Piotr Szewc: Örömök és gondok

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére. Piotr Szewc (1961) lengyel költő, író, esszéista, irodalomkritikus. Legutóbbi kötete magyarul: Pusztulás (2019).

Azoknak, aki hozzám hasonlóan 1961-ben születtek a népi Lengyelországban, nem kell elmagyarázni, mit jelentett a szabadság hiánya és a szabadságjogok minden állampolgárra vonatkozó korlátozása. Amit a Visztula mentén 1989-ben a szabadság visszaszerzésének hívtunk, én magam is megkönnyebbüléssel és saját élményeimen túlmutató elégedettséggel fogadtam, még ha ez a szabadság nem is lehetett teljes, mert beszennyezte a kommunista párttal kötött kompromisszum. Fellélegezhettem: elkísért az addig ismeretlen tudat, hogy a saját országomban valóban otthon vagyok. Gyönyörű és emlékezetes pillanatok voltak.

Mindezt nem csak jövendőbeli, akkor még kezdő íróként mondom, hanem átlagpolgárként. Most azonban az írói hivatáshoz kötődő ügyeknél maradok. Merthogy a szabadság és a polgári szabadságjogok visszaszerzését követően rögtön kiderült, hogy egy könyvet néhány hónap alatt is ki lehet adni. Ez azért mégis csak megdöbbentő volt, tekintve, hogy prózaírói bemutatkozásom, a Pusztulás 1983-as befejezését követően még közel négy évet várt a megjelenésre.

Az írói mesterség gyakorlásának ezt az aspektusát persze nem nevezném lényeginek. A legfontosabb akkor és azóta is a szigorú értelemben lényegi, tisztán írói vetülete. Gyakorlatilag korlátozás nélkül kimondhatunk – tehát le is írhatunk – bármit, amit csak szeretnénk; de hogyan lehetséges ezt ebben az új közösségi élethelyzetben helyesen tenni? Nyilvánvaló: ahogy jól kell festenünk vagy énekelnünk,  úgy jól is kell írnunk, a társadalmi energiák, a némiképp naiv lelkesedés és hit ugyanis szintén magasra tették a mércét. Mellesleg: az említett naiv lelkesedésért és az abba vetett hitért, hogy most már minden nagyszerű és igazságos lesz, nagy árat fizettünk, ami máig érezteti hatását. Ismét csak bebizonyosodott, hogy semmi sincsen ingyen – sem a fogyasztói, sem a szellemi szférában.

Harminc évvel ezelőtt a lengyel író – függetlenül attól, melyik generációhoz tartozott – egyszerre élt meg örömöt és gondot. Örömöt, mert valóra váltak törekvései, álmai, egyéni és közösségi erőfeszítései, az országot pedig olyan politikusok vezették, akiknek befolyásolhatta a megválasztását. Valójában azonban a társadalmi és államügyek lassan és nehézkesen haladtak – de hát senki sem garantálta, hogy a totalitárius rendszer által kivéreztetett országban gördülékenyen és problémamentesen zajlanak majd a változások. Röviden, a megalapozott lelkesedés komolyabbnak bizonyult a nehézségeknél. A piacról eltűntek a gyűlölt folyóiratok, nekünk pedig hozzá kellett szoknunk, hogy a helyüket új, gyakran kérészéletű lapok foglalják el. Új kiadók bukkantak fel – úgy tűnt, a semmiből, mintha bűvész húzta volna őket elő a kalapjából. A kötetek elhagyták a könyvesboltok polcait és utcai standokra kerültek. Ez új jelenség volt az írók számára, amihez hozzá kellett szokniuk, és el kellett fogadniuk normaként. Az új normát, az utcán könnyűszerrel hozzáférhető könyveket pedig örömmel fogadták. Az olvasók szívéért és pénztárcájáért kommersz, szórakoztató, „egyszeri” címek és magas- (tehát nemes, újszerűségében fontos, művészi értéket képviselő) irodalmi művek vívtak csatát. Egyenlőtlen harc volt, ami nem feltétlenül tartotta tiszteletben a fair play szabályait.

De volt gond is, nem is egy. Az új helyzet a jelenlét új módozatait követelte meg. Muszáj volt átgondolni, megérteni, hol helyezkedik el az ember, és milyen elvárások vannak vele szemben. Hogy kinek a részéről? Természetesen az olvasók, és leegyszerűsítve a piac részéről. A piac, ha nem is istenné, de legalábbis kisistenné vált. Nehéz az ilyen istenkét alábecsülni, vagy megfeledkezni róla. Az írói hivatás művelése az írók – korántsem minden író – számára kezdett a piac Szküllája és a magasra tett, természetüktől fogva elitista ambíciók Kharübdisze közti manőverezés művészetére emlékeztetni. Az írót nem fenyegette cenzor. A kisebb-nagyobb mérvű marginalizáció azonban igen. A marginalizáció nem pusztán az a kellemetlen érzés, hogy nem olvassák szívesen az embert; ez egy létfenntartással kapcsolatos, nagyon is valós probléma. A probléma azóra sem szűnt meg, úgy vélem azonban, hogy az írók megtanultak együtt élni vele. Az előző rendszerből ismert állami mecenatúra helyét átvette a díjak, népszerűsítő kampányok, ösztöndíjak rendszere. Ez is része a szabadságnak és a szabad akaratnak.

A szabadság kérdése és azé, hogyan lehet benne íróként létezni, engem is érint. Az első helyre azonban, mint általában, a műveket kell helyezni – azokat, amiket megírtam, és azokat, amiket még meg fogok írni. Bár a figyelmemet a közös ügyek és az azokat befolyásoló legapróbb tényezők sem kerülik el, íróként a magánélet felé fordulok. A szülőföldemen, ahonnan származom, megtalálok mindent, amire csak szükségem van. Vannak ott emberek, tájak, épületek; figyelemreméltó a természet. Én ezt választottam. Nincs más terem, és nem is akarok másikat. Ezt a szülőföldet járom be, elbeszélgetek a lakóival, meggyőződöm arról, a dolgok és ügyek a helyükre kerülnek-e, merengek. A világ, ami engem foglalkoztat, nem dermedt, mint gyantacseppben a bogár. Ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Él, változik, van mondanivalója. Az írói szabadsághoz hozzátartozik az ilyen megfigyelések, az egyszerű érzelmek és értékek köre is.

Kellermann Viktória fordítása