Poszthumán militarizmus

A József Attila Kör Pop JAK című sorozatának legutóbbi előadásán ezúttal a military science-fiction volt terítéken. Sepsi László vendégei – Nemes Z. Márió (költő, esztéta, kritikus), valamint Farkas István, John Scalzi Vének háborúja című sorozatának egyik fordítója) – a műfaj legfőbb sajátosságainak kianalizálásán túlmenően arra is igyekeztek választ találni, mi lehet az oka a meglepő népszerűségnek. Nos, ha minden ennyiben maradt volna, az jó is lett volna. A fordító ugyanis időnként előszeretettel beszélt a közönségnek zavaros világnézetéről, amivel más egyéb probléma is volt, mint hogy nem kifejezetten kapcsolódott a tulajdonképpeni témához.

A beszélgetés elején Farkas István rögtön eloszlat egy félreértést, miszerint nem műfordító, mindössze két könyv lefordítására szerződött az Agave kiadó megbízásából, és egy harmadikban pedig közreműködött, majd egy-egy a hallgatóság férfi szekciójához intézett kérdés formájában lényegében leszögezte, hogy mindenekelőtt két élmény birtokában válhat valaki igazán férfivá, az egyik a katonaság, a másik az apaság. Továbbá azt a liberális vélekedést sem osztja feltétlenül, hogy mindenki szavazhat, függetlenül attól, hogy hozott e valamiféle áldozatot az adott közösségért. Hálaégnek a moderátornak esze ágában sincs afelől tudakozódni, hogy ezt az illető provokációnak szánta, vagy netán komolyan gondolja, s hogy mindez mégis hogyan kapcsolódik a témához, és inkább megpróbálkozik egy szabatos műfaji meghatározással, miszerint a katonai science-fiction lényegében sci-fi elemekkel beinjekciózott háborús regény, és időben egészen H.G Wellsig lehet visszavezetni, (Világok harca, Marslakók a Földön, A földi páncélosok) és egyúttal eszébe jutnak olyan háborús bestsellerek, mint Remarquetól a Nyugaton a helyzet változatlan vagy William Whartontól az Éjfélre kitisztul.

Farkas szerint a műfaj egyik meghatározó sajátossága a katonai világra jellemző játékszabályok hiteles tolmácsolása, a kiképzés, a nyelvhasználat, a dialógusok, és a jellemek terén egyaránt, szemben az űroperával (pl. Star Wars), ahol szintén nagy szerepet kap a háború, de inkább mint díszlet, ornamentika, a katonai nézőpont viszont hiányzik belőle. Farkas úgy véli Heinlein (Robert A. Heinlein amerikai sci-fi író, a Csillagközi invázió szerzője) és Haldeman hitelességéhez nagy mértékben hozzájárult, hogy volt releváns háborús tapasztalatuk. Scalzi ebből a szempontból szerinte érdekes eset, hiszen nem vett részt semmilyen háborúban, ennek ellenére „érződik rajta a katonai iskola hatása”, majd hozzáteszi, fogalma sincs, honnan szerezte az információit, de „nagyon jó fülesei” lehettek. Nincs könnyű dolga tehát a fordítónak, hiszen nem elég pusztán a könyvet a forrásnyelvről a célnyelvre lefordítani, de járatosnak kell lenni a katonai szlengben is, amit szintén át kell ültetni annak magyar megfelelőjére. Gyakorta azonban ez sem elegendő, hiszen az amerikai katonai terminológia jelentősen eltér a miénktől, számos kifejezésnek pedig egyáltalán nincs meg a magyar megfelelője. Példának hozza fel a „sniper” szót, amit általában mesterlövésznek szoktunk fordítani, ez azonban nem teljesen helytálló, mivel a snipernek a kelet-európai országok mesterlövészeivel szemben felderítő funkciója is van, (scout sniper) és az ellenség becserkészése érdekében nem ritkán több kilométeres távolságra is elkószál a körzetétől. Ilyen mértékű önállóság azonban a keleti blokk országaiban nincs megengedve a katonák számára.

