Szabó Róbert Csaba: Jöjjön el a medvék országa

MÓRICZ 2013 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Szabó Róbert Csaba 1981. április 26-án született Szilágybagoson (Románia). 1999 és 2003 között a Babeş-Bolyai TE bölcsészkarának hallgatója volt, magyar-néprajz szakon. 2004 januárjától 2005 novemberéig A Hét ügyintézőjeként, majd szerkesztőjeként dolgozott. 2005 decemberétől a Látó szerkesztője, 2008 őszétől főszerkesztő-helyettese. Jelenleg Marosvásárhelyen él. Kötetei: Az egész Antarktisz kontinens (a látás, a hallás, az ízlelés, a hang, a tapintás és a szív elvesztése), Mentor, Marosvásárhely, 2006.; Kutyák birodalma, Bookart, Csíkszereda, 2009.; Temetés este tízkor, Bookart, Csíkszereda, 2011.; Fekete Dacia. Libri, Budapest, 2012. Díjai: Látó-különdíj; Communitas Alkotói Ösztöndíj; Gion Nándor Prózaíró Ösztöndíj; Transindex Év Könyve-díj; Writer in Residence Pécs Program; Csiki László-díj.

(RÉSZLET EGY KÉSZÜLŐ REGÉNYBŐL)

1951 nyarára teljes listát állítottunk össze a kihallgatható személyekről a Sanielevici-ügyben, és a Bukaresti Egyetem átvilágítását vezető tiszttel, bizonyos Titi Mureșannal a Melodyban üldögéltünk egy késő délután, amikor végre teljes életnagyságában is találkozhattam a célszeméllyel, Alexandru Sanielevici-csel. A vendéglő kellős közepén ültek, a legnagyobb asztalnál. Titi motyogását nehezen értettem, ezért mindig kissé felé hajolva, természetellenes, görnyedt testtartásban hallgattam, és válaszoláskor sem egyenesedtem vissza. Olybá tűnhetett, mintha állandóan bizalmas beszélgetésben lennénk, pedig dehogy. Igyekeztem semmi személyeset nem megosztani vele, és ellenálltam a bizalmi közlés időnként hullámokban rám törő ingereinek, mert jól emlékeztem apám tanácsaira. Pedig akkorra már rég nem ismertem senkit, akinek félelem nélkül beszélhettem volna kétségeimről és szorongásaimról, amit a nyári hőség még fokozott is, és lecsorgó izzadság képében jelentette, hogy valami nem stimmel velem.

Az étterem dugig volt vendégekkel, az asztalok sűrűn álltak, és az egész helyiséget marhacsorba és pacalleves párája töltötte be. A konyha lengőajtaját kitámasztották, mert a ki és befelé közlekedő pincéreket akadályozta a gyors kiszolgálásban, ezért ahol ültünk, onnan be lehetett látni a főzőlapok és edények labirintusába, mint valami gyomorba, ahol ellenben nem az emésztés, hanem a rágásra előkészítő művelet zajlott. A figyelmes tekintetnek feltárulkozó leghátsó traktus bádoglemezein pontosan kivehető volt a halmokban álló mócsing, amelyekből marékszámmal dobtak időnként a főzőedényekbe, és lehetett látni a bendőtisztítás kényesebb pillanatait is, amikor a bélsár maradványaitól megszabadító sósvizes mosással majdnem főzhető fázisába kerül a pacal. Egyébként az olajoshordók piszkos színe, és a sáros répa és hagymagyökerek maradványai tolultak a látvány leghátsó hordterébe, a felületesebb szemlélő csupán a futkározó szakácsok és kukták fehérítésbe belesárgult köpenyeit láthatta. Az éhség legkisebb ingere egyneműsíti a látás minőségét és tárgyát. De minket már az iskolában megtanítottak függetlenedni a test szükségleteitől bizonyos távon, és ez a pár méter, még ha egy teljes nap kínja is hozzászámolódott, mert kihagyni sajnos lehetetlennek tűnt, belül esett még ezeken a métereken.

