Szakács Réka: Claude Morel

(RÉSZLET AZ ELMEOSZTÁLY CÍMŰ KÖTETBŐL)

Valószerűtlenül sovány volt, amikor bilincsben behozta a rendőrség az osztályra. Második szombati készenlétem volt abban a hónapban, tűszerű, fémszürke eső szemerkélt hetek óta, kitartóan és hiábavalóan szurkálta a köd sűrű fátyolszövetét, amit csak az autók szakítottak fel itt-ott, de a ködfoszlányok csakhamar összefolytak és betöltötték az autó ütötte lyukakat. Semmi más nem utalt a télre Poitiers-ban, csak a kínzó fényhiány és a nyirkosság, a kiterített ruha napokig nem száradt meg, csak áthatóan büdös lett. Folyton zárt térben kellett létezni, keringtem az otthoni és a kórházi falak akvárium-labirintusában, nappal is állandóan égett a villany, a neonfényben fürdő falakon kívül szürke árvíz borította a világot. A zártosztályon kezdtem a vizitet szombat reggel, a zártosztály felé vezető folyosón Edgar Degas reprodukciók, tüllszoknyás balett-táncosnők között érkezik az ember a biztonsági ajtóhoz. Balettmesteri léptekkel haladok hosszú fehér köpenyemben, fejem fölött zsibongnak a lányok, szinte összeér a két oldal táncosainak sora, olyan keskeny a folyosó. A csőfolyosó végén halvány zöldeskék biztonsági ajtó, mintegy visszaköszön a tüllruhák színe benne, választékos ízlésre vall. A zártosztály Degas-ról kapta a nevét, nyilván azért, hogy az impresszionista könnyedség enyhítse a társuló komorság súlyát. Csengetni kell, akkor is, ha kulccsal és beléptető kártyával jövök, a személyzetnek tudnia kell az érkezésemről. Szinte mindig teltházas a Degas, állandóan foglalt benne a két elkülönítő szoba is, örökösen zsonglőrködni kell, hogy a legveszélyeztetőbbek számára helyet találjunk. Degas tüllruhás osztályán a téboly rétegeit, a rémület bugyrait és az őrjöngés fokozatait kell osztályozni és rangsorolni, ez a dolga a szombati készenlétes orvosnak is. Ezen a szombaton az én dolgom. Úgy döntök végül, hogy Momót visszaengedem a Caude Monet-ra, a pszichotikus betegek osztályára, ahol tüllszoknyás balerinák helyett tavirózsák fedik a falakat és a betegek viszonylag szabadon mozognak. Momó, rendes nevén Mohammed, jámbor, tagbaszakadt, az utóbbi időben erősen meghízott, enyhén szellemi fogyatékos fiatalember, akinek járadékából él egész családja, és ő rendkívül büszke, hogy eltarthatja apját, anyját, fivéreit. Kiváltképp azóta, hogy a szintén fogyatékos és elmebeteg lánytestvére élettársat talált magának és elköltözött otthonról, így kizárólag Mohammed járadékára számíthatott a család. A járadék esedékességekor gyakrabban látogatják a szülők, ilyenkor Momónak becézik és hoznak cigarettát neki, némi édességet, majd a járadék folyósítását követően megszűnik egy ideig a látogatás, meg a cigaretta is, ami miatt Mohammed elképzelhetetlen dührohamokat kap, és fél kézzel dobálja az útjába kerülő asztalt, szekrényt, tűzoltó készüléket. Érthetetlen és csodával határos, hogy még nem ölt meg senkit, mindössze egyik ápoló lábszárát súrolta a falról letépett tűzoltó készülék nyaka, az áldozat lilás zúzódásokkal megúszta. A dührohamok során csak négy férfiápoló tudja lebirkózni Mohammedet, és ilyenkor néhány napra a tavirózsás osztályról a tüllszoknyásra kerül. Előfordul, hogy megérzi az indulatok előszelét, így legutóbb saját maga kérte, hogy vigyék a Degas-ra, noha rettegett az elkülönítőtől, ahol – miután lecsillapodott – nagyszemű könnyeket sír, mint egy hatalmas termetű kisgyermek, hogy kiengedjék. Mohammed viszonylag nyugodt volt ezen a szombati napon, úgy döntöttem végül, bár némi fenntartással, hogy visszakísérhetik a Monet-ra. Helyet kellett csinálnom ugyanis az újonnan érkezőnek, akit közterületről karhatalom kísér, a közbiztonságra veszélyes és kényszergyógykezelését elrendelte a prefektus. Ennyit tudtam mindössze, miközben a Degas személyzetével egyetemben felkészülten vártuk a zárt osztályon, míg sterilen és vendégszeretőn ragyogott a felszabadult elkülönítő.