Nemes Z. is fontosnak tartja a katonai nézőpont hangsúlyozását, valamint az olyan visszatérő témákat, mint a tenyésztés és a kiképzés a technika közreműködésével. Elsősorban a biopolitikai horizont és poszthumán testkép miatt válik számára a műfaj igazán izgalmassá, amennyiben termékenyen és hitelesen reflektál a különféle társadalmi, kulturális és politikai folyamatokra, amilyen például a test átalakíthatóságának és manipulálhatóságának kérdése, vagy az ember meghaladására tett erőfeszítések. Továbbá megjegyzi, hogy a sci-fiben általában fontos jellemző az idegen civilizációkkal való kapcsolatteremtés, ami a military science-fictionben értelemszerűen a háborús szembenállást jelenti. A műfaj keletkezesét összefüggésbe hozza a XX. század elején kibontakozó futurizmussal, melynek bizonyos képviselői esztétikai látványosságként tekintettek a háborúra, amit afféle életigenlő dologként, illetve a vitalitás csúcsrajáratásaként interpretáltak. Az életveszély szerintük felfokozza az ember élethez való viszonyát, és egyfajta metafizikai adrenalinélményt eredményez, az embert pedig afféle háborús lényként definiálták, és némelyek, mindenekelőtt Marinetti, valóságos háborús propagandát folytattak a műveikben. Hozzáteszi, hogy ez a militáns nézőpont tőle meglehetősen távol áll, és nem is gondolja teljesen veszélytelennek, hiszen végső soron ez a fajta hozzállás hajtotta a nácizmust is. Ezt Marinetti példája is jól illusztrálja, aki köztudottan az olaszországi fasizmus egyik első számú ideológusa volt. Nemes Z. a maga részéről kívánatosnak tartja az erőteljes kritikai attitűdöt, ami szerinte Haldemannál maximális mértékben érvényesül, akinél a háború nem holmi dícső tettek sorozataként artikulálódik, hanem egy kommunikációs zavar és egy fatális félreértés folyománya. Sepsi megjegyzi, hogy Haldemannál a katonai közösségekre jellemző kollektív eufória is kritika tárgyát képezi, amit a vezetés mesterségesen generál a szereplőkben, akik dependenssé válnak ettől az élménytől.

Farkas mindezt szembeállítja Heinlein szemléletével, akinél a hadviselés és a hadsereg fogalma összekapcsolódik a bajtársiassággal, a lojalitással és a közösségért hozott áldozatválalással. Szerinte ez alapvetően generációs jelenség, ugyanis Heinlein még egy alapvetően igazságos háborúban harcolt, hiszen a második világháborúban az Egyesült Államok egyértelműen a jó oldalon állt, ellenben a vietnámi háborúval, ahol puszta hatalmi érdekből egy idegen ország belügyeibe avatkoztak bele. (Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Heinleint már 1934-ben, 27 éves korában betegség miatt nyugalmazták, a második világháborúban már veterán minőségében, mint repülőmérnök teljesített szolgálatot.)

Nemes Z. szerint fontos, hogy a háborút történelmi fogalomként értékeljük, ami az idővel összefüggésben változik, csak úgy, ahogy a hozzá való viszonyulásunk. Mást jelentett a háború a peloponnészoszi háború idején, és mást a középkorban, ahogy a XX. század háborús gyakorlata is különbözött attól, ami a háború manapság. Szerinte komoly cezúrát jelentenek ebben a vonatkozásban az I. világháború nagy anyagcsatái, ahol a küzdelem kimenetelét szinte teljes egészében a katonai- ipari tevékenység, a gépek, az utánpótlás és az ellátás mozgósítása határozta meg, és ez a tendencia még szélsőségesebben érvényesült a második világháborúban. A tömegek mobilizálást szolgálta a totális háború Carl Schmidttől eredeztethető koncepciója, melynek lényege, hogy az éles szembenállás ellenség és barát között a társadalmi élet minden szférájában megjelenik. Nem úgy a vietnámi háború esetében, amit Fredric Jameson a történelem első posztmodern háborújának nevez, itt már nem egész nemzetek állnak szemben egymással, hanem a partizán akciókra jellemző egymástól elszigetelt, lokális konfliktusok jellemzik, a viszonyok tekintetében pedig általánossá válik az intranszparencia. Haldeman azonban szerinte nem csak a vietnámi háborúra reflektál hitelesen, nagy szerepet kapnak benne a tér-és idő ugrások, valamint a technológiának való kiszolgáltatottság problematikája. Az út 5 évig tart az utazók számára, de a célbolygón eközben 300 év telik el, így az ellenség már jóval fejlettebb technikával rendelkezik. A technológia mintegy beelőz minket, ami egy jellegzetesen posztmodern mozzanat csakúgy, ahogy a tér-idő paradoxon, ez utóbbit Sepsi a veterán trauma megnyilvánulásaként értelmezte. Gyakori téma továbbá a virtualitás, erre hozza fel Nemes Z. izgalmas példának Orson Socott Card nagysikerű Végjáték trilógiáját, ahol a főszereplő, – anélkül természetesen, hogy tudomása lenne róla, – egy számítógépes programon keresztül egy egész civilizációt kipusztít.