Mint ahogy az sem esett nehezünkre, hogy a már látott fotók alapján rögtön kiszúrjuk az emberünket, és a többiek sem okoztak komolyabb fejtörést, egy-két kivétellel mindannyiuk neve szerepelt a listánkon. Az, hogy sokuk apám temetésén is megjelent, kissé riasztónak hatott elsőre, mert akkor komor arccal álldogáltak, most meg vidámak és kövérek voltak, jól öltözöttek, és láthatóan semmitől sem tartottak. A főváros nyüzsgött a gyorstalpalókon átesett proliktól és parasztoktól, a szovjeteknél tanult káderektől, akiket azonban a rendszer felkarolt, aminthogy ők is feltétlen hívei voltak a rendszernek, de ezek az emberek mások voltak. Nehezen tagadhattam, hogy szívesen letelepedtem volna közéjük.

Sanielevici fiatal évei és egész pályafutása rendkívül izgalmasnak tűnt akkoriban egy magamfajta ember számára. Olyannyira gyanús volt Sanielevici háború alatti tevékenykedése, hogy szinte biztos előmenetellel kecsegtetett. Mohók lettünk, túlságosan is, és persze elvakultságomnak köszönhetően elkövettem életem első baklövését. 1949-re a januárban frissen megalakított Securitate egységeihez kerültem, a Csendőrséget hivatalosan feloszlatták, és kezdő politikai tisztként elértem, hogy az 1948 novemberében létesített belügyi alakulatokat oktatók képzését végző intézménybe is megvethettem a lábam mint segédtanár. Tanulmányaimat kiváló osztályozással végeztem el, és az 50 százalékos káderhiánynak is köszönhetően könnyedén bekerültem az egyetemet átvilágító munkacsoportokba, amelyek közvetlenül a belügytől kapták az utasításaikat. Szédítő lehetőségek előtt álltam, mert, ismétlem, óriási emberhiánnyal küzdött a belügy: az átvett szovjet paranoiától kísértve osztályidegen elemeket nem engedett beszivárogni a frissen megalakuló állambiztonsági rendszerbe. Sanielevici könnyű prédának tűnt. Hiénaként vetettem magam az ügyre.

Aznap hosszan, kimerítően tanulmányoztuk a kör alakú irodánkban az ügyet. Kezdőként engem bíztak meg, hogy összegezzem a Sanieleviciről való tudnivalókat. A teremben csak egy asztal állt középen, ami láthatatlan vonalakkal külön egységekre volt bontva, úgyhogy amikor nem gyűléseztünk, mindenki elfoglalt belőle egy darabot, és kinevezte íróasztalának. Gyűlés előtt letakarítottuk, és pusztán egyenkénti kézmozdulataink által az asztal tárgyalóasztallá változott. Leszámítva a néhány legszükségesebb fémszekrényt, egyéb bútorokat nem tudtunk volna gazdaságosan elhelyezni. Az iroda visszhangos volt, gyűlésekre alkalmatlan. Izzadtam, remegett a kezem, és míg részben felolvastam, részben fejből felmondtam Sanielevici életrajzát, folyamatosan saját visszaverődő hangomat hallgattam. Kétfelé figyeltem, minduntalan rácsodálkoztam az ütemkésésekkel érkező szavaimra, mint egy idegenére, aki mégis valami nagyon ismerőset közöl. Lassan, de biztosan éreztem, hogy én vagyok az az idegen, aki hozzám beszél, és belülről kezdem látni Sanielevici-et, mintha magamra ismernék benne. Talán ezen csúszott meg az egész előadásom. Mert egy pillanatig azt hittem, én magam vagyok előadásom tárgya.