Bilincsben hozták ezt az embert, aki egészen valószerűtlenül sovány volt. Nyírfaágszerű végtagjain lötyögött a láthatólag több számmal túlméretezett piszkos kabát és a nadrág, ez utóbbit madzagok tartották azon a tájon, ahol a derék szokott lenni. Ívben meghajlott a háta, az alsó hátcsigolyáknál ék alakú kiszögelléssel, a csigolyák tövisnyúlványain, mint apró csontszegecseken, elemelkedett a vékony ing. Az elszórt barnás piszokfoltok alatt fehérlett a kéz bőre, keskeny kézfeje szinte átfért a bilincsen, amit faágszerű csuklóján viselt, és ami ólomsúlynak hatott a tojáshéj csontokon. Arcbőre, akárcsak a kézé, csapzott szakálla fölött életszerűtlenül fehér, áttetsző, mint a mélyhűtött tengeri halak kiolvadó húsa. Világosbarna szemei aránytalanul nagyok, szinte túlméretezettek, tátong bennük a pupilla. Morel úr? – kérdeztem szokás szerint formálisan, és persze fölöslegesen, hiszen ki más lehetne, mint az, akinek az azonosságát a nagyszámú biztonsági előírás mellett már számtalanszor ellenőrizték, beleértve az őt kísérő rendőröket, meg a szövevényes adminisztrációt. Igen, asszonyom. Bocsánat, doktor – javította ki magát azonnal, halkan beszélt, kissé rekedten, vagy inkább fátyolosan. A fogai elég épek voltak, bár láthatólag elhanyagolt állapotban. Tudja, miért van itt? – kérdeztem, miközben beleolvastam az előttem heverő dokumentum halomba, amelyben az állt, hogy Claude Morel közterületen, egy parkban, kiskorúnak mutogatta a nemi szervét, majd furcsán, zavartan viselkedett, a kiérkező rendőrök elől a bokrok mögé akart elbújni, később menekülni próbált, összefüggéstelenül és értelmetlenül beszélt. Üldözőket, gyilkossággal való fenyegetést hallottak ki e beszédből, így a francia törvények értelmében, a közrend és a közbiztonság érdekében a megyei prefektus elrendelte a zavart elmeállapotú és veszélyesnek ítélt beteg pszichiátriai osztályos kezelését, egy elsődleges orvosi szakvéleménnyel alátámasztva. Tudom, hogy hol vagyok – válaszolta Claude Morel rövid hallgatás után –, bár nem értem, hogy miért ide hoztak. Meg akarnak ölni, évek óta követnek, lehallgatnak. Kicsoda, Morel úr, ki követi, ki akarná önt megölni? – kérdeztem, ezúttal már magabiztos orvosi zöngével, mert szilárd alakot öltött a kórkép: üldözési téboly, paranoia. Ez nem feltételes mód, hanem kijelentő, nem meg akarnának, hanem meg akarnak ölni. De erről nem kívánok beszélni, az urak előtt kiváltképpen nem – válaszolta halkan, de határozottan, a szemembe nézve, majd a tekintete beleolvadt az ablakot beborító szürke szivárgásba. Tagadhatatlan, hogy meglepett a nyelvtani kitétel, szavainak nem várt választékossága, a majdhogynem hajléktalan, de legalábbis elhanyagolt külsejével eléggé ellentétben állt a modora. Előítéletek foglya vagyok, mondtam magamban, s hosszasabban, vizsgálódva néztem a nyomorúságos ruhába öltözött falfehér, rendkívül sovány, hajlott hátú, törött nyírfaágra emlékeztető szakállas emberi lényt, aki a nyelv árnyalatait ilyen pontosan érzékeli és megnevezi, majd a rendőrökhöz fordulva szóltam, hogy vegyék le a bilincseit. Biztos benne, doktor? – kérdezte egyikőjük, pillanatnyi csodálkozással, de