Oliver Friggieri: Hétköznapi orvos

Az orvos kinyitotta a cigarettás dobozt, elővett belőle egy szálat, majd szájában a cigarettával a verandára sétált. Mielőtt meggyújtotta volna a gyufát, tétován a tengert bámulta. A ház a tengerre nézett, nyugodt és csendes volt. A türkizkék víz mozdulatlanul ragyogott. Csónakok egészen távol voltak, a horizont közelében, ott, ahol máskor is, a fürdőzők pedig a másik oldalon, az öbölben, úgy egy mérföldnyire a csendes verandától. A kiáltások idehallatszottak, de a szavak kivehetetlenek voltak ebből a távolságból.

Nyár volt. A kedvenc évszaka. Igazából azt kívánta, bárcsak az egész év egyetlen hosszú nyár lenne, hogy nyugodtan, kényelmesen élvezhesse az életet, páciens nélkül, de a víz felszínének ezüstjét vizsgálva szomorúan állapította meg, hogy ezen a planétán bizony valaki mindig megbetegszik, akár szombaton is.

De ő egyáltalán nem akarta, hogy az emberek szombaton betegedjenek meg, főleg ne az ő körzetében.

Kora reggel óta a nyugágyban terpeszkedett, cigarettázgatott, vagy inkább csak pöfékelt anélkül, hogy letüdőzte volna.

Ez volt az első szombatja itthon; a többit a rendelőben töltötte.

– Ha valaki jön, mondd neki, hogy nem vagyok itthon! Ma nem vagyok orvos – közölte az anyjával, aztán kinyitotta a könyvét és olvasni kezdett.

Így indult hát ez a szombat, és így is szerette volna befejezni.

A hét rövidnek tűnt, de a napok hosszúak és egymással felcserélhetők. Volt, aki a rendelőben kereste, volt, aki a lakásán, és volt, aki személyesen jött érte. Addig üldözték, míg meg nem találták. Akarta is a betegeit, meg nem is. Meggyógyította őket, de legfőként azt szerette volna, hogy ne is legyenek betegek.

– Hallod, anyám, akárki jön, nem vagyok itthon! – ismételte.

Az anyja jó asszony volt. Repdesett boldogságában mikor fia megkapta az orvosi diplomáját. Ő volt az első orvos a faluban, igaz, a pályakezdő orvosok általában nem keresnek jól, mégis büszke volt a fiára, hogy itt kapott munkát a faluban.

– Nem bánom, de meg kell értened, hogy kellemetlen helyzetbe hozol engem. Ha valaki jön, és téged keres…

– Mondd neki, hogy nem vagyok itthon! – vágott az orvos az anyja szavába.

– Még ha itt vagy is?

– Még ha itt vagyok is. Pont azért, mert itt vagyok! Mondj nekik, amit akarsz – hogy táncolni mentem, vagy találkozok egy lánnyal, vagy úszok, vagy mit tudom én. Találj ki valamit! Minél vadabbat, annál jobb. Megtartom magamnak a szombatokat.

Az anya tétován összeszorította a száját, az orvos visszarakta a cigarettát a szájába, és beletemette fejét a könyvbe. Az orvos jólelkű ifjú volt, szerette az embereket, és szerette azt is, hogy viszontszeretik. Hétközben a betegek állapota változhatott, jobban lehettek vagy rosszabbul, de szombaton csak egy állapot volt: rettenetes.

– Elveszíted a pácienseid, fiam! Az emberek szeretnek, de ha rájönnek, hogy itt lustálkodsz, bámulod a vizet, és nem vizsgálod meg őket, a szájukra vesznek.

– Mondtam, hogy légy nyugodt! Már eldöntöttem…

– Az anyád vagyok, jót akarok neked! – csattant fel az asszony csordultig érzéssel.

– Ha jót akarsz nekem, tedd azt, amit kérek! Mondd, hogy nem vagyok itthon!

Az asszony hangja elhalkult és borzongás futott benne végig. – Nem bánom.

Újra csend hullott a házra, az asszony visszament vacsorát főzni. Az orvos olvasott, időnként felnézett a könyvéből és hosszasan bámult a semmibe.

Két rövidet kopogtak az ajtón. Az orvos a nyugágyában süllyedve még mélyebbre csúszott. Úgy tett, mintha nem hallaná. Az anyja abbahagyta a munkát, megtörölte kezét és az ajtóhoz ment.

Az ajtóban egy asszony lihegett: – Itthon van a doktor úr? Szeretném, ha megnézné a lányomat. Belázasodott. Betakartam, és adtam neki lázcsillapítót, de nagyon aggódom.

Az orvos anyja szeretett volna a fia akarata szerint cselekedni, de aggódni kezdett az asszony szavain és hagyta, hogy végigmondja a baját. A kétségbeesett anya számára nyilvánvaló volt, hogy az orvos otthon van, különben az asszony már rég a szavába vágott volna.

Az orvos anyja ideges lett, nem mondott semmit, csak hebegni kezdett. Behívta az asszonyt a házba, kérte, hogy várjon néhány pillanatot.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm asszonyom – mondta a látogató izgatott mosollyal.

Az orvos anyja bement, és majdnem könyörögve mondta a fiának: – Egy asszony van itt. Azt akarja, hogy nézd meg a lányát.

Az orvos mérgesen csattant fel: – Nem akarok menni! Hányszor mondjam még? Nem akarok! Egyszerűen nem akarooook!

– Ne kiabálj, meghallja! Behívtam!

– Meghallja? Azért kiabálok, hogy meghallja! Nem akarok menni!

– Mit mondjak neki, csillagom?

Az anyja egyre idegesebb lett.

– Mondd neki, hogy nem vagyok itthon!