– Sanielevici apja szédítő egyetemi karriert futott be a Iasi-i egyetemen, később pedig az Akadémián. Alexandru az elemi iskoláit Párizsban végzi, apja ugyanis a matematikai doktorátusán dolgozik a francia fővárosban. Furcsamód, Romániába való visszatérésük után Alexandru nem kezdi el rögtön a középiskolai tanulmányait, igaz, hogy a Spiru Haret által létrehozott Egyetemi Pedagógia Szemináriumba jár, ahol az egyetemi karrierre készülő diákokat készítik föl a felsőfokú oktatásra, ám a lényegen mit sem változtat, hogy 19 évesen fejezi be középiskolai stúdiumait.

– Ez pontosan hányban volt, kérdezte az osztályvezető ezredes.

Idegesen nyeltem egyet, azt hittem, ezt már elmondtam. Összeszedtem magam.

– 1918-ban.

– Köszönöm. Legalább maga nem tévedt el. Próbáljon a lényegre szorítkozni, ennyi adatot a fene sem jegyez meg, mondta.

– Egyetemista évei talán még csapongóbbaknak tetszhet, hiszen három különböző intézményben tűnik föl hét esztendő alatt. Az első két évet a bukaresti Tudományegyetemen végzi, majd a következő tanévben a torinói Politechnikán találjuk. Visszatérése után a Iasi-i Egyetemen folytatja előmeneteleit, és végül 1925-ben kémiából szerez diplomát, holott a fizika érdekli a leginkább. Gyanúsan hosszúra nyúlt egyetemi évei nem tanúskodnak túl sok állhatatosságról, mégis 1931-ben Sanielevici Párizsba utazik, hogy Marie Curie laboratóriumában készülhessen doktori disszertációjára. 1936-ban kiváló minősítéssel meg is védi doktori dolgozatát, visszatér Romániába, majd a következő évben újra Párizsba megy a Curie-házaspár hívására a radioaktivitást kutató intézetbe, munkatársként. 1939 végéig marad Franciaországban, hazatér, következő év januárjától rendelkezési állományba kényszeríti az ország antiszemita törvénykezése.

Itt megálltam, és körülnéztem. A szemközti falról körben a szovjet vezetők arcképei figyeltek, közvetlenül Sztálin mellett GheorgheGheorghiu-Dej szúrós tekintete szegeződött rám. Kortyolni akartam a poharamból, de későn vettem észre, hogy korábban már kiürítettem, és kelletlenül toltam odébb.

– Az Antonescu-féle kormány engedélyezte zsidó magániskolák egyikében, a Cultura líceumban vállal tanári állást, és 1942-es letartóztatásáig kapcsolatban áll az illegális kommunista ellenállással. Persze, nem előzmények nélküli Sanielevici vonzódása a balos eszmékhez: iasi-i évei alatt tagja a Zelea Codreanuék hirdette legionárius mélynacionalizmus ellenlábasaként létrejövő körnek, alapítója az Útmutató című, pár hónap alatt betiltott egyetemi lapnak. Alexandru Sanielevici 1941-ben lép be a pártba, és röplapok, brossúrák terjesztésével bízzák meg, és nagyon hamar letartóztatják. Szabadulása után sokan besúgónak hiszik, az illegalisták levegőnek nézik.

Nem kérdés, hogy elégedetlen voltam a beszámolómmal, Titi Muresan ezért is gondolta, hogy jót tenne egy vagy két pohár konyak a Melodyban. Így futottunk hát össze Sanieleviciék társaságával.

– Az ott Sanielevici balján Alexandru Graur, Sanielevici unokafivére, ő vitte be a pártba, és ő is felelt érte. Született kommunista. Az anyja rendszeresen látogatta a Szent Ionica utcai szocialista klubot – motyogta a felettesem.