látható megkönnyebbüléssel is, hiszen véget ért az elmeosztályos küldetésük. Hogyne. Igyanak egy kávét, ha engedi a szabályzat – ez a jól bevált mondat mindig hatott, ha kellő arányú mosolyba csomagoltam –, majd elmehetnek, minden rendben van, magunkra hagyhatnak – mondtam egészen nyugodtan. Miután távoztak, kértem egy kávét Morel úrnak is, meg egy pohár vizet, és megkértem, hogy üljön le. Míg bilincsben volt, és közrefogták a rendőrök, kénytelen volt állni. Tudja, miért van itt? – tettem fel újra a kérdést. A kávét óvatosan eltolta magától, bal kezébe vette a műanyag vizespoharat, és lassan, egészen lassan ivott belőle néhány kortyot, a gégefedő megemelkedett, a víz lesiklott a nyelőcsövén, az ing nyakánál látni lehetett, ahogy a kulcscsontok és a szegycsont közti sötét árkot elmozdítja a vízhullám, majd elsimul a mélyedés. Az ujjait nem vette le a pohárról, a szürkésfehér, törékeny nyírfavessző-ujjak finoman körbefonták a polisztirol lemezt, mint idegen, emészthetetlen hulladékot a vízparti fák eres felszíni gyökerei, a papírvékony műanyag nem horpadt be a nyomás alatt. Undorító idő volt, háttal ültem az ablaknak, de éreztem, ahogy az esővíz gilisztaszerűen kúszik le az ablakon, szemközt Claude Morellel. Akkor, azon a nehezen elviselhető télen, amikor megismertem Morelt, akkor láttam először, hogy öregszem, a háj alattomos kúszóféregként csúszott a mindig feszes hasfalam és csípőm bőre alá, táskás lett a szemem, arcom bal oldalán az államig kivehetővé vált egy éles és mély ránc, Morel ezt nézte hosszasan és csak ezután válaszolt. Mert meg akarnak ölni. Évek óta rejtőzködöm, nem tudja elképzelni, mennyire óvatos voltam, de tudtam, hogy nem tévesztenek szem elől, figyeltek és lehallgattak mindvégig, és most egy mondvacsinált ürüggyel elfogtak, hogy megöljenek. Kicsoda? Kik akarják megölni, Morel úr? – nyomatékossá tettem a kijelentő módot, de nem válaszolt, csak a ráncot fürkészte az arcomon, meg az ablakon lecsorgó nyirkot. Itt az áll, hogy a nemi szervét mutogatta egy kiskorúnak a parkban – kerestem másfelé az utat, ami hozzáférést enged e közveszélyesnek minősített tébolyodott elméhez. Szó sincs erről! – láthatóan felindult, a méltatlankodástól rózsaszínes árnyalat jelent meg a kiálló járomcsont felett, kifejezetten furcsának, kislányosnak hatott ez a reakció, az erek elemelkedtek a szikkadt nyak törzséről, szaporán lüktettek. Kijöttem otthonról, megérti, hogy ki kell jönnöm néha, beszerezni, amit  muszáj,  és  rám  jött  a  vizelés,  mostanában  nem  tudom  tartani. A parkba mentem, a bolttal szemközt, egy nagyobb bokor mögé álltam, de éppen akkor odaszaladt az a lány, meglátott és kiabálni kezdett. Nem tudtam egyből felhúzni a nadrágomat, mert bő, láthatja, leesik, madzagokkal kell megkötnöm, sajnos nincs nadrágszíjam. A lány sikított, ezért nagyon siettem, de a kapkodástól folyton kioldódtak a madzagok. Futva jöttek a szülei, látták, hogy mindegyre lent van a nadrágom, a lányuk meg csak visított, az apja üvöltött, meg akart ütni, aztán hívták a rendőrséget – itt szünetet tartott a zilált mondatrészek után, a méltatlankodás heve láthatólag csillapodott, egyenletesebben