Oliver Friggieri: A néma baba

– Milyen szép a szemed! Úgy nézel rám, mint a kisangyalok. Tudod, akik a házak körül és a tanyákon kószálnak esténként a gyerekeket figyelve, hogy alszanak-e már. És ha már mindegyik alszik, a boldog angyalkák megint fölszállnak a sűrű felhők mögé a mennyországba, és vissza se néznek a földre egészen a következő éjszakáig – mondta Betsabeja a babájának, tekintetét a baba kerek arcára és pufók állacskájára szegezve.

Ki tudja, hány másik babát árultak a játékboltban, talán sokkal szebbeket is.

Néha, amikor Betsabeja az anyjával arra sétált, megállt, és hosszan bámulta őket. Előfordult, hogy az anyja továbbsétált, és észre sem vette, lánya még mindig a kirakat előtt ácsorog. Voltak ott vörösesbarna hajú babák, vörösek, szőkék és feketék. Mindegyiknek gyönyörű szeme volt, akadt köztük alvósbaba, a többiek pedig úgy néztek a festett szemükkel, mintha azt várnák, történjen már valahol valami.

Betsabeja mindegyikkel csöndesen beszélt, nézegette és hasonlítgatta őket egymáshoz, de az összes közül csak ez az egyetlenegy törődött Betsabejával, csak ez értette a szavait, melyeket egész nap ismételgetett. A szavak valójában nem is a saját szavai voltak: a mamájától tanulta őket. Az édesanyja mondogatta őket esténként, amikor lefektette. Betsabeja egyik szó után mondta a másikat, nem is beszélt, hanem kántált. Ugyanígy imádkozott, s anyja ezerszer intette.

– Amikor imádkozol, ne hadarj, szépen ejtsd a szavakat! Figyelj, így, szívem! – és az anyja példaként elmondott egy „Üdvözlégyet”.

Betsabeja figyelt, de azután is éppen úgy hadart, mint előtte.

A baba mindent értett és megértett, még a lélegzetvételét is.

– Milyen szép a szemed! Úgy nézel rám, mint a kisangyalok. – Néha összezavarodott, kihagyott egy-egy szót, de mondta tovább, hiszen a baba megértette a hiányzó szavakat is.

A baba hosszú haja mindig szépen volt fésülve, szemöldöke akár a félhold, szeme vidám, orra előreugró, szorosan összezárt ajka méregvörösen tűnt elő a rózsaszínű arcocskából. Ingjének gombjai túl nagyok voltak, de Betsabeja folyton gombolgatta, minden ok nélkül is. Két vaskos karja mezítelen, kövér kezének tenyere öt pufók ujjban végződött. Két nagyon rövid szoknyája volt, egy nyári és téli; a rövid szoknyák alól hosszú lábak nyúltak ki. Ilyen volt a baba, aki Betsabejával együtt nőtt fel.

– Mama, miért nem beszél a babám? – kérdezte anyjától a kislány újra meg újra. – Megérti, amit mondok neki, és mindent megcsinál, amit akarok, de nem értem, hogy miért nem szól hozzám egy szót se. Tudom, hogy nem haragszik, mert mindig mosolyog rám. Sose veszekszünk, és látom, hogy örül, amikor elmondom a legszebb meséket, amiket te szoktál mesélni.

Az anyja egy pillanatra abbahagyta a házimunkát, hogy olyan választ adjon, ami kedves is, és egyszerű is; olyat, amiért nem kell belebonyolódnia. De azt, hogy miért néma a baba, végül sose mondta meg.

Egyszer Betsabeja rossz volt, és kikapott. Hosszan és keservesen sírt, a szeme egészen bevörösödött. Senkihez se szólt, csak sírt, aztán felállt, hogy anyja észrevegye. Duzzogott, aztán a babájának is ki akarta önteni a lelkét. Felment hozzá összetört szívvel. Szeme olyan fátyolos volt, mint a párás ablaküveg sűrű eső idején, és elcsukló hangon mondta: – Nem fogom elmondani a mai napot, kedvesem, és azt sem fogom mondani, hogy milyen szép szemed van! Ma nem. Ma velem kell, hogy sírj! Ma éjjel a kisangyalok se jönnek le, nem kószálnak a házak fölött és a tanyákon, úgyhogy ne várj rájuk!

De a boldog angyalok mégiscsak lejöttek aznap, mintha mi se történt volna, és észre se vették, hogy a kislány sokáig nem tudott elaludni.

Talán még ők is haragudtak.

Amikor Betsabeja elkezdte az iskolát, anyja folyton arra figyelmeztette, hogy ez milyen komoly dolog, meg hogy itt az idő, hogy abbahagyja a babázást. Játszhatna inkább új barátaival, azok mindenfajta játékot ismernek, és még beszélni is tudtak. A baba sokáig elhagyatva hevert a sarokban, ahová Betsabeja lefekvés előtt szokta tenni. A por már beleivódott a színeibe, és be is fedte, ruhája fakó lett, és szeme is elvesztette élénkségét.

