Oliver Friggieri: A sikátorban

A férfi, aki a buszon mellettem ült, annyiszor koccant hozzám, ahányszor csak zökkentünk. Mintha a kétcentes jegy áráért minden jogot megszerzett volna arra, hogy kényelmes útja legyen. Cigarettáját már régóta ujjai között szorongatta, a füst az arcom előtt kavargott. Megpróbáltam friss levegőt beengedni, de az ablak nem működött. Aznap nem volt túl meleg, így a többi ablak is csukva volt. A fáradtabb utasok szunyókálni próbáltak, de időről-időre felriasztotta őket a kalauz közönyös hangja. Az ébren lévő emberek nagyjából egyformák voltak: bámultak kifelé elgondolkodva, de nem szóltak egy szót sem. Csak a busz zötyögésének a zaja hallatszódott. Nem volt nálam se könyv, se újság, ezért én is csak ültem, és bámészkodtam. Máskor nincs a gondolatok ilyen tömege a fejemben, de most történt velem valami bosszantó és a legapróbb dolgok is az idegeimre mentek.

Úgy félúton lehettünk, mikor a mellettem ülő férfi megrántotta a csengőt, hogy leszálljon. A baseball sapkás sofőr kinézett a busz nyitott ablakán, tekintete fáradt volt, látszott, hogy unja a monoton munkát. Tekintete olykor elidőzött egy csinos lányon, máskor meg alig bírta kivárni, hogy az utolsó utas is fellépjen a busz lépcsőjére, rögtön elindult.

– Várj egy pillanatot, Pepp! – kiáltotta hátulról a kalauz. Két hosszú, fényesre kopott mankó tűnt fel a busz lépcsőjén. Az asszony, aki fellépett a mankós előtt, körbenézett, hátha talál egy üres helyet. Arrébb egy férfi állt, két kézzel csimpaszkodott az ajtóba. A kalauz – aki ifjúkora ellenére olyan elnyűttnek nézett ki, mint derekán az övtáskája – segített a mankós férfinek, akin jól látszott, alig van erő a lábában. Mindenki feléje fordult, s a sürgető pillantásokra a férfi lassan elindult a székek közötti szűk folyosón. Az ajtó mellett ülő, látva a botorkáló lábakat, felállt és átadta a helyét.

A korábbi csend hirtelen megtört. A kalauz a busz hátsó ajtaján lógott, félig kihajolva. Mély lélegzetet vett és egy hangosat fütyült. A sofőr vette a jelzést és továbbhajtott. Az asszony megigazította a mankókat, a férfi bólintva megköszönte, majd keresztbe tette maga előtt, az ujjait rászorítva tartotta. A mozdulat bonyolultabb volt, mint látszott. A férfi mondott az asszonynak néhány szót, de nem értettem, mit. A két mankót felrakták a csomagtartóba. Az utasok segítettek, szépen elrendezgették őket egymás mellett, és úgy vizsgálgatták, mintha művészi darabok lennének.

Amikor úticélom végéhez értem, fölálltam, megrántottam a csengőt, majd a leszállásra várakozó emberek mögé sorakoztam. A férfi, a mankókkal, szintén itt akart leszállni. Felemelkedett a székéről, bocsánatot kérően körbenézett. Először senki sem mozdult, pedig a többinek a lába jó volt. Az asszony most is segített, leugrott előtte, hogy lesegítse. A férfi arcán erőfeszítés látszott. Mindenki őt nézte. A sofőr savanyú ábrázattal bámult ki az ablakon, türelmetlennek tűnt, mintha azt akarná mondani: nyomás, meddig tart még a kászálódás?

Az emberek tekintete követte a mankós embert. Amikor kikerültem az ajtó mellett álló tömegből, szemtől szemben találtam magam a férfival. Szégyelltem magam, amiért nem én segítettem neki, meg azért is, hogy van valamim, ami neki nincs: két jó lábam Gyorsan feléje bólintottam, mintha már ismerném őt. Amint a férfi a két botjára támaszkodva megint biztonságban érezte magát, lassan felemelte jobb karját és keresztbe tette magán, ugyanazzal a pontossággal, mint korábban. Fölfelé nézett, mintha látott volna valamit az égen, kezét nyitott ingjébe rejtette, erős mellkasa láthatóvá vált. Nyakában egy csontból készült rózsafűzért viselt; ilyet azelőtt sohasem láttam. Megragadta a gyöngyöket, ajkához emelte, imádattal csókolgatni kezdte, majd gyorsan visszatolta az inge alá.