kezdett lélegezni. Menekülni próbáltam, de beláttam, hogy reménytelen. Tudtam, hogy egyszer sor kerül rá, és megölnek. A titkosszolgálat jelezte a rendőrségnek, hogy elhagytam a lakást, mert a lakásban nem tudtak bemérni – a mondatát Nadine üvöltése szakította félbe, az elkülönítőben volt, amióta François Leclerc-el összevesztek és uralhatatlanná vált az üldözésibefolyásoltatásos tébolya, a hallucinációktól őrjöngött, hiába kapott annyi antipszichotikumot, hogy megölne egy lovat. Mindenfajta kezelés meddő és fájdalmasan reménytelen volt, Nadine kezelőorvosai időről időre cserélődtek, mert egyszerűen kikészültek e szkizofrén téboly megveszekedett, uralhatatlan erejétől, amit semmilyen kezeléssel nem lehetett legyűrni. Néha azért kellett orvost váltani, mert Nadine bomlott elméjében sátánná változott a kezelőorvos is, és elméjének pokolbéli forgatagából eszelős kínjában kitörve megtámadta az orvosát. Nadine felüvöltött az elkülönítőben és Claude Morel elhallgatott. Az üvöltés utáni néhány pillanat kivált az idő megszokott rendjéből és minden megtorpant egy villanás erejéig, az eső nem kúszott tovább gilisztaként az ablakon és az ördögisten kiesett a foteléből, ahonnan a képtelen emberi szenvedés e való világ show-ját nézte.

Claude Morel története lassan, lépesről lépésre bomlott ki az elkövetkező hónapok során, a paranoid téboly precíz, sűrű szövésű pókhálója mögül, amit a hosszas orvosi kezelés révén csak óvatosan lehetett felfejteni, mint a keresztcsonti felfekvés fájdalmas, fekélyes sebébe beleragadt kötszert. Claude Morel több, mint egy évtizede élt teljesen egyedül a lakásában, semmiféle emberi lénnyel nem tartott kapcsolatot. 400 euró körüli jövedelme megvédte a legteljesebb nyomortól, de nem tudta teljesen megvédeni az éhezéstől, ha kifizette a lakhatása és egyéb alapvető szükséglete költségeit. Nem folyamodott soha pénzbeli vagy egyéb segítségért az illetékes szociális hivatalokhoz, ahogy kivétel nélkül mindenki, aki ebből a segélyből élt, nem fordult más szervezetekhez, így a vöröskereszthez sem, hogy élelmet, ruhát igényeljen. Nem kért semmit és mégsem volt elmaradása, villany-, gáz-, vízszámla vagy lakbér hátraléka. Nem volt telefonja, hűtőszekrénye, mosógépe, televíziója, semmiféle technikai berendezése, még órája sem. Nem érintkezett senkivel, leszámítva a diszkontáruház szolgálatos pénztárosát, már amennyiben érintkezésnek nevezhető, ahogy a szalagra helyezett konzervet vagy ásványvizet, amit mindig a legalsó polcokról vett el, szótlanul, a köszönésre legfeljebb bólintva, kifizette és elment. Kizárólag alkonyatkor vagy sötétedés után távozott otthonról, ezért  rejtély  maradt, hogy a kórházba érkezése napján miért változtatott e szokásán és miért délelőtt ment a boltba. Hogyan tudott ennyi jövedelemből megélni, Morel úr? – firtattam többször is, mert sehogyan sem fért a fejembe az alkalmazkodás e szélsőséges csodája, olyan volt, mint a nyugati világ különös, elvadult kultúrpartizánja, aki a civilizáció kikerülhetetlen nyomása alól más számára láthatatlan egérutat lelt, de mégsem sodródott ki a hajléktalanok és nincstelenek emberevő futóhomok