A régi szavak elfelejtődtek; már sem a kislány, sem a baba nem emlékezett rájuk. Gyorsan változott a világ, és Betsabejában már egy kis iskolás lány szíve dobogott, aki azt kívánta, bárcsak megmaradhatott volna békés kis birodalmában szeretett szemű babájával. Nemegyszer, amíg édesanyja a házimunkával, a takarítással, a főzéssel, mosással volt elfoglalva, vagy délutáni szieszta idején, amikor csend hullott a folyosó kövére, Bestabeja lábujjhegyen, mezítláb, kezében tartva kifűzött cipőjét, a sarok felé osont játékaihoz. Óvatosan tapogatózott közöttük, hogy ne csapjon zajt. Végre megtalálta a babáját. Az összes játéka közül csak a baba létezett számára. Ki tudja, mi történt volna, ha az anyja rajtakapja, ahogy a babájához beszél, mint régen, amikor még nem voltak szépséges könyvei, iskolatáskája és iskolai egyenruhája?

Az iskolában rengeteg történetet hallott a babákról, de két egyformát sohasem. Tanítója egy vénkisasszony volt, aki egész életét gyerekekkel töltötte, és teljesen gyerekké vált ő maga is. Folyton tündérmeséket talált ki, tele kalandokkal, erdőben eltévedt kislányokkal, kegyetlen történeteket csúf öreg boszorkákról, akik gonoszul elvarázsoltak mindent és mindenkit.

Azon a napon a tanító egy kislányról mesélt, akinek eleven babája volt, olyan, amelyik beszélt. Mert a babák olyan édesek, válaszolnak, ha szólsz hozzájuk, és megértenek mindent, amit csak mondasz.

A gyerekek a tanítóra szegezték tekintetüket. Kedves hangja volt az egyetlen hang, ami az osztályteremben hallatszott; egy teljes órára elvitte a gyerekeket messze, a fantázia világába. A tanító arca olyan volt, mint máskor, mintha lángolt volna az elképzelt látványtól, és úgy tűnt, valóban olvasni tud a gyerekek gondolataiban. Betsabejának eszébe jutott a babája. Azt képzelte, hogy összeölelkeznek, hogy magához szorítja, és a szokott édes szavakat mondogatja: „Milyen szép a szemed! Úgy nézel rám, mint a kisangyalok.” Honnan tud ez az asszony az ő babájáról? És honnan tudja, hogy milyen a babája?

A tanító meglepetten vette észre, hogy a kislány sír. Azonnal abbahagyta a mesélést. A többiek csöndben maradtak, de fejüket mind Betsabeja felé fordították. Nem tetszett neki a történet, vagy haza akar menni? A tanítónő odasietett hozzá, gyengéden megsimogatta a fejét, és azt kérdezte: – Mi a baj, szívem? Miért sírsz?

Betsabeja egy szót sem szólt. Száját összeszorította, és meleg könnyek gördültek le az arcán. A kérdés, amit magában tartott, túlságosan súlyos volt, és ha még a mamája se tud választ adni rá, akkor hát hogy tudna a tanítónő?

– Miért sírsz? A történet… nem tetszett a történet? – kérdezte.

Amikor kicsengettek, és az osztálytermekben csengőszó visszhangzott, az ajtó szélesre tárult, de a kicsi lány nem a barátaival lépett ki, ahogy szokott, nem állt meg a golyókkal játszani a közeli lyukaknál a fákon túl. Barátai, akik vártak rá, hiába figyelték a kiözönlő gyerekek között, úgyhogy sorban hazaporoszkáltak. Betsabeja egyenesen hazament, és szó nélkül a sarokhoz indult, a játékaihoz. Hűséges babája most is várta. Bal kézzel kihalászta a többi játék közül, egy színes zsebkendővel óvatosan letörölte az arcát, megpuszilta, és gondolkodott a régi szavakon. Csendesen mondta ki őket, egyszer, kétszer, és addig ismételte, amíg pontosan nem emlékezett rájuk. De nem volt már a régi lelkesedés a baba arcán, és ha ez így van, akkor a barátságuknak vége a könyvek, az iskolatáska, az egyenruha és a többi gyerek miatt.

– Mondd, hogy tudsz beszélni, ha akarsz! Miért nem szólsz soha hozzám? – faggatta a babát szomorúan.

Ahhoz képest, hogy Betsabeja kicsi volt, tekintete szokatlanul szigorú tudott lenni. Elismételte a kérdést, de csak nem jött rá felelet. Újra meg újra elismételte, egyre parancsolóbb hangon. Megzavarodott és sírt, azt kérdezte a babától: – Nem akarsz hozzám beszélni?

„Nem, én nem akarok hozzád beszélni” – képzelte a választ.

Durván megmarkolta a babát, és a földhöz vágta. A baba meg se nyikkant. Akkor Betsabeja felkapta a földről, és verni kezdte.

– Nem szeretlek többé! – mondta rekedten.

A ruhácskája szélét két ujja közé csípve, utálattal lógatta a babát, lerántotta a ruhát róla, körmeit a meztelen anyagba vájta, és mélyen fölhasította. Hideg volt aznap. Betsabeja várta, mikor kezd reszketni a baba. Aztán kezébe vette az ollót, és nekiállt nagy fürtökben levágni a baba haját, egyik fürtöt a másik után, végül a kopasz fejen csak néhány hajcsomó maradt. Kitörte a kezeit, a fejét, mindkét lábát, végül a baba apró darabokban, de még így is gyönyörű szemekkel hevert a padlón, némán. Merev szemei úgy bámultak Betsabejára, mintha mondani akarnának valamit.

Fordította: Boda Magdolna