A régi Nemzeti Színház melletti szocialista klubról nekem is tudomásom volt, apám néhányszor részt vett a gyűléseken, ha jól tudom, a Párt megalakulásakor is jelen volt. Vagy csak úgy rémlik, mert később már mindenki igyekezett ott lenni, azok is, akik még csak az országban sem tartózkodtak azidőtájt. Graurról én is tudtam valamicskét. Például, hogy 1936-ban a Gheorghe Lazar líceum bejáratánál egy vasgárdista súlyosan bántalmazta, több hétig tartott, mire felépült, és újra taníthatott. Az Adevărul és a Dimineața lapokba írt cikkeivel bőszítette föl a gárdistákat, a lapokat egyébként unokatestvére, Constantin Graur főszerkesztette. A Pártba 1938-ban lépett be, a Cultura líceum egyik alapítója, és kezdetektől fogva igazgatója a német megszállás alatt. Jelenleg a Rádió igazgatója. Elsőre pökhendi alaknak tűnt. Mihail Sebastian, az író sem állhatta, apámtól tudom.

Sanielevici ült az asztalfőn, harsogva beszélt, úgyhogy szinte minden szavát hallhattuk mi is, talán az egész étterem. Sötét öltönyt viselt, csokornyakkendőt, haja csillogott az olajtól, és megállás nélkül beszélt. Szótlanul ültünk, egy idő után nem is figyeltem, miről fecseg, és egyszer csak ahogy felpillantottam a poharamból, ott állt mellettem, mint egy dzsinn a lámpából.

– Ha nem tévedek, Perjovschi – mondta röfögve.

Titi Mureșanra néztem, azután lassan hátratoltam magam alól a széket, és fölálltam.

– Igen, tessék, mit óhajt az elvtárs? mondtam szárazon.

Sanielevici körülnézett, és abban a pillanatban úgy tűnt, mintha a tömegben az apámat kereste volna. Ám lehet, mindezt azért éreztem így, mert a következő pillanatban éppenséggel az apámat emlegette. Nem tudom, hogy utólag magyarázom-e bele, de biztosra vehető, hogy őt kereste. Hirtelen az Antim utcában láttam magunkat, apám már nem élt.

– Ha az apja meglátná, hogy vasgárdistákkal vacsorázik, hazapofozná, fiam, mondta.

Az Antim utcai nappaliban álltunk, körülöttünk az ismerős bútorok, még a kamillaillatot is érzem, amivel Mariann, a magyar cselédlány próbálja frissíteni a lakás örökös naftalinszagát. Én egy vizespoharat tartok a kezemben, ő pedig konyakot iszik. Már nem beszél, csak figyel, egészen közel hajol az arcomhoz, és úgy néz. Valamit mondanom kellene neki végre. De nem szólalok meg mégsem, csak figyelem én is nevetséges, de azért tiszteletet parancsoló arcát. Ahogy ilyen közelről látom, lassan apám vonásai tűnnek föl az arca helyén, én rémülten hátrálok, de most már több lépés távolságból is bizonyosra vehető, hogy az apám áll ellőttem, és akkor sötétbe borul az Antim utcai lakás.

Megértettem, hogy a Melodyban vagyunk, és hogy nyilvánvalóan a felettesemet, Titi Mureșant címezte vasgárdistának, és el is mosolyodott, de már nem úgy, mint az Antim utcában, hanem győzedelmesen, mint aki lerántja valamiről a leplet, és mégis: a bátorításáról biztosít. Azért, fiam, ne adja fel, tehet még ellene valamit, mintha ezt akarta volna üzenni a mosolya. Mégis, én tűntem magam előtt kizárólag bűnösnek, holott a vasgárdista nem én voltam.

Abban a pillanatban, azt hittem, rendkívül meggyűlöltem. Nem az elképesztő sértés miatt, amivel felettesemet illette, hanem azért, mert megértettem, hogy nem hazudik, hogy az én felettesem tényleg vasgárdista lehet, és én vele ülök egy asztalnál. Vele dolgozom. Tőle függök. Mindenféle pletykák keringtek arról, hogy a besúgóink komoly százaléka legionárius múltú, és hogy hivatalnokaink, tisztjeink egy része is gyanús. Abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy igazat állít Sanielevici, sütött róla a magabiztosság, és még azt is elfelejtettem a kedvéért, hogy börtönből való szabadulása után őt sem kímélték, és besúgónak nézték.