szigetére. Mert Claude Morel művelt, olvasott lény volt, aki elmagyarázta nekem Michel Foucault elméletét a társadalmi normákról és az intézményesített hatalmi mechanizmusokról, melyek a semlegesség és a függetlenség örve alatt működnek az igazságszolgáltatásban és az orvoslásban. Beszélt a hatalmi viszonyokról, melyek átszövik az egész társadalmat, és amelyek lényegében a polgárháború derivátumai, értekezett a mikro-hatalomról, mely lehetővé teszi a hozzám hasonló orvosoknak, kik e társadalom szövetképző egyedei, hogy meghatározzák és szabályozzák a normalitást, és deklarálják, hogy ki az őrült.

Úgy tűnt, hogy Claude Morel a kórházi kezelések révén fokozatosan belátja, hogy kezelésre szorul, mivel korábban szilárd meggyőződése, téveszméje volt, hogy lehallgatják és megfigyelik, és egész egzisztenciája és létezésmódja ennek kivédésére és elhárítására szerveződött. Mivel úgy tudta, hogy a titkosszolgálat és a rendőrség a lépteit regisztrálja mozgásdetektorokkal, ezért a lakásában soha nem lépett a padlóra, mindenfelé cölöpöket helyezett el, azokon közlekedett, mint egy mocsári ragadozó. Összepréselt műanyag palackokat rakott mindenfelé a lakásban, hatalmas mennyiségben, hogy zavarják a titkosszolgálat jeleit. Mikor a kórház ápolói jóval később Claude Morel lakásába bejutottak, számtalan szemeteszsákot töltöttek meg a műanyag palack arzenállal, hogy végül feltáruljon előttük a lakás belsejében, a nappali mennyezetéhez rögzített, fecskefészekre emlékeztető különös építmény, ahová a cölöpökön lehetett eljutni. Mint az új-guineai erdők mélyén a bennszülöttek, akik fák hegyére építkeznek, Claude Morel is házat épített magának a panelház belsejében, a nappali sarkában, amire kötélhágcsón lehetett feljutni. Kutyaól méretű, szabálytalan, néhol szögletes búboskemence-szerű építmény volt a mennyezethez préselve, fából, műanyagból, miegymásból összetákolva, amiben nem tudott kiegyenesedni, ezért görbült meg a gerince az évek során. Ott élt, csak ritkán, nagyjából hetente, és csak sötétedéskor hagyta el a furcsa fecskefészek-tákolmányt, óvatosan lekúszva a kötélhágcsón, majd finoman egyensúlyozva a padlón bizonyos távolságokban elhelyezett cölöpökön, hogy soha ne érintse a padlót. Tudta, hogy a titkosszolgálatot és a rendőrséget csak így lehet kijátszani, ideig-óráig. Azt, hogy miért figyelték, soha nem volt hajlandó elmondani. A múltjából, a mozaikszerű utalásokból, forgácsolt mondatokból annyit sikerült összerakni, hogy a francia idegenlégióban szolgált, ahová valamiféle belső, talán hitbéli válság és súlyos családi konfliktusok miatt jelentkezett. Tény, hogy képbe került néhány hónap múltán Claude Morel nővére, akivel Claude évtizedek óta nem tartott semmiféle kapcsolatot, s akivel a kórházi lét során, a személyzet közreműködésével, újonnan kialakult valamiféle összeköttetés. Beszéltem e lánytestvérrel telefonon és megerősítette mindazt, amit Claude Morel állított: hogy nagyon régen megszakított minden köteléket a vallását gyakorló protestáns családdal, azután, hogy hitbéli ügyekben súlyosan összekülönböztek és a fivére jelentkezett az idegenlégióba. Sokszor elnéztem Claude Morel