– De már tudja, hogy itthon vagy.

– Akkor mondd neki, hogy itthon van, de senkit sem akar látni!

– Szűzanyám! Édes Szűzanyám! – a doktor anyja képtelen volt mozdulni és már majdnem sírt.

– Menj, ma’! Menj és mondd meg! – Az anyja látta, hogy a fia hajthatatlan. Az orvos újra kinyitotta a könyvét és beletemette magát. De nem volt bátorsága olvasni.

– Ne tedd ezt fiam!

Az orvos sírni kezdett és a könyv lecsúszott az öléből a földre. A könyv lapjai begyűrődtek. Az orvos kezébe temette az arcát, feje ütemesen mozgott a sírástól.

– Én is élni akarok, mint bárki más, de nem hagynak. Egész héten másokért élek. Ma szombat van, ez a nap az enyém, anyám, az enyém, érted? Senki sem veheti el tőlem ezt! Ez az összes, amim van. Azon kívül, hogy tudnám másoknak gondját viselni, ha magamra sem tudok vigyázni? Menj, most azonnal és mondd meg: itthon van, de nem fogad senkit! Szombat van! – Az orvos anyja egy szót se szólt. Az ajtó felé indult, lassan, időt hagyva a szavaknak, hogy a szájára érkezzenek. Az orvos még mindig összegömbölyödve sírt. Szeme előtt a tenger mozdulatlan volt, a látóhatárban hosszú egyenes vonal osztotta ketté az eget és földet.

Az orvos hirtelen felugrott, megtörölte a szemét és az ajtóhoz sietett. Vörös arca elárulta, hogy sírt. A látogató és az anyja egymással szemben álltak, mintha vártak volna valamire, hogy történjen. Az orvos, az anyja mögött állt, majd azt mondta:

– Jövök. Mindjárt ott leszek. Rendben?

Ahogy mondta kerülte az asszony tekintetét, és próbálta uralni remegő hangját. Az anyja hangtalanul, a fejét biccentve búcsúzott el az asszonytól.

– Köszönöm nagyon, doktor úr – mondta a látogató búcsúzóul.

Az orvos nem is hallotta a köszönetet. Az anyja azt kérdezgette magában, hogy miért, miért, miért.

Miért? A betegei meggyógyulnak, de ő belebetegszik a hivatásába.

– Nem akarok orvos lenni! Nem akarok, nem akarok! Öregnek és betegnek érzem magam, és arra sincs időm, hogy szeressek valakit. Majd találnak másik orvost, ha meg akarnak gyógyulni, ha nem, akkor meg… Nem akarok orvos lenni soha többé! A rabszolgájuk vagyok. Megbetegszenek éjjel, megbetegszenek nappal, még szombaton is! – Lassan és erőteljesen mondta ki az utolsó szavakat.

Az anyjának eszébe jutottak a fiú iskolaévei. Amíg tanult, a szobaajtó mindig csukva volt és a fiú minden áldott nap, órákig vastag könyvek fölé hajolt. Aztán eszébe jutottak a vizsgák előtti utolsó hónapok. A ház néma volt, a fiú soha sem ment el hazulról. Tanult egész nap, míg ő az ablaknál ülve varrt. Eszébe jutott, mennyire örült, amikor levizsgázott, és hogy mennyire büszke volt, amikor átvette diplomáját. Mindenki gratulált neki a faluban, még azok is, akik írni, olvasni sem tudtak.

Attól a naptól kezdve folyton csörgött a telefon, hívták a betegek, a betegek rokonai, és ő egyiküket sem küldte el. Aztán jöttek a történetek a halálos betegekről, akiken a tudomány nem tud segíteni, csak diagnosztizálni tud és megmagyarázni a halál okát.

– Fiam, ha nem akarsz orvos lenni, akkor ne legyél! Csak megleszünk így vagy úgy. Nem akarom, hogy folyton sírj és átkozd a sorsod. A betegek sorsa mégiscsak rosszabb.

A fiú könnyei felszáradtak, a szeme vörössége is eltűnt. Beszállt az autójába és elment a beteghez, ahol az asszony már az ajtóban várta.

– Te vagy a legjobb orvos, azonnal tudod, mi a baj. És ezt nem csak mi mondjuk, hanem mások is. Mindenki csak jót mond rólad – mondta az asszony.

Az orvos mosolyogni próbált, de nem tudott: a betegségek őt is megbetegítették… mert csak ez történhetett; megbetegedett. Élete versenyfutás az idővel, minden nap, még szombaton is.

– Viszlát – mondta, és beszállt az autójába. Az asszony pedig újra és újra megköszönte neki a vizitet.

– Egyszer is elég – mondta magában, és elgördült a ház elöl.

A verandán, a tengeren nyugalom uralkodott, a könyv, az összegyűrt lapokkal még mindig a földön hevert, és a nyugágy öle csábítóan hívogatta. Ledobta magát, hátradőlt úgy, ahogy volt.

A könyvet otthagyta a következő szombatra és csak bámulta a semmit. Nem tudom megtenni – de ez sok munka – dolgozni kell a megélhetésért – még fiatal vagyok, de csak betegség, és halál van körülöttem – én vagyok az első orvos a faluban – az emberek félnek az új orvostól – engem választottak – járt az elméjében oda-vissza, míg csak el nem aludt, és feje lehanyatlott a nyugágy oldalára. Késő éjjel az anyja ébresztette fel.

A következő szombat is eljött. Az orvos imádkozott, hogy senki se betegedjen meg, hogy ne kopogjanak az ajtaján.

Bámulta a tengert, kinyitotta a könyvet, hogy olvasson, és megint azt mondta az anyjának, ha keresik, mondja azt, hogy nincs itthon, elment.

Fordította: Boda Magdolna