Ó, ió, ció, adaptáció!

Adaptációk címmel rendezték meg a 19. JAK Tanulmányi napokat. A nem éppen szerencsés időpontban – Húsvét hétvégéjén (2014. április 18–19.) – zajló kétnapos eseményen három-három előadás és beszélgetés valamint egy az eseményt záró felolvasás várta az érdeklődőket.

Ha irodalomról és adaptációról van szó, legtöbben valószínűleg elsősorban az irodalmi alkotások filmes vagy színpadi feldolgozására asszociálnak. Természetesen voltak ezeket tárgyaló részei is a programnak, mint például Gelecsér Gábor péntek délutáni előadása a magyar filmes adaptációk hagyománytudatáról. A történeti áttekintés nem csupán a filmes adaptációk felsorolását jelentette, Gelencsér a magyar irodalmi képviseleti jellege, közéleti funkciói és szerepvállalásai felől közelítette meg a témát, mondván a film ebben a szerepvállalásban szintén kiveszi a részét gyakorlatilag kezdetektől fogva, sőt, idővel egyfajta versenytárssá is válik az ehhez megfelelő mediális adottságai révén. Másrészről az áttekintés irodalom és film viszonyát formatörténeti szempontból is elemezte, nevezetesen, hogy narrációs technikák tekintetében milyen tanulnivalója lehet a filmnek az irodalomtól és fordítva.

Ugyancsak a hétköznapi értelemben vett adaptációról volt szó a szombati nap egyetlen beszélgetésén, amikor az rendezvény házigazdája, Szegő János kérdezte Gáspár Ildikót általában a dramaturg tevékenységéről és különösképpen Gáspár két figyelemfelkeltő munkájáról, két Örkény-adaptációról (Macskajáték, Tóték), melyek különlegessége abban rejlik, hogy dramaturg a színpadi műként is kanonizálódott alkotások eredeti elbeszélő prózai változatát dolgozta át.

A programban szerepelt még egy konkrétan filmes témájú előadás is, Sepsi László beszélt az 1932-es Freaks című filmről, annak kultúrtörténeti előzményeiről (vándorcirkuszokban mutogatott torzszülöttek), illetve filmes utóéletéről: hogyan fedezi fel magának egy szubkultúra a torzszülöttek alternatív közösségében rejlő (csoport)identitást meghatározó potenciált.

Az adaptáció másfajta formáiról volt szó a pénteki első beszélgetésben, amikor Szegő János Gyáni Gáborral beszélgetett a történetírásról, s többek között arról, hogy mennyiben művelnek a történészek is irodalmat, illetve hogy mennyiben történik mindez a 19. századi nagyregény módjára. A klasszikus történetírói tevékenységnél tágabb kontextust jelent a szintén szóba került emlékezetkutatás, valamint érdekes mellékutakra vitte a beszélgetést a kollektív emlékezet aktuális (részben közéleti) formáiról szóló eszmecsere is.

Ugyancsak eltért a Szilágyi Zsófiával folytatott beszélgetés a köznapi értelemben vett adaptációtól, hiszen elsősorban Móricz Zsigmond és részben Kosztolányi Dezső, illetve általában a nyugatosok írói szerepalakításáról volt szó. Legyen szó akár arról, hogy a vidékről a nagyvárosba felkerült fiatalembereknek mekkora utat kellett bejárnia, mennyi konfrontáció adódott a „hátrahagyott” közeggel, vagy éppen arról, hogy ennek az írói nemzedéknek igazából 1908 és 1914 között futott igazán a szekér, később pedig már ők futottak az akkori példányszámok és bevételek után. Nyilván ezt akadályozták a háborúk, a gazdasági válság, stb. Megtudhattuk, hogy Móricz volt az első, aki könyvbemutatót szervezett, s hogy milyen engedményekre volt képes az anyagi siker érdekében: az Úri-muriból és a Rokonokból saját maga készítette színpadi adaptáció első változatai például happy enddel végződtek. Szó volt még többek között arról is, amikor Móricz megpróbálta „áramvonalasítani”, modernizálni Kemény Zsigmond már akkor is nehezen befogadható alkotásait, amiért aztán sok kritika érte, valamint arról is, hogy Móricz a Rózsa Sándor-történetekkel szeretett volna az amerikai piacra betörni, de aztán különféle okokból ez sem jött össze.

Természetesen az irodalomtanítás is egyfajta adaptáció, erről Csobánka Zsuzsa beszélt részletesen szombaton délután. Nem kortárs irodalmat, hanem „irodalmat kortárs módon” kell tanítani a gyerekeknek, hangsúlyozta Csobánka többször is, s hogy szükség van a klasszikusokra is; ő nem vetné el azt a felépítést, ahogyan a gimnáziumban az Iliásszal és Odüsszeiával kezdődik az irodalomtanítás. Az inkább élménybeszámoló jellegű előadásban szó volt többek között a Janne Teller Semmi című regényéhez kötődő projektről, ami jó példa volt a fentebb említett szemléletre is: Csobánka egyik osztálya épp Voltaire-nél tartott a tananyag szerint, amihez jól passzoltak a kortárs regény problémafelvetései. Csobánka Zsuzsa elmondása szerint fontos, hogy egy-egy ilyen projektben (a Semmin kívül még Wolfgang Herrndorf Csikk című könyvéhez kapcsolódó volt ilyen) legyen drámapedagógia elem, csoportmunka, a valós problémákra, a gyerekek saját életére történő reflektálás, hogy keressék meg, hol van közük a szövegben található problémákhoz. S nem elhanyagolható az írott szövegen túli további médiumok (fotó, videó, stb) bevonása sem. Csobánka egy friss példát említett erre, ahogyan például a szelfi-mániát be lehet illeszteni az oktatásba: éppen kapóra jön a reneszánsz kor testképének tanításához.

A kétnapos mini-konferenciát felolvasás zárta: Bartók Imre, Nagy Márta Júlia és Szőcs Petra olvastak fel műveikből. Itt is akadt kapcsolódási pont az elsődleges témához, például Szőcs Petra egy filmes tematikájú verse révén, vagy amikor Bartók Imre úgy vezette fel szövegét, hogy egy számítógépes játékkal kapcsolatos gyermekkori élményét igyekezetett egy elbeszélésbe adaptálni.

 Pető Anita

[nggallery id=349]