Nem akartam úgy tenni, ahogy a többiek, akik még mindig bámulták, de elmenni sem tudtam a közeléből, mellette álltam. Úgy éreztem, megszerettem ezekben a pillanatokban, a rokonszenv érzése teljesen betöltött. A férfi elindult és a busz is éppen indulóban volt.

– Gyerünk Pepp! – kiabálta a kalauz, és még láttam, ahogy kimarkolja a pénzdarabot az ajtó melletti üvegtányérból. A busz, a mankós férfi és az ácsorgók között álltam. Néhány pillanat telhetett el, de úgy tűnt, az idő megállt.

A férfi elindult, én mögötte vánszorogtam. Követtem és elhatároztam, hogy megismerkedek vele. Nem sokkal később átment az út túloldalára és befordult a sikátorba. A régi házak apró ablakaiból száradó, tarka ruhák lógtak. Ezek a házak olyan alacsonyak voltak, hogy azt képzelhetnénk, az emberek régen apróbb termetűek voltak, mint manapság. Az utcán egy-egy kutya csatangolt szaglászva, mintha elvesztett volna valakit vagy valamit. Ahogy a férfi mélyebbre jutott a sikátorban, egy fekete kutya szaladt eléje. Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy nem támad rám.

Amikor a férfi az ajtajához ért, megálltam. Akkor észrevett. – Keres valakit? – kérdezte, és ahogy csak tudta, széttárta karjait a mankókon.

– Igen, keresek valakit, akit Mr. Buhagarnak hívnak. A teljes neve Efrem Buhagar – hazudtam neki, remélve, hogy nincs ilyen nevű ember a szomszédságában. Már éppen mondani akart volna valamit, hallottam megismétli a nevet magának, aztán körbenézett, mintha emlékezni próbálna, kik is élnek a szomszédságban.

– Efrem Buhagar?, senkit sem ismerek ezen a néven, uram. Nem tudja a becenevét? Talán a becenevére emlékszem. Errefelé mi csak becenevekről ismerjük egymást – felelte.

Mondtam neki, hogy nem tudom, és mintha bosszantotta volna a dolog.

Lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy olyan emberrel gyötröm, aki csak gondolataim labirintusában létezik.

Egy félmosollyal behívott magához azzal, hogy megkérdezi a lányát.

Sokszor rám nézett, mintha bizonytalankodna valamiben. Amikor megmondtam, hogy most láttam őt először a buszon, mosolygott.

Ahogy belépett a lány a csöpp szobába, szépsége abban a pillanatban szíven ütött. Szégyenlősen és kissé zavartan ácsorogtam. A nyomorúságos ház azokra a tündérmesék kunyhóira emlékeztetett, amelyekről gyermekkoromban meséltek. Furcsa, de én már megszoktam a szertefutó, tágas utcákat, a hatalmas tereket. A lány észrevette, hogy figyelem, én pedig eldöntöttem, hogy addig bámulom, míg az apja rajta nem kap.

Nem tudom, a lány azért volt-e zavarban, mert figyeltem, vagy azért, mert szegényes volt a házuk. Egyéként is illemtudó ember voltam, de most olyan udvarias akartam lenni, amilyen még soha. Amikor a férfi átment a másik szobába, a köztünk lévő csend egymáshoz vonzott bennünket. Egy kicsit alább hagyott a lány félénksége. Felnéztem, és egy apró kalitkát pillantottam meg, a falon lévő kampón lógott, benne egy izgatott madár röpködött ide-oda. Beszélgettünk a madárról, az apjáról, a sikátorról, és elfelejtettük Efrem Buhagart.

Ez volt a kezdete számtalan dolognak. Marta és én ma már házasok vagyunk. Szerencsém volt, hogy azon a buszon utaztam, és hogy követtem a férfit a mankókkal. A története, a történet, hogy a sikátorba mentem – mára része lett a saját történetemnek.

Amikor eszembe jut első utam abba a sikátorba, furcsa érzés kerít hatalmába. A férfi a mankókkal ma már több számomra, mint egy férfi a mankókkal, és az utazás életem egyik legnagyobb beteljesedését rejtette.

– Ki az az Efrem Buhagar? – kérdi tőlem Marta olykor.

Sose mondtam meg neki, és ő sose erőltette. Apja a becenevét is tudni akarta, hátha valakiben ráismer.

Egészen mostanáig nem mondtam meg az igazat. Hála istennek, hogy az a férfi nem létezik, mert ha létezne, sose tudnám neki meghálálni.

Fordította: Boda Magdolna