérkenyér vakított a félhomályban. Arra rakta rá. A gyönyörűséges kis macskapöcse paprikákból felfűzött láncról letört egy újabb darabot, és megdörzsölte jól a zsíros cafatot. Minden erős volt, csípős és savanyú. A fekete retek ráadásul büdös is. Sok bort kellett inni rá. De ennek megvolt a hatása, ugyanis a bortól megálmosodott. Ám semmit nem hagyott elől. Mindent visszarakott a helyére, mintha mi sem történt volna. A vájdlingot visszatette a spájzban az asztalra, a paprikát felakasztotta a szögre, a kenyeret a kenyeresbe, a retek maradékát a szemetesbe. A demizsont akarta még szépen lerakni a beton padlóra, de az üres lett. Kiöblítette és felrakta a polcra. És mint az indiánok, úgy ment: hangtalanul. Vissza a szobájába.

Nagy franciaágyon aludt. Azon szétterpeszkedett, és hamarosan fújni kezdte a kását. Szájából borgőz és retekszag áradt. Reggelre rettenetes szagú lett az egész szoba. Az anyja ébresztette.

– Már megint zabáltál az éjjel? – kérdezte.

Le se lehetett tagadni, hiszen az öregasszony mindenen átlátott. Vége volt az indiánosdinak. Hiába osont hangtalanul a tereptőért a spájzba. A rágógumiról elfeledkezett. Legközelebb persze azt is előkészíti. Van egy rakással, mert dugiban cigizik is, és amikor elszív egy szállal, erős mentolos rágón csámcsog egy kicsit, hogy ne érződjön annyira a cigiszag. Persze csak ő hiszi azt, hogy nem tudják. A zugevést is tudják. De nem szólnak neki semmit. Abban a tudatban hagyják, hogy titokban enni, inni és cigizni is lehet ebben a családban.