Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

[Petőfi Sándor út, Szelevény, H]

Ahogy a még forró salakra zúdul a víz; a szerény és

farkasvak, ám gyanúsan hízelgő örvénylésben létezésünk

képe maga. Az utazó gyerekkorának hajnalai és éjszakái

forgódnak egy füstlepte ébredésben; korareggel otthon

fát és szenet rak a Rózsafüzér Királynője a vaskályhába,

negyedórányi (időtlen) enyhülést hozva, miután

az este felforrósított tégla, amelyet döglesztőnek

rakott a dunyha alá, éjjel lefagyott talpunkról. Élünk.

Illetve iskolába, munkába megyünk úgy, hogy semmit sem

tudunk apánkról, talán csak egy feltételezés; a feltételezések

amúgy meg hiányozhatnak. Emígy meg a valóságban

rejlik a titok. A lábmosások értelme a nap végén,

ahogy az utazó apja szokta a lábát mosni. Akkor mégiscsak

van. Az iskolaudvar is van, a felvigyázóval, a hamuval,

ahogy üríti a hamut, majd egy kanna vízzel leönti, éppúgy

kényszerűségből, amiképpen gyönyörű és rejtélyes egy nő

arca. Vagy amiképpen gyönyörű és rejtélyes az,

mit lehet tudni, hol, az est beálltával a parazsat apámmal

körbehugyozzuk (írom fel jegyzetfüzetembe). Aztán éjjel,

már megint híjával a képzeletnek, a szénnek és a felforrósított

téglának, újfent nekiindulunk a Rózsafüzér Királynőjével

szenet lopni, esetleg éppen az iskolaudvarra; mekkora tréfa!

Őrültnek látszanátok, ha valaki meglátna benneteket;

el viszont nem mosolyodnátok, semmi meleget nem hozna.

[Kilátó, Chrysopigi, Sifnos, G]

Afféle jobbító szándékkal lennék, mondja magában

az utazó (mi vagy ki felé is, nem lehet tudni),

ha úgy veszem, hogy nem vagyok, én már nem élek.

(Egyébiránt, tegyük hozzá, fiatalos egy elgondolás).

Élni, illetve egyszerre nem élni, csak úgy csendben,

könnyedén, ahogy az áram megy a Rózsafüzér Királynője

rövidzárlatos elosztóján át a hó alatt a kinti sufniba,

ahol főzni is szokott, a mikrohullámú melegítőjébe,

sütőjébe – aztán az úgynevezett kifejlet helyett egy

vagy több sercenő fémszál, sercintésféle hangok,

a brand, a szentimentális utazó farkasvigyora.

Ahonnan elmegyünk, a dühünk miatt talán, hogy élünk,

ugyanez a düh (akárha áramütések sora) visszahúz oda.

[O’Connell Street, Dublin, IRL]

Egyszerre fordult a szerencse, angyalok vették körbe

és azt kérdezték énekelve, mennyi pénz kellene,

mennyire volna szüksége, hogy útját folytatni tudja;

erre az utazó azt válaszolta, hogy nem, nem akarja

folytatni; erre az angyalok – „létezik az az összeg!”

Vannak ezek a városi nyarak, afféle ellenpéldák, sötét levegő

gyűri föl a bűzt, mely a csókoktól lesz tűrhetetlenné,

érzelmeink, lágyak és felemásak, mint egy részegé,

nem tudják elfoglalni helyüket itt a különben is hirtelen

elárvultnak tetsző O’Connell Streeten, ahol az utazó,

nem szívesen bár, újságolvasásba merül, a sztárírót szárítónak

olvassa (félre), mely a lehetetlen önarckép összevetése

a lehetségessel, mely a nyilvánvaló nevetségességen túl

megint és újból a pénzről beszél, arról, hogy

útját befejezze, az is pénz, az angyalok ezt adták

értésére; a betegségét. Az angyalok az imént föltépték

mellkasát, beleit szaggatták, és azt kérdezték nyafogva, hogy

„Mi ez a nyomorult bűz”! Az angyalokat elkergetendő

annyi válságot ráz le az újsággal az útra, hogy már karjai

sem nagyon bírják, majd beül egy sörre valahová,

és arra gondol, hogyan is legyen önmaga szárítója,

végül is olyan tartalmatlanná, mint nincstelen élete?

„Boldogok lehetnénk!” Ez jut eszébe aztán mindjárt, hibbant

figyelemmel nézve az elsőre nem túl izgalmas képet;

a másik oldalon erkély, szárítókötél, üresen, illetve mégse

teljesen – rajta egy kifordított krokodilbőr tárcát látunk.

Látjuk, semmi, hogy most semmi, később út, füst és porfelhő,

úttalan útrahívás, lélegzetvisszafojtva egy nő

meghitt közelsége, frissen vágott zöld labirintusában.

Megjelent a Tiszatáj 2014/5. számában