– További kellemes estét, elvtársak, mondta Sanielevici, és visszament az asztalához.

Csendesebben folytatták, már nem hallatszott át minden szó. Sőt, egy pisszenés sem. Vagy csak nekem tűnt úgy. Mert számomra a nehezebbje most kezdődött. Ott hagyott a pokolban az az ember, akit le akarok fülelni, akit a sárba akarok húzni, azzal az emberrel egy asztalnál, akiről szörnyű sejtések támadtak bennem. És Titi Mureșan végig meg sem mozdult, az egész olybá tűnt, mintha az ő megelégedésére történt volna. Egykedvűen, ráérősen nézte, mint a rendező, aki egy jelenet fölöslegességét avagy jelentőségét mérlegeli a bemutató előtt két hónappal. A zavar a legkevesebb, amit éreztem.

– Szólaljon meg, elvtárs, biztatott Titi Mureșan. Az ilyen rágalmak tulajdonképpen a mi módszereink. Mi találtuk ki. Ha valaki nem tetszik, rásütjük, hogy legionárius, vasgárdista, maniuista. Sorolja.

Hálás voltam neki, úgy tehettem, mintha végül is ez megmentette volna a helyzetet. Féltem, hogy a látomásban az Antim utcai függönyök valamelyike mögött ott állt Titi Muresan is. Azt hiszem, rendeltünk még egy pohárral, aztán távoztunk. Szándékosan Sanieleviciék asztala előtt. A kabátom szárnya hozzáérhetett Sanielevici karjához, mert hirtelen megfordult, ahogy elhaladtam mellette, és busa szemével csodálkozva bámult föl rám.

Legközelebb a kihallgatásán találkoztunk.

Mint a rovarok nyárutón a páncélvázukat a fal tövében, úgy hagyta ott bennem az ürességet, a semmit az az este a Melodyból. Leforrázva éreztem magam, mert titokban imponált Sanielevici egész karaktere, és ezt Titi Mureșan is észrevette. Talán már korábban is, mint gondolnám. A falnak támasztott üres páncélváz voltam több napig. Az jutott eszembe, hátha valóban, hátha tényleg megrendezett találkozás áldozata lettem. Az átnevelőtáborokban van erre egy jó szó, egy jelentésben olvastam: undicá – a horgászbot. A leleleplezések egyik eszköze, az előkészített provokáció fedőneve, megnevezése. Bekapni a horgot.

Lehet, hogy bekaptam a horgot. Undicá.

De a kihallgatása előtt két nappal még súlyosabb történt. Az irodában ültünk, amikor a portásunk jött lihegve. Perjovschi, mondja, levelet kapott, valami Sanielevici-től. Majdhogynem lefordultam a székről.

– Nahát, ilyen jóban vagytok, mondta valaki, és hangosan nevettek.

Elsápadtam. Miért lennénk jóban, nem ismerem. De nem kérdezett többet senki semmit. A levelet olvasatlanul téptem szét, és dobtam el. Mindenki láthatta.

Aztán elkezdődött. A beidézettek többsége Sanielevici pártján álltak, őt igazolták, és felmentették a vádak alól, miszerint elárulta volna az illegalitást. A vallomásokból megértettük, hogy az értelmiség összezár, és nem veszi jó néven, hogy utánuk szaglászunk, és megtudtuk, hogy visszavágni készül, áthelyezések várhatóak.

Emlékszem, a kör alakú irodánk mellett volt egy kisebb szoba, ott vettük fel a jegyzőkönyveket, általában ketten voltunk jelen, nem számítva a gyorsírónőt, akinek dauerolt hajából csípős szag áradt.