A technológiai beelőzöttség kapcsán hozza fel Farkas, hogy vége van annak a világnak, amikor még döntően a hadi technológia újításai kerültek át a civil életbe, mára ez a helyzet megfordult, és egyértelműen a civil felhasználás kerül vissza a katonaiba, meglehetősen lebutítva. A katonák világa ugyanis szerinte egy végletekig leegyszerűsített premodern világ, ahol a tét a túlélés, és az, hogy a katona a legszélsőségesebb körülmények dacára is teljesítse a feljebbvalók utasításait, ezért egyszerű és könnyen alkalmazható eszközökre van szüksége. Nem véletlen szerinte, hogy az amerikai veteránok közül sokan leszerelésük után ráálltak a kések gyártására, azok ugyanis minden helyzetben működnek, és bármikor lehet velük ölni. Nem tartja valószínűnek továbbá, hogy sci-fi írók fantáziálásai haditechnológiai újításokat eredményezzenek, a katonák világa ennél jóval földhöz ragadtabb. Nemes Z. és Sepsi azonban nagyon is el tudja képzelni, hogy mindezek kreatív magként, illetve vírusként tudjanak működni, utóbbi erre hoz fel példának Philip K. Dick Második változat című novelláját, ahol a küzdelem kimenetelét pilóta nélkül irányítható robotrepülőgépek (drónok) döntik el.

A biopolitikai horizont és a fiatalságkultusz miatt válik időszerűvé Scalzi Vének háborúja szériája, ahol öreg embereket toboroznak be katonának, akik a szolgálat ellenértékeként megfiatalítanak, és egy tökéletesen működő és vonzó testet kapnak, amit persze a szerződés lejárta után vissza kell szolgáltatniuk. Érdekes szál a test fegyverként való alkalmazása, veti fel Nemes Z., vajon valóban így gondolkodik a katona a testéről? Farkas szerint a katona mindenekelőtt individumként tekint önmagára, és elsősorban az integritását próbálja megőrizni, amihez a legáltalánosabb stratégia az ivászat. A test eszköz, és a külsőségek, a ruházat, a fegyverzet és a testmódosítás másodlagos, a hangsúly a belső tulajdonságokon van, úgy mint a kitartás, a bátorság, és az önfegyelem. És ez így van szerinte Scalzinál is, akinél a döntéseid határozzák meg, hogy ki vagy, nem a tested, ami mindenkinél egyformán tökéletes, és amúgy is le kell adni a szolgálat végén. Scalzit kifejezetten ügyes írónak gondolja, aki képes a humorban és fordulatokban gazdag történetek megkonstruálására, ez a népszerűség azonban őt is meglepte, hiszen egy jóformán teljesen demilitarizálódott társadalomban élünk, ahol a katonáskodás iránti vágyunk szinte kizárólag egy virtuális dimenzióban manifesztálódik (számítógépes játékok, film), és csak néhány adrenalin függő pszichopata érez komoly késztetést erre a hivatásra.

Scalzi sorozatát meleg szívvel ajánlja az olvasónak, mindenekelőtt a 4. részt (Zoё háborúja), ami a saját fordítása, és végső soron egy “lányregény.” A moderátor utolsó kérdésére, miszerint mennyiben tekinthető maszkulin műfajnak a military sci-fi, egy újabb szexista állítással reagált a fordító: szerinte a háború nem kompatibilis a női világgal, és igazi nő nem is választ ilyen hivatást magának. Nemes Z. még pikirten megkérdezi, hogy azért járhat-e nekik szavazati jog. Nem kapunk egyértelmű választ, csak annyit, hogy a nőknek is van azért feladatuk, például a gyerekszülés. A közönségből még néhányan belebonyolódnak egy kisebb, a nemi szerepek értelmezése körül kibontakozó vitába, de evidenciákon kívül nagyon más nem hangzik el, az illető pedig egyébként sem bizonyult különösebben meggyőzhetőnek. Kár ezekért, mert egyébként érdekes témák kerültek kitárgyalásra.

Zerza Béla Zoltán