Oliver Friggieri: Koránta

Senki sem tudta a valódi nevét, de ha Korántát kerested, bárki el tudott az ajtajáig vezetni. Az asszony a negyvenes éveiben járt. Többnyire csinos konfekcióruhákat viselt, ám hibába, nem akadt meg rajta a férfiak tekintete. Szíve gazdátlan volt, pedig gondolatai folyton a férfiakon jártak.

– A házasság áldozat, és áldozatokkal kerülünk Isten közelébe – mondogatta a pap, Koránta jól megtanulta az elméletet, és folyton ezt hajtogatta, ha kétségek gyötörték. De ki mondhatna rosszat róla? Keményen dolgozik hogy rendes élete legyen, egyébként meg otthonülő fajta, amolyan remete.

Az egész falu ismerte, de valójában senki se tudott róla semmit. Köszönt azoknak is, akik köszöntek neki, és azoknak is, akik nem. Inkább csak gúnynevén emlegették, és még életében legendává vált. Esténkén bezárta az ajtaját a hatalmas, régi kulcsok egyikével, sőt, még két keresztpánttal is elreteszelte. A következő reggelen, amikor misére indult, újra kinyitotta, esténként pedig megint magára zárta. Erről szóltak a napjai. Nyomorúságos életét még azzal is meghosszabbította, hogy korán kelt.

A templomban mindig ugyanarra a helyre ült: Szent Józseffel szembe; bámulta a szobrot: öregember sötét arccal – ki tudja, a sok gyertyafüst miatt, vagy már így is készült, feketének?

Az évek során a Szent megszokta, hogy mindig Koránta ül vele szemben.

– Drága Szent József, az isten áldjon meg tégedet! Küldj nekem egy férfit, aki szeret.

De az úriember csak mereven bámult, kezében egy félig kinyílt gipszvirág díszlett, és láthatóan nem foglalkozott Korántával. Hát tényleg nem ismert Szent József egyetlen ötven körüli Korántához illő fickót se?

Koránta kívülről fújta az imákat, mind az összeset, de gyakran variálta őket. Egy dologban azonban megegyeztek, mindegyiket azzal fejezte be, hogy „és arra is kérlek, hogy küldj nekem egy férfit, aki szeret”.

Ahogy Koránta az imákat, Szent József is kívülről megtanulta az imák végszavát, hogyne tanulta volna meg, napról napra ezt hallotta. Meg is unta. Elhatározta, hogy tesz valamit régi barátjáért.

A reggeli misén nem túl sok férfi üldögélt, azok is mindig ugyanazt a széket foglalták el, ha tehették, kettőt is, az egyiken ültek, a másikon könyököltek, hogy le ne billenjenek az álom vagy az áhítat pillanataiban.

A jámbor mormogás szakadatlanul visszhangzott a majdnem üres templomban. A rózsafüzér pörgött és pörgött, még a szentbeszéd alatt is, amely többnyire „drága testvéreim”-mel kezdődött és azzal a diadalmas reménnyel végződött, hogy „ez után az élet után a mennyek országába jutunk, és isten jobbján ülünk az idők végezetéig, vagyis örökkön örökké, amen”.

Koránta tekintete a jelenlévő férfiakon járt. Majdnem egész életét a templomban élte, hiszen a templomban csak jó embereket találni.

Mindig a Kingsway úton járt. Irtózott a tömegtől. Félős és szégyenlős volt, ha ránéztek, könnyen elpirult. Semmi oka nem volt, hogy ilyen legyen, de ha az ember ilyen, nem tehet ellene semmit.

Az utcagyerekek a lejtős úton jó darabon követték, közben gúnyolták. Néhányan üres konzervdobozokat ütögettek horpadásig, mások két ujjukkal a szájukban fütyültek, vagy suhángokkal csapkodtak és visongtak, mint az őrültek. Amikor vége szakadt a zajos felvonulásnak, összetaposták a konzervdobozokat, és legallyazott ágakat rakosgattak keresztbe az utakon.

Korántának sírhatnékja támadt. Átkozta balsorsát, miért nem született szebbnek, csinosabbnak, mert akkor már biztosan talált volna férjet. De ezen már nem lehet változtatni, balsorsa istentől rendeltetett.

A zaj hamarosan betöltötte az utcát. Az ablakokon asszonyok hajoltak ki, hogy egy pillantást vessenek hancúrozó gyerekeikre. Nevetgéltek és hangosan beszéltek, s büszkeséggel töltötte el őket, hogy ilyen eleven, életrevaló gyerekeik vannak. Senki sem szólt rájuk, senki sem csitította őket, még az az őrmester se, aki éppen arra járt.

Koránta iparkodott eltűnni, haza, az erőd falai mögé, és jól erősen bezárkózni a házába.

Amikor magára maradt a kicsi Madonna lámpájával, melyet minden este meggyújtott, könnyek tódultak szemeibe. Egész testében érezte a hideg borzongást, és sírásban tört ki. A könnyek megnyugtatták, de ha fáradt volt, még a könnyek is hiába voltak.

Nem értette, hogy miért bánnak vele így az emberek, miért űznek belőle gúnyt, hiszen soha nem bántott senkit, sőt, ha tehette, jót cselekedett. Segített, ahol tudott, udvarias volt, de ha kinevették, attól összezavarodott.