Ha csak Herman Maxy festő vallomását nem számítjuk, aki abban az időben a Művészeti Múzeum igazgatója, és aki egyértelműen kijelentette, hogy Sanielevici-től szabadulása után az illegalitás teljesen elzárkózott, és megbízhatatlannak nyilvánította a fizikust, Sanielevici története arról szólt, hogy naivitása miatt került bajba. Ha ehhez hozzátesszük Ionel Banu filozófus jellemzését, miszerint Sanielevici rendkívül hiú, imádja a címeket és a kitüntetéseket, még mindig csupán annyi következtetést vonhatunk le, hogy a német megszállás évei alatt a fiatal, tapasztalatlan és hírnévre vágyó Sanielevici igazi kommunistaként viselkedik: röplapokat terjeszt, rádiós híreket továbbít, ruházati és pénzalapokat gyűjt. Persze, felelőtlenül fecseg. A titkosrendőrség ráállít egy ügynököt, aki könnyen csőbe húzza, talán elárul egy elvtársat, akit azonban mégsem tartóztat le a Sziguránca, őt viszont igen, és szabadulásakor, ami pár hónapon belül bekövetkezik, gőgből és sértődöttségből, amiért nem segített rajta a mindenható illegalitás, megszakítja a kapcsolatot a kommunistákkal.

Végül Sanielevici-re került a sor. Nyilatkozatát napokig olvasgattam, ma is kívülről tudom. Emlékszem, hogyan viaskodtam magamban a csodálattal és a gyűlölettel. Csodáltam, mert roppant okosan viselkedett, és gyűlöltem, mert pontosan tudtam, hogy valami mégsincs rendben körülötte, és hogy ezt lehetetlen bebizonyítani.

– Á, Perjovschi, mondta, ahogy meglátott. Remélem, megkapta a levelem, mondta cinikusan mosolyogva. Valami meglepetést tartogatok Önnek, az apja is egyetértene velem.

Nem válaszoltam semmit a nyilvánvaló provokációra, a dauerolt gyorsírónő épp akkor vonult be a kihallgató terembe, és miután Sanielevici is bement, becsukták az ajtót. Fogtam a kabátom, és kisétáltam az épületből. Hűvös, borongós idő járta. Bukarest utcáin még a furcsamód rettenetesen elszaporodott motorbiciklis forgalom is szünetelt, mintha mély lélegzetet vett volna a város, és hosszan benn tartva valamiféle döntésre várna. Nehezemre esett abban a pillanatban egy várossal azonosulni, bármennyire is fulladoztam.

Sanielevici szinte semmiben nem tér el a többiek vallomásaitól, legföljebb részletezőbb, és gondosan ügyel arra, hogy a háborús évek alatti baklövését tapasztalatlansága és a besúgók számlájára írja. Abban az évben éppen szünetelt Lucrețiu Pătrășcanu volt miniszter pere, akit a Szigurancával, a felszabadulás előtti titkosrendőrséggel való együttműködéssel vádoltak meg többek között, és hat év huzavona után 1954-ben kivégzik. Pătrășcanu a saját sírját ásta. Mindenekelőtt román vagyok, és csak azután kommunista, mondta egy kolozsvári találkozón az egyetemistáknak. Sanielevici legfőbb besúgójának Sandu Natansont nevezi meg, látványosan hozzátéve, hogy Natanson többször említette neki, milyen szoros barátságban áll Pătrășcanuval.

– Nevezd meg a rendszer aktuális ellenségeit, és máris nyert ügyed van, mondtam Moisa patikusnak, aki Bukarestből való elutazásom előtt, 1951 decemberében meglátogatott. Moisa apám osztálytársa volt, és a temetés után szinte az egyetlen, aki még látogatta az Antim utcai házunkat. Éppen a bőröndömet csomagoltam.

– Meséld el még egyszer, hogy mit mondtak, tudni akarom a részleteket, kérte a patikus.