finom arcvonásait, élesen metszett járomcsontját és orrát, középkori festmények és templombelsők ábrázolják ilyennek Keresztelő Szent Jánost, figyeltem elegáns gesztusait, gracilis csontozatát, és nem értettem, miként kerülhetett ez az ember az idegenlégióba. Abban az időben sokat szenvedtem a fogaim miatt, felső és alsó metszőfogaim koronája megrövidült, ismeretlen eredetű kopás jelentkezett hirtelen, s azon a lucskos, undorító poitiers-i télen hiába jártam a fogorvosokat, a gyötrelmen kívül nem sok eredménye volt. Úgy éreztem, engem a fogorvosok ölnek meg. Claude Morel fogsora az enyémnél rosszabb állapotban volt, tele szuvasodással, fájt neki minden rágás, de ennek ellenére ellenállt minden kísérletemnek, és nem volt hajlandó fogorvoshoz menni, bármennyit kapacitáltam én is, az ápolók is a Monet osztályon. Mert néhány hét után, a zárt osztály Degas-féle tüllszoknyás balerinái közül Monet tavirózsái közé került, ahol aztán lehetősége adódott arra is, hogy ápolói kísérettel kimenőre menjen Michel Foucault szülővárosába. Ezt is Claude Moreltől tudtam meg, hogy Foucault Poitiers-ban született, ahol én akkor több, mint egy éve dolgoztam. Morel a rendszeres táplálkozástól és a gyógyszerektől kissé kitelt, noha továbbra is asthéniás alkatú maradt, szakáll nélkül érvényesült finom metszésű álla és arcvonásai, műveltsége révén élmény volt vele találkozni, mert a paranoid téboly finomszövésű pókhálója már csak nagyon diszkréten árnyékolta a szellemét. Az árnyék azért ott volt, mert mindvégig és rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy meg fogják ölni, de erről az utóbbi időben már nem beszélt, kitért a kérdések elől. Több kimenő után, amelyek során Claude-ot mindig egy ápoló vagy segédápoló kísérte, elérkezett az idő, hogy önállóan is otthonában töltsön egy hétvégét, a lakása elvégre akkor már rendezett és normálisan lakható volt, mentes az évek műanyag palack, konzerv és egyéb hulladékának hordalékától, amiket heteken át takarítottak. Claude Morel több hónapnyi kórházi kezelés után tehát hétvégére kísérő nélküli kimenőt kapott, a kimenőről azonban hétfőn nem tért vissza. Azt hittük, hogy azért nem ért vissza időben, mert nincs órája. Tévedtünk. Claude Morelt a kimenője alatt megölték, a tetemét felgyújtották, félig elszenesedett holttestét a lakása melletti szemetes konténerek környékén találták meg. A rendőrség szűkszavúan csak ennyit, a halál tényét és fenti körülményeit közölte a kórházzal, további megkeresésünkre nem reagáltak.

A következő nyáron hazautaztunk Magyarországra. Makón megnéztük a Makovecz-féle fürdőt, a felújított Korona szállót, ittunk egy kávét a Gordius szálloda halljában, majd elsétáltuk a Bérpalota előtt. A Bérpalota párkányára felnézve megakadt a szemem az eresz alatt levő fecskefészkeken, olyanok voltak, mint Claude Morel erődítménye a nappalija mennyezetének sarkában, ahová a gyilkosai elől menekült és ahol menedéket lelt, míg a társadalom ki nem szabadította onnan. Claude Morel – mondtam önkéntelenül, félhangosan. De ki az a Claude Morel, Mutter? – nézett rám a fiam.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/6. számában)