Indrivel való barátsága ártatlanul kezdődött. Senkinek sem tűnt fel a dolog. Egy férfi jelent meg az utca sarkán nagy batyuval a vállán, tartalmát a földre öntötte. A környékbeliek odasereglettek megnézni a portékát, miféle eladó holmija van, miközben sanda pillantásokkal méregették a fickót, hogy miféle beteg szél fújta erre.

Indri ötvenes éveiben járó agglegény volt. Kopott, foltos takaróval a hátán a fának támaszkodva szobrozott. Az utcabeliek pedig hozták neki a lyukas vödröt, a régi vasalót, és más törött, ócska lim-lomot. Érthetetlen, honnan kerülhettek elő ezek a kacatok. Indri lerakta őket maga köré a földre, meggyújtotta a tüzet és hegeszteni kezdett.

Koránta az ablakból figyelte. Valami lyukas vagy rozsdás dolog után kutatott, hátha talál valamit, amit odaadhatna ennek a jóembernek, akit nyilvánvalóan Szent József küldött ide.

Tíz óra körül levitt neki egy csésze teát. Ahogy visszament a házba, gondolataiban újra és újra átértelmezte a férfi köszönő szavait. Onnantól fogva Koránta le sem vette róla tekintetét. Érezte, hogy a félig nyitott ablakok mögül kíváncsiskodók lesik minden mozdulatát.

Amikor megkérte Koránta kezét, az csodálatos volt. A nő szinte újjászületett. Az esemény híre az egész falut felkavarta, a pletykások azonnal dologba kezdtek. A valóságból tréfát űztek, lehetetlenségeket suttogtak, buta agyszüleményeket, csak hogy legyen miről beszélni. Senki sem gondolta, hogy tényleg megtörténhet a csoda: Koránta  férjhez megy.

– Méghogy Koránta férjhez megy! Már túl öreg. Nem hiszem, hogy bárki is elvenné.

– Ugyan! Ha öreg is, nem az ő hibája… Viszont jólelkű teremtés… Rendesen öltözik, tiszta, olyan, mint bárki más.

Ilyen, és hasonló vélemények hangzottak el az utcákon.

Koránta egyszer Wistin kifőzdéjében meghallotta, hogy róla beszélnek. Számtalan más dologról is fecseghettek volna, mert a boltban mindig fecsegnek. A politika felfűti őket, a bor meg föl is forralja. Most viszont Koránta lett a falu témája.

Az esküvő napján az egész utca gyanúsan zümmögött. Este hat órakor egy fedetlen tetejű, fekete autó állt meg Koránta kapujánál. Az elegánsan öltözött vőlegény kopogott egyet, mire a menyasszony szinte azonnal ajtót nyitott.

– Ha készen állsz, indulhatunk – mondta Indri.

Koránta valóban nem egy fiatal mennyasszony; az évek nyomot hagytak rajta, de belül friss volt, mint egy csokor virág. A tetejében most boldog is volt, mégis minden ízében reszketett.

Amikor az autó a templomhoz ért, az összegyűlt tömeg fütyülni és kiáltozni kezdett. A gyerekek ugrándoztak, sikítoztak, aztán Korántát megpillantva mindannyian vihogásba törtek ki, mintha egy komédiát néznének a színházban.

– Koránta, Koránta! – kántálta a nevét a tömeg egyre félelmetesebb kórusban.

– Szent József, könyörgöm, hozz vissza a pokolból! – suttogta Koránta.

– Jobb, ha nem próbálsz meg kiszállni a kocsiból. Úgysem jutnánk át a tömegen – mondta Indri.

Koránta ki sem mert nézni az ablakon. Hullottak a könnyei, de nem látszott dühösnek. Azt kérte Indritől, hogy hajtsanak a sekrestyeajtóhoz.

A sekrestye nem volt messze, de amint az emberek észrevették a szándékukat, fütyülve indultak a sekrestye irányába, közbe egy hangosabban kántálták, hogy „Koránta, Koránta!” A pap a tömeg közepébe furakodott és próbálta az embereket oldalra terelgetni. Hiába. Hangja minduntalan elfulladt a tömeg lármájában. A mennyasszonynak valamiként mégis be kell jutnia a templomba. A vörös szőnyeget már korábban leterítették. A virágok édesen illatoztak a főoltáron, az imazsámolyon gyönyörű párna díszelgett. De senki sem vonult a szőnyegen a főoltár elé, és senki sem térdelt az imazsámolyra.

Az esketést egy órával később tartották a sekrestye egyik félreeső oltáránál. Amikor a zaj elhalt, Koránta, újdonsült férje oldalán kilopózott a hátsó ajtón. Az emberek jó része akkorra már eltűnt, csak néhányan ácsorogtak az ajtó előtt, de már senki sem kántálta a nevét és senki sem fütyült.

– Kedvesem, ne törődj velük, éééén szeretlek – súgta Indri Koránta fülébe.

Koránta elméjében ezer miért kergette egymást, de az összes kérdés elégett a férfi forró ölelésében.

Szent József a templom szegletéből mindent látott. Kezében a félignyílt gipszvirág egyszerre csak nyílni kezdett.

 Boda Magdolna fordítása