Sanielevici novemberi nyilatkozatétele után egy héttel hívattak a főigazgatóság irodájába, erre volt kíváncsi az öreg. Reggel hétre kellett megjelennem, és mivel le sem hunytam a szemem egész éjszaka, elhatároztam, hogy gyalog teszem meg az utat. Féltem, hogy a buszon elalszom, féltem, hogy nem érek oda időben, féltem, hogy talán már nem is létezem. Az utcák visszhangoztak az ürességtől, a gyér lámpafényben az árnyak jelentőségteljes méreteikkel figyelmeztettek a helyzet valódiságára.

– Végül is, apád barátaira támadtál, szuszogta a patikus.

Egyiküket sem ismertem, apám elfelejtett bemutatni nekik.

– Vagy szándékosan nem tette. Meg vannak számlálva a napjaik. Ki fogják csinálni előbb vagy utóbb az értelmiségieket is. Pătrășcanu máris elbukott.

Gyorsabban ment, mint gondoltam. Egy alezredes fogadott, és két szürke arcú hivatalnokkal együtt beültünk egy szűk irodába. Szeptemberben az Állambiztonsági Szolgálatot leválasztották a belügyminisztériumtól, úgy látszik, még nem tudták megoldani a székhely gondokat, helyhiány miatt úgy dolgoztak, mint a heringek. Alig fértem az egyik titkártól, a könyökével, miközben szorgalmasan jegyzetelt, folyton hozzám ért. Dosszié és papírhegyeket láttam minden elképzelhető helyen, még a fogas egyik akasztóján is egy mappákkal teli kézitáska lógott. Úgyis tudtam, hogy az igazi munka a pincékben zajlik.

– Úgy látjuk jónak, ha új feladatot tűzünk ki az elvtárs elé, kezdte az alezredes. Rövid leszek, át fogjuk helyezni a következő hetekben átszerveződő 3-as Igazgatósághoz. Tudja, ez mit jelent?

Tudtam. Az ellenálló mozgalmak felderítésén dolgozó 5-ös ügyosztályt jelentette, és azt is tudtam, hogy a 3-as Igazgatóság éppen átalakítás alatt áll, és hogy a hegyekben bujdosó fegyveres ellenállók likvidálásán fáradozó 5-ös befogadása lesz a legfőbb feladata. Ugyan különböző más feladatok is a hatáskörébe tartoztak az 5-ös ügyosztálynak, de az ellenállók felszámolása olyan prioritást élvezett, hogy máris banda-ügyosztályként emlegették őket. Lehet, jövőre már az egész Igazgatóságot így nevezik.

– És miért pont Sztálinváros tartomány? kérdezte Moisa.

– Mariann, mondtam.

Az alezredesnek bezzeg nem kellett elmagyarázni.

– Úgy tudom, az elvtárs kiválóan beszél magyarul, mondta az alezredes, és egy nagy bélyegzővel hatalmas pecsétet ütött a kinevezésemre.

Marianntól megtanultam a medvék földjén élő emberek nyelvét. Apám nem is tudott róla, legalábbis sosem jelezte, hogy tudná. A csomagolást hamar befejeztem, vártam a hajnalt, hogy egy Sztálinvárosba induló teherautó fölvegyen a ház elől. Falnak támasztott pincebogár váza voltam. A kézitáskámban az ismertebb bandita-csoportok leírásai lapultak, bővebb anyagot majd a helyi rajonfőnökségek szolgáltatnak, mondta az alezredes. Lekapcsoltam a villanyokat, behúztam a sötétítőket, bezártam az ajtót. Majdnem húsz év múlva nyitottam ki újra. A lépcsőházban hideg volt, de vacogtam még a teherautóban is.

Azt álmodtam, hogy Lupsa Viktor bandita, aki magát Ezredesnek nevezteti, már vár valahol a zágoni erdőben.

Fotó: Pion István